Nevethetnékem támadt. Értem én, hogy Klaus a hibridek gyöngye, a legelső mutáns a természetfeletti lények között, de azért ő sem gondolhatja komolyan, hogy akárki hatalmát fenyegetheti, főleg nem egy dühös, kétezer éves valamimicsodájét. Ez abszurd és szívesen le is törtem volna az önbizalmát, ha nem vág a képembe egy még jobb dolgot.
- Elfelejtesz valamit, Klaus. - Huppantam le én is a sírkőről és tettem felé pár lépést. - Bár tényleg én vagyok a teremtőtök, de mire Silas megtudhatná, hogy életben vagyok, addigra én már a világ másik felén fogom süttetni a hasamat. - Mondtam komolyan, de apró mosollyal. - Nincs szükségem még egy ostobára magam köré. És mindketten tudjuk, hogy tökéletesen félre tudok vezetni akárkit. - Egyáltalán nem terveztem a menekülést, míg azt sem tudom, mi fán terem ez a Silas, ám egy B-terv mindig jól jön. Nem is menekülés lenne ez... inkább egy kiruccanás.
- Szóval nekem nincs különösebb problémám... - Néztem Klaus szemeibe, amikor már közvetlenül előtte álltam. - Egyedül te vagy az, akinek baja származhat ebből az egészből. Nem hiszem, hogy készen lennél egy olyan háborúra, amit Mikael ellen kellene megvívnod úgy, hogy Silas és az anyád a hátvédje. - Pislogtam. - Vagy tévedek? - Kérdeztem burkolt gúnytól csöpögő hanggal.

- Nos, bocsáss meg, ha nem nagyon hiszek el neked semmit a közeljövőben. Megtanultam, hogy nem érdemes. - Mondtam rezzenéstelen arccal, de Klaus-nak mégis igaza volt. Nem úgy tűnt, mint aki viccel, hiába hangzik szürreálisan ez a kétezer éves vámpír visszatér és nagyon dühös, sztori. Csakhogy a neve említésére felkaptam a fejem. Hallottam már legendákat Silas létezéséről, valami szerelmi kavalkádról, ami körülötte zajlott és arról, hogy bezárták egy sírba. Fura és a történet egyre furább lett, ahogy hallgattam Klaust.
- Miért nem lepődök meg, hogy Mikael és Esther keze is benne van a dologban? - Megforgattam a szemeimet. Hát persze, hogy a két díszpinty is ott volt, amikor Silas kiszabadult. Mert most már eléggé hittem abban, hogy így van. Miért mondaná azt Klaus, hogy tölgyfakarót szurkált belé, ha nem lenne igaz? Ennyire még ő sem bolondult meg.
- Úgy hangzik, mintha Mikael ismét háborút indított volna ellened és most van egy olyan szövetségese, aki még rajtad is kifog. - Lebiggyesztett ajkakkal figyeltem Klaust és nagy levegőt vettem. Mit csináljak én ezzel a helyzettel? Semmi közöm hozzá. - Milyen szerencse, hogy végeztünk egymással, így bele sem kell folynom ebbe az ügybe. Érdekes lesz külső szemlélőként figyelni a kis csatáitokat. Vagy hallani róluk... egyre megy. - Csaptam össze a kezeimet. Nem gondoltam volna, hogy valaha az életemben eljön az a pillanat, hogy kiszállhatok a Klaus-Mikael vetélkedésből. Legalább ennyi jó származzon abból, hogy Klaus-szal ismét nem jött össze a kettőnk kapcsolata.
- És holtbiztos vagyok benne, hogy Silas engem nem fog megkeresni. Mégis miért tenné? - Nem tettem én semmit az ellen a vámpír ellen, nem volt miért aggódnom. - De várjunk csak... ezért kérdezted, hogy én vagyok-e, amikor megláttál? Megjelent előtted az én alakomban? - Húzódott a számra negédes mosoly.

Kíváncsian vártam, hogy vajon ki az az új arc, akinek egyáltalán érdemes megemlíteni a létezését, de Klaus szavai hallatán csak egy ez most komoly?-nézéssel adtam tudtára, hogy ezzel nem igazán győzött meg. Ez a mese úgy hangzott, mint egy rossz tákolmány, semmi több. Fel is nevettem a végére.
- Komolyan? - Vontam fel a szemöldökömet kételkedve, megcsóválva a fejem. - Kétezer éves vámpír? Ezzel akarsz beetetni? - Sóhajtottam egyet. Ez még Klaus-tól is elég kisstílű volt. Én nem félek az ilyen gagyi meséktől, ezt tudhatná már nagyon jól.
- Ha tényleg létezik ez a nagy, gonosz csúnyaság, akkor mégis miért csak most jött elő, kétezer év után? Egyáltalán mi a neve? És nyugodj meg... ha attól félsz, hogy hirtelen felveszem valaki más alakját, mint egy rossz filmben, akkor az nem fog megtörténni. - Mondtam gúnyosan vállat vonva. Ezt a badarságot...

- Úgy csinálsz, mintha engem valamelyik korban megérintett volna, hogy mit kellene csinálnom. - Sohasem voltam engedelmes kislány. Na jó, talán életem első tizenhat évében, de az az idő szerencsére gyorsan elrepült, utána meg már kit érdekel, hogy mit vártak el az emberek? Mindenki békén hagyhatott az unalmas kötelező teendőkkel és feladatokkal. Én nem erre a sorsa születtem, ám Klaus szavai azért megmosolyogtattak. Na igen... nem mindig olyan jó a kihívás? Még a nagy hibriden is kifogott a lényem, büszke vagyok magamra.
- Új nagykutya? - Kérdeztem érdeklődve és a térdeimre könyököltem. - Nem hallottam róla. Mit tudsz, amit én nem?

Elmosolyodtam. Ugyan már, engem akar sértegetni? Tudhatná, hogy lepereg róla,, főleg akkor, ha tőle hallom ezeket a szavakat. Ő sem különb nálam, sőt.
- Talán. - Vontam aprót a vállamon. - Vagy csak te éred be minden jöttmenttel. - Felvontam a szemöldökömet. Én nem voltam jó Klaus-nak, de már nem érdekelt... az biztos, hogy nem magamat hibáztattam amiatt, hogy elhagyott, azt meg főleg nem mondogattam magamnak, hogy biztos kevés voltam neki... nem, nem. - Valld be, hogy azért nem bírtam megint mellettem, mert bennem emberedre találtál. Senki más nem olyan, mint én... nem szállnak veled szembe, előbb-utóbb behódolnak neked, szinte a szolgáid lesznek. Én soha nem lennék erre képes. - Szélesebb mosolyt varázsoltam az arcomra. Nekem aztán mindegy, hogy hány nőt fog maga köré gyűjteni, csinálja, ha jólesik neki. Foglalkozzon velük, nekem nincs szükségem rá.
- Miért érdekel? Nem hiszem, hogy számítana, kivel osztom meg az ágyamat. - Támaszkodtam meg a hátam mögött a sírkövön.

Aprót nevettem. Az ő városa... hogyne. Csak szeretné. De nem is volt ez lényeg, hadd higgye, hogy minden az övé és minden felett uralkodhat, elvégre Klaust ez élteti. Majd akkor fog nagyot koppanni, ha rájön, hogy igazából senki még csak nem is fog emlékezni rá, hogy ki ő. Ez az átka annak, ha máshová akarod átpakolni a székhelyedet.
- Rájöttem, hogy egyedül lenni sokkal jobb. - Megvontam a vállamat és félmosoly húzódott az ajkaimra. - Tudod... ha egyedül vagy, az nem jár semmi kötöttséggel. Önmagad lehetsz, nem kell mondanod és csinálnod semmi olyat, amit nem akarsz... - Számolgattam az ujjaimon az előnyöket, miközben közelebb lépdeltem az egyik sírkőhöz és leültem rá. Annak úgyis mindegy, akié, a föld alatt fekve nem zavarhatja, hogy én kényembe helyezem magam.
- Vagy lehet, hogy csak a társaság volt rossz eddig és azért díjazom most jobban az egyedüllétet. - Néztem a szemeibe felvont szemöldökkel. - Egyébként nem akartam itt megállni, de a zajok miatt azt hittem, hogy találok egy gyászoló férjet, unokatesót vagy valakit, aki velem vacsorázik. Ennyi az egész.

Klaus arcára pillantottam és elképedtem. Még ő fintorog? Nekem legalább jogom van hozzá, de neki... mindegy is, nagyon úgy néz ki, hogy ez már egy lezárt akta, amit nem kellene bontogatni, de a hiúságom nem hagyta, hogy szó nélkül elsétáljak "Mr. Mindenem a hatalom" mellett. Főleg, hogy neki nem is kellene a városban lennie, hanem jó távol, sok kilométerrel odébb kellene tengetnie a mindennapjait New Orleans-ban, nem pedig Mystic Fallsban. Amikor ő úgy döntött, hogy lelép, ez a város az én terepem lett, mivel körvonalazódott a fejemben egy olyan képlet, hogy mi még egy égtájon sem vagyunk képesek huzamosabb ideig meglenni egymással.
Meglepetten vontam össze a szemöldökömet. Kérdésére egyáltalán nem számítottam. - Értem én, hogy ez a hasonmás-dolog zavaró, de hogy te se ismerj meg, az azért már kicsit sértő. - Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat és végignéztem rajta. - Ramatyul nézel ki. Ilyen fárasztó lenne az életed New Orleans-ban? - Kérdeztem kötekedve.

Erdei bár

Nem volt konkrét célom, csak a lendületem vitt előre. Át az erdőn, a fákon, a kriptákon, mindössze annyit vettem észre, hogy szinte kiértem a városból. Talán elkapok egy-két stoppost, aki egyáltalán nem számít arra, hogy valaki ráveti magát a nyakukra. De előtte megkergetem őket... fogócskázni volt kedvem, játszadozni az étellel még akkor is, ha anno anyukám nem ezt tanította nekem. Kit érdekelnek a régi tanok?
Megálltam egy pillanatra és körbenéztem. A temetőben voltam, aminek hatására elmosolyodtam. Általában itt szoktak gyülekezni a drogosok, nem? Lehet, hogy most is itt vannak és akkor nem kell tovább keresgélnem, itt is vacsorázhatok. Gondolataimat egy apró kattanás hangja zavarta meg, így rögtön a hang forrása felé kaptam a fejem és elrugaszkodtam a földről. Éppen a potenciális áldozatom csörömpölne? Mégis ki más csapna zajt egy temetőben? Nem a hangos bulikról voltak ismertek az ilyen helyek.
Futottam volna tovább is, ha nem látom meg, hogy kire hittem azt, hogy a vacsorám lehet. Megtorpantam és dühösen sóhajtottam egyet. Olyannak tűnhettem, mint egy óvodás kislány, akitől elvették a játékát, csakhogy a tekintetembe undor is költözött a tőlem néhány lépésnyire álldogáló férfi láttán. Klaus... egyáltalán mit keres ő itt?
- Meguntad a déli levegőt? - Kérdeztem cinikusan. Nem tudtam megállni, hogy ne szólaljak meg.