A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Szept. 21, 2014 1:00 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
A mi múltunk túlságosan is komplikált ahhoz, hogy egyértelmű érzések kössenek engem hozzá. Gyűlölnöm kellene, de tudom teljes szívemből soha nem leszek rá képes még akkor sem, ha őt okolom azért, mert az életem tönkrement. Igen. Nekem a mindenséget jelentette az erőm. A mindenem volt. Szerettem másokat tanítani és láthatóan nagyon is értettem hozzá, mert akkor Mia most nem állna itt előttem. Most is azt használta ellenem, amit én tanítottam neki. Meg kell mondanom, hogy határozottan nem kellemes érzés ez az egész. Bár még soha nem gondoltam bele. Legalábbis, mikor még megvolt az erőm nem érdekelt különösebben, hogy ez mégis milyen érzés a vámpíroknak. Nem vetettem meg őket egyszerűen csak élveztem, hogy valamivel hatalmasabb vagyok náluk. Az, hogy volt lehetőségem arra, hogy még több hatalomra tegyek szert elvakított. Ezt sosem fogom senki előtt elismerni. Magamban mélyen talán, de nem fogom kimondani azokat a bizonyos szavakat, amit szerintem az univerzum már tűkön ülve vár tőlem. Hibáztam. Nem kellett volna ez az egész kavarodás. Bűntudatom van, hogy folyamatosan őt vádolom ezzel az egésszel, mintha csak az ő hibája lenne és az én kezem egyáltalán nem lett volna benne a dologban. De ezeket a gondolatokat hamar elhessegetem. Nem kellene ilyenekre gondolnom. Azért jöttem, hogy megkeserítsem az életem nem pedig, hogy elismerjem a saját hülyeségemet. Mindketten hibásak vagyunk, de én ezt az egészet próbálom ráhárítani, mert így könnyebb elfogadni azt is, hogy elhagyott.. Mindent. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor megtudtam, hogy többé nem fogom látni. Legalábbis nem a közel jövőben, mert hátat fordított nekem.
Nem erről van szó. Jobban örültem volna, ha tényleg szeretsz. De az, aki egyszerűen csak hátat fordít a másiknak, mert nem bírja nézni, ahogy szenved.. Hát az mindent érez a másik iránt csak szerelmet nem. Szóval szerintem ne feszegessük ezt az egész témát, rendben?  – Abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy egy álomvilágban éltem egész idő alatt. Hogy nem jelentettem számára semmit sem. Most pedig tanácstalan vagyok, ami az ő érzéseit illeti. A sajátomat sem tudom tisztán kigubózni vagy éppenséggel átlátni, de ez nem is a lényeg. Hanem az, hogy nem tudom ő miképpen viszonyul hozzám. Mert kétlem, hogy úgy szeretett volna, ahogy én szerettem. Vagy most úgy szeretne engem, mint ahogyan én őt. Mert ez a kemény, bosszúálló felszín alatt ott rejtőzik egy szerelmes férfi, akit ketrecbe zárva tartogatok. – Nem voltak futóbolondok.. Értem.  – Ez még nem zár ki semmit. Kétlem, hogy megvetette volna a férfiakat az elmúlt pár száz évben. Ez az egész annyira valótlan. Mint az is, hogy szeretett. Képes voltam én valaha is kiigazodni ezen a nőn? Kétlem.
 Gyerekes vagyok? Most azt akarod mondani, hogy féltékeny vagyok rád, mert elvetted a kedvenc játékszerem? Hát, ha úgy vesszük lehet így is. Miképpen is reagálna erre egy kisgyerek? Hmm.. Meghúzná a copfod. Jó erősen.  – Nem fogom békén hagyni. Még az sem állít meg a piszkálódásban és a bosszúban, hogy szeretem. Ezt félre tudom söpörni. Eddig is sikerült ezután is fog. Az álarcom már olyan tökéletes, hogy én is kezdem elhinni, hogy ennyire gyűlölöm őt. Pedig, ha tudná, hogy milyen érzések fűznek igazából hozzá.. Ha csak sejtené, akkor soha nem hagyott volna el engem. Mert mindig ő volt számomra a reménysugár, amit végképp elveszítettem és most már semmi más nem lakja be a napjaimat, mint az üres sötétség. Hiányzik a fény, de tudom soha nem kaphatom vissza. Valószínűleg nem mutattam ki eléggé, hogy mennyire fontos a számomra és, hogy mennyire is szeretem őt. Mert, ha megtettem volna most nem állnánk ennyire ellenségesen egymáshoz. Nem tekerhetem vissza az időt, hogy megváltoztassam a múltat. Ha tehetném valószínűleg soha nem kérném ezt az egész vámpírlétet. Na, jó de.. Mindig is hajtott a hatalom valahol mélyen. Na, meg persze a kíváncsiság, hogy milyen lehet, hogy egy két természetileg ennyire különböző lény, hogyan létezhet egyetlen testben. De sajnos eddig csak egyszerre egy oldalba kóstolhattam bele. –  Mellesleg te vagy a gyerekes.. Legalábbis ez a mondat nagyon úgy hangzott a szádból, hogy nekem ez is van meg az is van bibibi .. Neked soha nem lesz, szóval gondolkozz mielőtt kinyitod azokat a szép ajkakat. – Mosoly kúszott az arcomra. Szeretem piszkálni. Főleg, mivel tudom, hogy ezzel csak felhúzom az agyát. Én nem akarom fizikailag bántani. Soha nem emelnék kezet. Rá soha.
Pontosan ezért is nem tettem semmit, amikor kikelt magából. Ha ki kell adnia magából a dolgokat hát legyen én nem fogom visszatartani. Egészen addig, míg nem az a célja, hogy megfosszon az életemtől. Bármennyire is keserű sorsom van nem adtam fel a reményt. Legalábbis nem teljesen. – Oké most már elég lesz ebből a témából, mert nagyon unom. – A hatás kedvéért még ásítást is imitáltam, miután végre elengedte a nyakamat és elég levegőt kaptam ehhez a kis alakításhoz. – Mondtam már, hogy imádom amikor ideges vagy?  – Kérdeztem vigyorogva nem is törődve semmivel. Nem fog megölni ezzel annyira tisztában vagyok, minthogy az előbb nem tette meg. Nincs benne annyi. Elméletben az is teher volt neki, hogy hátat fordított nekem. Bár én ezt nem igazán hiszem. Már semmit nem hiszek el neki. Még azt sem, amit kérdez. Legalábbis ez lenne a helyes. Azonban a gondolataim hátsó zugában egy vékony, kis halk hangocska visszakérdez, hogy mi van ha mégis? De próbálok tudomást sem venni a dologról.
Meglepett a hirtelen változás. Az előbb még a torkomat szorongatta most pedig úgy beszél rólam, mintha tényleg szeretne, de ezt annyira nehéz elhinnem azok után, hogy elhagyott. Ha szeretett volna soha nem tett volna ilyet. Közelebb lépett hozzám, de én nem hátráltam. Eszem ágában nem volt. A szavai, mintha egyenesen a szívemnek szóltak volna. Annyira csábított. Kezemet ökölbe szorítottam, hogy a valóságnál maradjak és ne essek bele a bűvkörébe, aminek azóta a törzsvendége voltam, hogy először megláttam. Keze az arcomra simult, ahol nem sokkal ezelőtt még pofon is csattant. Nem tudom, hogy mikor vállaltam el a boksz zsák szerepét, de nem számít. Ha neki ettől jobb, hát üssön, rúgjon, fojtogasson. Sok nyoma rajtam aztán nem marad. Maximum a lelkemet ejt egy apróbb sebet, de ez fel sem tűnik az mellett, amit akkor tett, mikor elhagyott. Az egy végleges bélyeget nyomott és soha nem fog eltűnni. Mindig emlékezni fogok rá.
Ajka az enyémre tapadt. Nem húzódom el, mert ugyanaz a bizsergés járja át a testemet, mint régen. Karjaim szinte automatikusan kulcsolódnak a dereka köré és akkor szenvedéllyel falom édes ajkait, mint akkor.. Régen. A szerelmemet próbálom kifejezni iránta és egy kicsit visszarepülni a múltba, hiszen a francba is én még mindig tiszta szívből szeretem ezt a nőt még akkor is, ha őt hibáztatom az életem tönkremenetele miatt, amiben nekem is bőven benne volt a kezem. Elhúzódok tőle és mielőtt még ostobaságot mondanék vagy átengedném a szívemnek az irányítást megszólalok. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén elpuhulsz. – Mondtam, majd vigyorogva hátralépek. – Amúgy nem foglak megölni egyenlőre nincsenek ilyen vágyaim, de ugye milyen pocsék érzés, mikor az érzéseidbe beletipornak?  

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Vas. Szept. 14, 2014 2:56 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





[You must be registered and logged in to see this image.]
Killian & Mia
I dont know who I am without you

Egyszerre próbáltam meg valakit gyűlölni és szeretni, ami azért nevetséges is volt, hisz a szívem mindig is az övé volt, bármit is hihetett. Lehet, hogy csapos voltam és semmi több, ez egy tökéletes álca volt és sok mindenre használható, de még akkor sem döntöttek volna hanyatt két kedves szóval, ha az eszem vesztettem volna. Mikor érzelmek nélkül tengődtem évekig, többször akadt lehetőségem arra, hogy kedvemre szórakozzam, de úgy látszik még akkor is volt valami, ami visszahúzott a valóságba. Ez a valami volt az, ami nem hagyta, hogy teljesen kiforduljak magamból, amiért most, így visszatekintve kifejezetten hálás voltam. Hiába a kettősség, ha szemébe nézek, valami azt súgja irányából, hogy vívódik, akárcsak én. Az aurájára nem fókuszálok, nem akarom látni a gyűlölete valósággá, mert talán jobban fájna azt látni, hogy ellentétben velem, ő teljesen elfordult attól a személytől, aki volt. Nem azt mondom, hogy én nem változtam jó és rossz irányban egyaránt, de a keresztem mindig magammal cipeltem mindenhová, és ez emlékeztetett arra, hogy hová tarthatok és honnan is indultam. Hibáztathattuk a másikat, ami könnyebb volt, mint beismerni, hogy a hibáink is összekötnek minket, közös döntések alapján születtek és vágtak szakadékot kettőnk közé, így elérve, hogy a kapcsolatunk kudarcra legyen ítélve. De a döntéseinken túl tudtam jól, hogy mást is hibáztatni kényszerülök, bármennyire szerettem azt a másik személyt.
-Jobban örültél volna, ha hazudok és elhitetem vele, hogy boldog vagyok?-szegezek neki kérdést, de válaszra nem is várok.-Szánalmas, hogy így félreismersz. Lehet, hogy csak egy sajnálom szót véstem arra a papírra, de nem gondolhatod komolyan, hogy bárkinek megadom azt az örömet, hogy magáénak tudjon? Ha már itt tartunk, miért is kellene elhinnem, hogy nem vagy álszent és magad helyett engem vádolsz ilyesmivel? Lehet, hogy megváltoztam, de nem ennyire. Soha, egyszer sem, még az érzelmeim nélkül sem feküdtem össze futóbolondokkal.-szinte sziszegem a szavakat, amiért úgy vádol, hogy nincs rá alapja, és szavai ellenére nem vagyok abban sem biztos, hogy az állítása igaz lenne. Viszont a hangja egyértelművé teszi, hogy a vívódás valóban kölcsönös.
A zsigereimből kívánom őszintén gyűlölni, de az érzést gyűlölöm, hogy ezt kívánom. Egyszerűen képtelen vagyok rá, még szavai hallatán sem. Még akkor sem, mikor rám tesz megjegyzést. Arra, aki voltam.
-Nem neked köszönhetem azt, aminek most a hatalmában vagyok. Viszont te olyan gyerekes vagy még mindig, mint amilyen régen voltál. Féltékeny, amiért nekem többet és jobbat adott az élet, mint neked.-tisztán emlékeztem rá, mikor erőm egyre nőtt és tudásvágyam szinte kielégíthetetlen lett, bár sokakkal egyetemben én is tőle tanultam eleinte, ideje korán rá kellett jönnöm, hogy társaimmal ellentétben, talán a hozzá fűződő érzéseimnek is köszönhetően, sokkal többre vagyok képes. És ehhez nem volt szükség egoizmusra, puszta tény volt, amit előbb utóbb a többi idősebb boszorkány is belátott és nem ellenkeztek sokáig, mikor arról lett szó, hogy elhagyjam a kis tanulócsoportot és mások segítségével bővítse tudásom. Innentől éreztem átoknak és áldásnak az érzéseket, amiket nem mertem kimutatni. Innentől jelenhettem ki magamnak őszintén, hogy olyanba szerettem bele, aki a végzetem lesz, még ha a szerelem, amit érzek éppen, hogy ennek az ellenkezőjéről tanúskodik.
Az anyámhoz viszont nem volt köze. Persze, nem tagadtam, én is legszívesebben otthagytam volna mindent, amikor rájöttem, hogy mit is tett, de nem neki köszönhettem, hogy nem így tettem, hanem a puszta ténynek, hogy meghalt. Viszont egy részem belátta, hogy minden hibája ellenére, az anyai szeretet szólt belőle. Legalábbis jó volt ezt elhinni. Mellkasára csúszik kezem és ellököm magamtól, de a tenyeremben érzett bizsergés egyre erősebb és a késztetés is, hogy meglendítsem, és arcán csattanva leljen békére. Mégis várok. Magamban vívódom az ellentétes és szélsőséges érzelmeim között. De a húr elszakad, elvesztem az önkontrollt, kezem előre lendül, erőteljesen csapódik arcán, majd megragadva nyakát, még mielőtt feleszmélhetne, egy fának vágom, s bár elnyomom az előtörni készülő boszorkány énem, így is megbánom, amit teszek vele.
-Ne próbáld meg felhasználni ellenem azt, aki bár nem cselekedett helyesen felnevelt és tanított. Te és a családod mennyivel vagytok jobbak az enyémeknél? Nézz magadba, ki lett belőled, és gondolkodj el rajta, hogy anyád is örült volna e annak, hogy így élsz. Mert az enyém egy valamire megtanított. Bármennyire is szeressek valakit, a gondolataimnak annyira tisztának kell maradnia, hogy a gyűlöleten túl még lássam a reményt a változásra és a szereteten túl lássam a valóságot is. Amit viszont most látok, az egy szánalmas, önmagából kiforduló, gyermeteg férfi. Ha erre neveltek volna a szüleid vagy az élet, csak szánni tudlak érte.-sziszegem, miközben arcom eltorzulva felveszi a vámpír létem jeleit, és már nem érdekelt más, csak az, hogy lássam, hogy szenved. Egy pont volt az agyamban, ami elérte, hogy elveszítsem a puszta józan eszem és bár nem ártottam volna neki szándékosan, mégis egy felem a késztetés miatt előtört belőlem.
-A tojáshéj leesett a fenekemről, de én legalább nem felejtettem el azt, hogy minek neveltek.-engedem el vöröslő torkát, és hagytam, hogy visszahúzódjanak fogaim. –Még mindig nem érted igaz? Bármit megtennék, hogy visszafordítsam az időt és kiküszöbölném a hibáim. Inkább lennék ráncos boszorkány melletted, mint valaki, akit az ellenségednek gondolsz, még akkor is, ha az a szívéből még mindig szeret, nem tagadva ezt.-nem tágítok, közelebb húzódok felé, s valami azt súgja, hogy bármennyire is akar, nem ártana nekem. Nem így, nem mos. Becsaphat, megpróbálhat elijeszteni magától, de harcolni fogok azért, amit egyszer elvesztettem. Még egyszer nem fogom hagyni, hogy megtörténjen ez. Kezem arcára siklik, gyengéden végigsimítva rajta, hajába túrva, szemébe nézek, s próbálom felidézni, hogy régen milyen és mennyi boldog pillanatot éltem át mellette. Hiába tagadnám, nem közömbös számomra, soha nem is volt. –Nézz a szememre és mond, hogy semmi nem marad meg abból a férfiból, aki már az első nap, amikor megláttam elfeledtette velem a külvilág puszta létezését is.-enyhülnek meg szavaim és hangom olyan gyengéd, akárcsak kezem, ami arcát simítja, pedig nemrég még pofont kevert le, hangos csattanás kíséretében. Kényszeresen kapaszkodom a gondolatba, hogy újra boldog lehetek, és nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha nem így lesz. –Ha semmit nem jelentek már, egyszerűen tépd ki a szívem és lépj tovább. Keress mást, aki boldoggá tehet, keress valakit, aki többet segíthet, mint én. Valakit, akit szerethetsz és elfeledteti a létezésem.-kérésem szinte könyörgésnek hat. Ott tartok, ahonnan nemrég indultam. Az érzelmeim hullámvölgyei újra padlóra küldenek, egyszerre tör rám minden, amit igazán érzek és gondolok, s kétlem, hogy innen újra fel tudnék most állni. Erőtlennek érzem magam, elveszettnek és gyengének. Egyszerűen arra várok, hogy döntsön az életem felett, megadom neki a lehetőséget arra, hogy eltegyen láb alól, szinte tálcán kínálom magam. –Kérlek…-húzódom közelebb, szemeim lehunyva gyengéden ajkaira tapasztva ajkaim. Nem várom el tőle, hogy viszonozza, egyszerűen csak emlékezni akarok mindenre, amit mellette átéltem. Akartam, oly rég óta vágytam erre, hogy szinte kínzott a gondolat, megkaphatom e még valaha. Most mégis egyszerre tűnt távolinak és lehetetlennek, pedig tudtam, hogy mindez valóságos…

music:Read All About It|words: 1108 |  27 [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 13, 2014 12:19 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Gyűlölnöm kellene teljes szívemből. De képtelen vagyok rá. A szerelmünk, ami egykoron fényesebben ragyogott, mint az égen a nap még mindig bennem van. Apró parázs az egész nem több. De épp elég ahhoz, hogy halványítsa a felé érzett gyűlöletem. Próbálok csak erre az egy érzésre koncentrálni. Gyűlölet. De nem elég. Nem elég erős ahhoz, hogy tényleg csak erre fókuszáljak. Mi van még itt? Fájdalom. Rengeteg fájdalom és gyötrelem, amit nap, mint nap érzek. Hogy mégis miért? Mert egyszerűen képtelen vagyok varázsolni. Ami egykoron a világmindenséget jelentette a számomra most már nem több elérhetetlen álomnál és senki nem mondhatja el azt rólam, hogy én nem próbáltam meg mindent annak érdekében, hogy ezt az egészet magam mögött hagyjam és újra visszatérjen minden a majdnem normális kerékvágásba. Nem adtam fel, mint az előttem elhelyezkedő szépség, akit szívem minden szeretettével imádtam. Most pedig csak kifogásokat tud gyártani. Fájt neki, hogy nekem fájt. Mit gondolt könnyebb lesz, ha egyszerűen hátat fordít? A világ legostobább lépése volt. Nem csak a tehetetlenség emésztette a lelkem, hanem ez mellé betársult a csalódottság is. Még az a nő sem volt képes kitartani mellettem, aki elméletileg annyira szeretet. Mit értem el eme hosszú életem során? Vámpír lettem egy ostoba és rendkívül merész döntés miatt. Megvolt az esélye, hogy boszorkány lehetek.. Hogy nem veszíthetem el teljes mértékben önmagam. Telhetetlen voltam és fejest ugrottam valami olyasmibe, aminek határozottan következményei lehettek volna. Most pedig még mindig ezeknek az utóhatásoknak szenvedem a kárát. Csak azt remélem, hogy azok után, hogy Giselle és átélte, amit én éreztem több erőt és energiát fektet be abba, hogy megoldást találjon. Ha ez sem jön össze, már nem tudom, hogy mit tehetnék azért, hogy visszakapjam, ami jogosan megillet engem.
Milyen remek az a párkapcsolat, ahol egyik fél sem képes az igazat mondani a másik szemébe.. Hazudtam. Mert szerettem volna, ha boldog vagy. De neked mégis mi okod volt arra, hogy szó nélkül eltűnj? Egy búcsút sem érdemeltem ki tőled? Mondjuk nem is tudom, hogy miért vártam bármi ilyesmit. Elvégre mostanra nem lehetek több a számodra, mint egy férfi a sok közül és ne mondd nekem azt, hogy nem felejtettél el engem. Ha csak pár éjszakára, de megtetted. Én pedig minden áldott éjjel úgy hajtottam álomra a fejem, hogy felidéztem a gyönyörű arcvonásaidat és ez mellé beeresztettem a gyűlöletet, majd egy ketrecbe zárva aludtam el, hogy ennek a kettőnek a keveréke nap, mint nap erősebbé tegyen.  – Mégis. Mindig ott szunnyad bennem az iránta érzett szeretet, de nem engedhetem, hogy ez újra lángra lobbanjon. Ha kell hívom a lélekoltókat. Vagy veszek poroltót és én magam teszem meg, de nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy megbocsájtok. Vagy könnyedén szemet hunyok az árulása felett. Nem az nem én lennék. Legalábbis, már nem én. Régebben nem voltam haragtartó. Most pedig nem vagyok az a megbocsájtok típus. Ezen pedig senki nem változtathat. – Hogy oda ne rohanjak. Végre lejött a fenekedről a tojáshéj? – Gúnyosan válaszoltam. Jobb, ha kötözködök és ellököm magamtól, minthogy minden szavammal magamhoz édesgessem ezzel önmagamat is gyengítve. Hiába a szép nők mindig is a gyengéim voltak és, ha róla van szó.. Akkor meg végképp halálos párosítás.  
 Milyen kis okos lettél. Na, meg magabiztos. – Az anyja áll a háttérben. Hát komolyan mondom ez egyenesen remek. Sőt.. Egyre jobb lesz. Bár nem tudom, hogy mi a baja az anyjának velem, vagy éppenséggel mi volt, de hát nem fogok ennek a végére járni. Jobban érdekel engem az, hogy miképpen tehet a dolgokról. Mert, ha ezt megoldom, akkor talán könnyedén visszakaphatnám az erőmet és akkor egy pár évtizedre el is felejteném ezt az egész ostoba haragot és bosszúvágyat. Élvezném az erőm nyújtotta előnyöket és a napsütést. Valahol távol ettől a kisvárostól és legfőképpen távol a szívszerelmemtől. Utána, hogy újra visszaszoktam az erőmhöz jöhetne a bosszú. Amikor már nem is sejti, hogy még mindig bennem lakozik a bosszúvágy és az a megfoghatatlan, de rendkívül erős érzés, hogy tönkretegyem. Az iránta érzett szerelmem sem képes ezt elpusztítani.
Mikor meglökött egyszerűen csak elvigyorodtam. Mindig is szerettem, hogy ilyen kis tüzes. Most pedig rendkívül emberi volt. Attól eltekintve, hogy természetfeletti erővel rendelkezik arra a lányra emlékeztetett ebben a pillanatban, akit annyira szerettem. – Mire várunk még? Rohanjunk és avassuk szentté a te általad annyira megbecsült anyádat. Nem ő volt, aki a megkérdezésed nélkül ezt tette veled? Bocsáss meg nekem, ha magasról teszek arra, hogy él-e vagy hal. A bókokat pedig szívesen fogadom a te szádból.  – Rákacsintottam a mondandóm végén. Most már ő is kezd gyűlölni. Ez az egész kezd tényleg izgalmas lenni. Tulajdonképpen az életemmel játszadozom, mert bármikor könnyedén elpusztíthat. Én tanítottam egykoron. Nem becsülöm alá a tanításaimat és azt sem, hogy mennyit fejlődhetett azóta.
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Aug. 28, 2014 11:32 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





[You must be registered and logged in to see this image.]
Killian & Mia
I dont know who I am without you

Lehet, hogy az anyám önző cselekedete, lehet, hogy a saját hülyeségem okozta a vesztét, ami nekem is fájt, de lehet, hogy a sors akarta így. Persze, és ezt most komolyan el is akarom hinni? Napokig kínlódott azzal, hogy felfogja, nincs erő, nincs az a plusz, ami az elmúlt években hajtotta. Igaza volt, az én hibám volt, én cselekedtem feleslegesen, de ha azt hiszi, hogy ezzel ilyen könnyen megtörhet, hogy hathat rám ezzel a gyűlölködő szöveggel, akkor nem is ismer igazán. Lényem egyik része kapaszkodni akart a múlt szép emlékeibe, egy másik része viszont inkább akart elszakadni tőle, és nem arra gondolni, hogy milyen hibákat vétettem, védtelen emberek ellen. Soha nem akartam vámpír lenni, s neki sem kellett volna ezt az utat választania, hisz boszorkányként megállíthatta volna az öregedését. De nem tette, inkább kockáztatott. Ketten talán könnyebb lett volna? Lehet. Viszont minden nap, mikor felkeltem és a szemébe néztem, láttam a megtörtséget, a kétségbeesett gondolatokat, amiket aurája is alátámasztott, és bármennyire akartam, nem tudtam többé a szemébe nézni. Nem úgy, mint annak előtte. Erre most megjelenik, és elvárja, hogy zuhanjak megint magamba, vagy higgyem el, hogy mennyire gyűlöl. Kár, hogy valamiért nem csak ezt látom.
-Összetartást akartál? Az sokat segített volna, hogy a szemembe hazudva próbálod elhitetni velem, mennyire jól érzed magad, hogy kicsattansz az örömtől. Inkább vagyok gyáva és fordítok hátat, mint tűrjem tétlenül, hogy a szemembe hazudjon az, akiért az életem adtam volna. Ellentmondásos nem? De nem érdekel. Többé már nem fogom magam ostorozni azért, amiért te akaratoskodtál, és mind a ketten elszenvedtük az árát.-gyűlik meg mellkasom haraggal, ami szépen lassan, de átveszi testem minden porcikája felett az irányítást, elvéve a puszta józan gondolkodás lehetőségét. -Rendben, rajtam ne múljék. Te egy egyszerű vámpír vagy már, semmi több. Be akarod mocskolni a kezed? Hát tessék, próbálj meg tenni ellenem valamit, ami hatásos lesz, mert már rég nem vagyok gyámoltalan kislány, akinek védelemre van szüksége.-nézek le rá, szememben a könnyek helyét átveszi a gyűlölet, ökölbe szorul, kezeim ellenére olyan energia vesz körül, ami szinte már bőröm perzseli. Fenyegetve kellene éreznem magam, de most inkább próbálom elterelni arról a gondolataim, hogy az égre tornyosuló felhőkből ne csapjon bele „véletlenül” egy villám, mintsem tűrjem el neki azt, amit mond. Gyűlölni akar? Tegye. Nem ő lenne az első. De tovább nem fogok menekülni. Itt van a családom egy része, itt van a lány, akit oly rég nem láttam, végre nyugalmam lehetne. És ezt a nyugalmat a jelenléte nem fogja eltörölni, sőt, még erősebben késztet arra, hogy megtartsam azt, amit az elmúlt hetekben megszerezhettem itt.
Ahogy feláll, úgy magasodik felém, de így is jóval túlnövök rajta, haragom szinte betölti a kis rétet, uralni kezdi a fellegeket és bár szinte érzem a halott boszorkányok nemtetszését, nem gondolkodom azon, hogy megöljem e. Erős a késztetés, de ha szenvedni akar látni, megadom neki a lehetőséget, ne mondhassa azt, hogy újra elmenekültem a problémáim elől. Kétségbeesettségnek nyoma sincs, csak a puszta akaratomnak, a puszta dühömnek, amit rövid idő alatt tökéletesen ki tudott belőlem hozni. Talán ennyire még soha nem éreztem magam erősnek olyan érzelemtől, ami ritkán tört csak rám. De élveztem, hogy érzem a bennem kavargó pluszindíttatást a cselekedeteimre.
-Tudom, nem csak sejtem.-hazudok olyan nyugalommal, ami számomra is ijesztő. Nem tudom, inkább sejtem, de nekem ez is elég. Az erős gyanú is több a semminél. A latin zagyválás ellenére, tudtam, hogy anyámnak az én életem csak egy játékszer volt, valami, amin kísérletezhet. Manapság pedig nem ritkaságszám az, ami hatszáz éve még az volt egy eldugott kis falu közösségében.
Ne merészelt így beszélni az anyámról. Nincs jogod hozzá.-lépek közelebb hozzá, túl közel, hogy érezhessem illatát, hogy érezhessem minden levegővételét. – Az anyám többet tudott, mint te valaha. Neki is voltak hibái, ahogy mindenkinek, de nem engedem, hogy épp te beszélj róla így.-lököm hátrébb, és azzal, hogy ahogy most viszonyult mindenhez, legszívesebben a felképelés mellé egy kiadós alvást is adtam volna neki, hátha az segít meggondolni, mit és hogyan mond nekem. –Azt hiszed, ha el akarta átkozni a kapcsolatunkat, nem tehette volna meg úgy, hogy mi észre se vettük? Gondolod, hogy egyszerűen rám hagyta volna az ellenszerét annak, ami megakadályozta, hogy olyanná változtassalak, amilyen én vagyok? Talán épp azért nem hagyta, hogy megtegyem, amire vágytunk, mert tudta, hogy legbelül mindig is egy önző, hálátlan és hataloméhes valaki vagy.-mondom ki gondolataim olyan hévvel, hogy végig se veszem a szavaim súlyait. Valóban ezt gondoltam volna? Ilyennek láttam volna őt? Mindig is úgy gondoltam rá, mint a férfira, akit szeretni akartam és szerethettem, aki mellettem állt és segített nekem, bármibe is került. Most mégis pontosan azt a hataloméhséget látom, amit soha nem gondoltam, hogy valaha mutatni fog. Hiányzott az ereje, elhiszem, hisz nekem sem lett volna a nélkül leányálom az életem, én is vágytam volna rá. Visszavonhattam volna, amit mondok, sajnálhattam volna, de arcomra az ellenkezője ült ki, egy cseppet sem mutatott arra, hogy így éreznék. Mélyen szemébe nézek, sajátomban égő dühömmel, az égen pedig egy villám cikázik át, és a madarak csicsergése úgy hagy alább, mintha csak eltűntek volna az erdőből. Ha valaki a tekintetével villámokat szórhat másokra, amikor mérges, és az erőmmel és az energiámmal villámokat szórhattam, a szó szoros értelmében.
music:Read All About It|words: 851 |  27 [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Aug. 28, 2014 8:56 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Tisztán emlékszem arra, hogy milyen pocsék érzés volt minden áldott reggel felkelnem. Még a mai nap is elég negatívan indult, ha őszinte akarok lenni. Hogy mégis miért? Ez rendkívül egyszerű. Az erőm nélkül minden áldott nap egy kínszenvedés. Azonban megtanultam idővel, hogyan irányíthatom át ezek az érzéseket egy teljesen más irányba. Mégpedig a gyűlölet. Pontosabban ez akkor alakult ki bennem, mikor Freya kisétált azon az ajtón vagyis Mia. Azt hiszem ma már így hívatja magát. Hát tényleg maga mögött akarta hagyni a múltat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretné eltemetni, ami egykoron kettőnk között volt. Vele akartam lenni és azért döntöttem úgy, hogy a vámpírlétet választom. Természetesen megtehettem volna azt is, hogy boszorkányként megállítom a saját öregedésemet, de attól tartottam, hogy az nem fog elég ideig kitartani. Mostanra, már biztosan alulról szagolnám az ibolyát. Azt azonban nem tudom a mai napig nálam miért nem működött az a varázslat. Sorra voltak boszorkányok, akinél beváltak, de én voltam az egyetlen szerencsétlen, akinél ez az egész dolog valamiért nem akart működni. Mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam. Majd pont nekem fog valami összejönni. Nevetséges. Megbíztam Freya-ban. De még mennyire. Ő pedig egyszerűen hátat fordított nekem, mert olyan nehéz volt neki. Hogy sajnáljam meg itt helyben, de komolyan. Én voltam az, aki elveszítette az erejét mégis ő volt az, aki képtelen volt ezt elviselni. Hogy ez mennyire nevetséges. Együtt talán túltettük volna magunkat rajta, de ő inkább úgy döntött, hogy menekül és meg sem fordul megnézni, hogy még élek-e vagy sem. Szerintem igazából nem is érdekelte, hogy mi a fene van velem.
A helyzet most pedig elég nevetséges. Úgy kényszerített térdre, ahogyan még hosszú évszázadokkal ezelőtt én mutattam meg neki. Én voltam az, aki tanította most pedig nem vagyok több egy szerencsétlen vámpírnál, aki nem érzi a természetet. Igen ez az, ami a legjobban hiányzik. A természet szavai, amik lágyan a fülembe suttogták az üzenetüket. Minden reggel az ilyen apró kis hangokra ébredni. Egyszerűen maga volt a mennyország most pedig már csak az álmaimban repülnek vissza hozzám ezek az emlékek. Egyedül itt élhetem át azt a csodát, amit egykoron természetes dolognak tekinthettem. Igaz a mondás, miszerint semmit nem hiányolsz egészen addig, míg el nem veszíted. Az erőm volt a mindenem. A fenébe is tanítottam a kis falunkban a boszorkányokat, hogyan varázsoljanak. Most pedig erőtlenül és tétlenül térdelek az a nőszemély előtt, akit egykoron őrületesen szerettem most pedig csak gyűlölni tudom. Vékony a határ a gyűlölet és a szeretet között én mégis képtelen vagyok átlökni magamat a másik oldalra. még akkor sem, mikor könnybe lábadnak azok a gyönyörű szemek, amiket régebben képes voltam órákon át bámulni, némán. Ugyanazok a szemek mégis, mintha valami megváltozott volna. Nem teljesen ugyanaz a személy tekint vissza rám, akibe egykoron beleszerettem és ez fáj. Jobban, mint azt bárki el tudná képzelni. Talán még az erőm elvesztésénél is jobban, de nem is törődöm vele. Az egyetlen fontos dolog az, hogy az erőmet visszakapjam és Freya megkapja azt, amit megérdemel. Szenvedjen. Ha kell ott leszek mindig mellette, hogy emlékeztessem arra mégis mit tett velem.
Szenvedtél, értem én. De valahogy ez engem egy cseppet sem hat meg és tudod miért? Mert teszek magasról arra, hogy mit éreztél vagy érzel akár most is. Erre is indok kell? Hátat fordítottál nekem, amikor igazából össze kellett volna tartanunk és pár elmorzsolt könnycsepp sem fog segíteni a kettőnk dolgán. Az egyetlen dolog, amit akarok tőled, hogy szenvedj. Ne úgy, mint én. Annál sokkal rosszabb dolgokat élj át. Igen, ezt akarom. Ha pedig ehhez be kell mocskolnom a kezemet, hát legyen. – Nem riadok vissza attól, hogy eszközöket vessek be ellene, hogy mégis miért nem? Mert nem tudok együtt érezni vele. Hátat fordított nekem, mintha egy senki lennék, mintha nem lett volna múltunk. Mindenkinek vannak nehéz időszakai, de ő ahelyett, hogy mellettem maradt volna elment, mert neki így volt a könnyebb így legalább nem kellett a mocskos pofámat minden áldott nap látnia. Igen, mennyire egyszerű magára hagyni a szenvedő szerencsétlen. Komolyan legszívesebben tapsolnék. Majdnem, hogy elhiszem a kis alakítását, de mégsem. Nem érdekelnek az érzései csak úgy, mint őt sem érdekelte, hogy én mit érzek, mikor hátat fordított nekem. Kölcsön kenyér visszajár. – Szóval akkor most már tudjuk, hogy az anyád okozta a galibát.. Ez most biztos vagy találgatás? Mert, ha ő okozta meghalt már? Remélem igen. Akkor már csak egy olyan boszorkányt kell találni, aki hajlandó ezt az egészet végrehajtani. Mondjuk te! Hajlandó vagy meghozni egy ilyen áldozatot azért, hogy helyrehozd a múltbéli hibáidat? Rendkívül érdekes. – Most már szemben álltam vele. Elegem lett a térdelésből plusz az erőm is visszatért a testemben és szerintem, már tisztában van azzal, hogy nem fogok nekiesni. Tényleg megfontolandó a számomra, hogy hajlandó lenne megtenni ezt az egészet. Az erőmet akarom. Még akkor is, ha visszakapom sem lépek le olyan könnyedén előtte elintézem, hogy szenvedjen. Ez a legkevesebb.

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 20, 2014 12:26 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





[You must be registered and logged in to see this image.]
Killian & Mia
I dont know who I am without you


Próbáltam nem úgy viselkedni, ahogy éreztem magam, de nem bírtam sokáig. Vele nem. Becsaptam, elfordultam tőle, de a saját bőröm mentettem ezzel, neki pedig csak még többet ártottam. Hiába próbáltam volna hazudni, az igazság az volt, hogy én rontottam el, mégis úgy éreztem, ez kölcsönös volt. A sors valamiért úgy hozta, ahogy, és kétlem, hogy ha elmesélném neki, amit megtudtam arról, hogy anyám mit próbált ki, és mi az, ami megakadályozta az átváltozását, bármit változtatna a fennálló helyzeten. Ki nem állhattam a tudatot, hogy mekkora csapdába estem. Vívódni a szeretet és a gyűlölet között, felemésztett a gondolat, hogy talán már soha nem fog rám úgy nézni, ahogy régen, de aurájában fel-felvillantak azok a színek, amik biztosítottak róla, nem veszett el minden remény. Lehet, hogy egy csúnya vicc áldozatai vagyunk, de én menekültem el előle, holott a menekvés nem volt gyógymód semmire. Ebben az esetben nem. Épp ez volt az, ami szétzilálta mindazt, amit neki köszönhettem, amit felépítettünk közösen, amit éreztem iránta, s amit akkor még ő is érzett irántam.
Megtörve, könnyes szemekkel pillantottam rá, nem érdekelt, hogy gyengének lát e vagy sem, valami egyre jobban arra kényszerített, hogy ne rejtegessem előle azt, amit érzek, amit gondolok. Erőm ellene fordítottam, épp azzal a módszerrel kényszerítettem a földre, amit még ő tanított neki, ezzel tovább rontva a saját helyzetem is. Minden porcikám próbálta elhinni, hogy nem kell tartanom tőle, hisz ő csak egy vámpír, de féltem, pont a bosszúvágya lesz az, ami a csak vámpírból erősebb embert faragott, mint amilyennek képzeltem, s ha a bőröm féltetem, akkor könnyen az életével is játszhatok. Azt viszont nem akartam. Nem akarhattam, hisz így is épp elég bűn tapadt a kezemre, amit ha nem is közvetlenül miatta, de mégis miatta tettem. Mert ő volt az, aki miatt kifordultam magamból, amiért jobb volt egy falat húzni magam köré és elbújni mögötte mindenki elől.
-Nem, nem volt könnyebb. És bár nem hiszem, hogy bármire megoldást kínált az az idő, talán, ha nem féltem volna újra a szemedbe nézni, akkor még vissza is mentem volna hozzád. De féltem, elmenekültem és kikapcsoltam minden érzelmem, hogy ne kelljen szembe nézni a hibáimmal. Míg te erősebbnek érzed magad, addig én félig elvesztetem azt, aki voltam.-törlöm meg szemeim, ezzel is elérve, hogy a könnyeim ne törjenek elő újra, inkább összeszorított fogakkal tűrtem a további részét ennek a beszélgetésnek. Erősnek kell lennem, vagy újra megtörök annyira, hogy elfelejtsek mindent és tovább meneküljek. Pedig tudtam valamit, amit ő még nem. De ha ezt a kártyát kijátszom, kérdéses még mindig, hogy képes lenne e megbocsájtani annyira, hogy elkezdjünk újra bízni a másikban. Bár több kellett ennél a bizalomhoz, ezt tudtam jól.
Amikor feláll, nem távolodok el tőle, maradok a helyemen, ahol eddig voltam, s kétlem, ha mozdulni akartam volna, sikerrel járhattam volna. Úgy éreztem, hogy gyökeret vertek lábaim, kétséget kizáróan itt akartam maradni vele, még ha nem is láttam azt a férfit igazán, aki ellopta a szívem és még mindig fogva tartotta.
-Akkor ebben egyet értünk. Többre lesz szükséged, ahhoz, hogy elmenjek innen, mint holmi remény arra, hagyni fogom, hogy az önsajnálat marcangoljon minden nap. –lépek hozzá közelebb, már-már túl közel ahhoz, hogy azt gondolhassa, még mindig félek tőle. Már nem. –Tudom, hogy mi volt az a bökkenő, ami neked nem hagyta, hogy átváltozásod után is boszorkány maradhass.-nézek fel rá, mert még ennyi idő után sem vagyok egy magasságban vele, alig több mint egy fejjel magasodik fölém.-Az anyám. Soha nem akarta, hogy veled lehessek, mert mindig attól tartott, hogy el fog veszteni, ha hagyja, hogy a szívem kövessem. Inkább nézte, hogy szenvedjek nélküled, mint éljek boldogan veled, de távol tőle.-arcomra egy pillanatra kiül a gyűlölet, amit soha nem akartam érezni az édesanyám felé, de most mindennél jobban éreztem azt a dühöt, amit felé pár napja éreztem, mióta kiderült, hogy a nagynénémmel közösen sem sokkal jutunk előrébb, és a kulcsot más embernél kell keresnem. Egy olyan valakinél, aki soha nem volt több mint egy férfi, akit anyám méltónak talált maga mellé apám után. De az a férfi soha nem volt méltó arra, hogy a nevelőapámként tekintsek rá. Csak egy boszorkány volt, aki eltűnt, ahogy anyám meghalt. Még azt is meg merem kísérelni, hogy épp ő volt az, aki a vesztét akarta.
-De azt, aki a legközelebb állt anyámhoz, fogalmam sincs, hogy hol keressem. Mert az a gonosz boszorka mindig félt attól, hogy túlnövök rajta és rájövök minden titkára. Csak arra nem gondolt, hogy a saját nővére lesz az, aki ellene fog fordulni és segíteni fog nekem. De ha még mindig azt hiszed, hogy hazudok, hallgasd a szívem. Tudod jól milyen az, ha valaki hazudik, de a szívverése arra képtelen.-fogom meg kezét és húzom mellkasomhoz, de szemem még csak meg se rebben. Jele sincs félelemnek, annak, hogy meghátrálnék, vagy egyszerűen rá támadnék. Nem érzem, hogy lenne vesztenivalóm, s ha van is, amíg van kilátás és lehetőség próbálkozni fogok, így vagy úgy, de meg kell győznöm, hogy bíznia kell bennem. –Ha csak az erőd akarod visszaszerezni és utána lelépni, én azt is megérteném. Nem kötelezne rá semmi, hogy a közelemben maradj. Törlesztem az adósságom, helyre hozom az elkövetett hibám.-jelentem ki határozottan, szemébe nézve, s a könnycseppeknek, aki nemrég még arcom áztatták, hűlt helyük lett. Erősebbnek éreztem magam, újra felépítettem a falat, amit nem olvaszthatott meg még a felém táplált dühe sem. A külvilág megszűnt létezni, nem érdekelt volna az sem, ha egy hadsereg menetel keresztül a réten, amíg arcát fürkészve várhattam döntésére. A döntésre, ami megváltoztathat dolgokat, ami lehet, hogy újra megtör majd, de nem fogom hagyni, hogy ezt lássa rajtam. Nem voltam az a gyenge láncszem, aki megfutamodik a gondjaitól, többé nem akartam más lenni, mint aki voltam, és aki vagyok. Úgy éreztem eljött a pillanat, amikor újra Freya voltam, a lány abból a kis porfészek faluból, ami már jó pár évszázada a hamu martaléka lett.

music:Where I Stood|words: 958 | 27 [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 19, 2014 11:48 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful
Arcát fürkészem. Azt a gyönyörű arcot, ami egykor olyan erővel lopta be magát a szívembe, hogy azt hittem lehetetlenség lesz kiűzni onnan. S, ha őszinte akarok lenni nem akartam soha kiűzni magamból. De az, hogy hátat fordított nekem akkora gyűlöletet ébresztett bennem, hogy azt is elfelejtettem milyen érzés volt ott szeretni, ha őszinte akarok lenni most sem igazán tudom, hogy mit érzek. Vagyis de. Határozottan gyűlölet tölti meg a bensőmet nem csak azért, mert erőmet vesztettem, hanem azért is, mert egyszerűen sorsomra hagyott. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy milyen érzés volt nekem a karjaimban tartanom őt. Vagy éppenséggel azt, hogy mennyire szerettem. Annyira távolinak tűnik és annyira képtelenségnek, hogy bármennyire szeretném felidézni ezeket a pillanatokat egyszerűen elsötétülnek előttem, mintha egy teljesen más élet lett volna vagy egyszerű álom. Az egyetlen érzelem, amit határozottan táplálok iránta az a düh. Ennyi. Ebben ki is merültek az érzéseim, ha többre próbálnék koncentrálni az is lehet, hogy beleőrülnék. Mindenemet erre összpontosítottam. Ez tart engem össze. Ez az egyetlen oka, hogy nem sajnáltatom magam, hogy folyamatosan keresem a módot arra, hogy mindent rendbe tegyek. Ki gondolná, hogy már ötszáz éve ennek az egésznek? Lehet, hogy valamennyire, már sikerült elveszítenem az ép eszemet, mert önmagamat, már akkor elveszítettem, mikor eleve megkértem őt, hogy változtasson át engem vámpírrá. Ostoba lépés volt és még ostobább tett volt az, hogy meg is tette. Mondjuk akkor már rég halott lennék, szóval mondhatni a mi kapcsolatunk eléggé halálra volt ítélve.
Eszem ágában nem volt harcba szállni egy félig boszorkány, félig vámpírral. A józan eszem még teljesen a helyén van ahhoz, hogy tudjam ez az egész teljes mértékben kudarcba fulladt volna. Semmi esélyt nem láttam arra, hogy győzhetnék. Ő láthatóan mégis fenyegetve érezte magát tőlem, mert az erejét használta, hogy távol tartson magától. Ha nem tanítom meg erre.. Hát most nem tudná. Na, jó nem egy ostoba nőről beszélünk, aki ne találta volna fel magát az évek során, ha akkor én nem tanítom meg neki, akkor valaki megtanítja. Nem bánom, hogy megtettem, hiszen vannak nálam rosszabb személyek is, akiktől meg kellett védenie magát ebben biztos vagyok. Főleg, amiért azt akarom, hogy éljen. Ha meghalna mégis ki a francot utálhatnék? Ez az egész így tökéletes, ahogy most van. Megtapsolnám, de a fájdalom, amit rám mért elvette minden erőmet és még beszélni is alig bírtam. Eszem ágában nincs feltápászkodni innen. Tökéletesen jó itt nekem. Még a végén azt hinné, hogy meg akarom bosszulni a kis akcióját és kapnék még egy adagot. Nekem ez is elég volt ahhoz, hogy megértsem nem kíván a közelében, de ha egyszer.. Meglepetésszerűen.. Na, de ne gondolkodjunk túlságosan előre. Egyenlőre a jelent kell megoldanunk.
Miért szerinted külön-külön könnyebb volt ezzel az egésszel megküzdeni? Ha annyira szenvedtél miért nem kerestél fel? Hmm, drágám? Ha annyira fájt a dolog felkereshettél volna és akkor talán nem vetnélek meg annyira, mint most. Tudod az idő nem mindig hozza helyre a dolgokat néha felerősít dolgokat. Nálam pedig határozottan ez történt.   – Nem érdekelnek a könnyei. Felfedezem könnycseppekkel teli szemében azt a nőt, akit egykoron szerettem, de nem szabad elfelejtenem, hogy mindez csak egy úgymond álca. Ebből semmi nem igaz. Vagy lehet, hogy jelen pillanatban, de abban a pillanatban megszűnt létezni az a nő, akit szerettem, amikor kisétált az ajtómon.  – Ó, nem foglak megölni. Eszem ágában nincs, kedvesem.   – Most már talpra küzdöm magam és tiszta megvetéssel tekintetek arra a nőre, akit egykoron szerettem s talán még mindig szeretném. Valahol mélyen felébred bennem egy érzés, hogy megvigasztaljam. Átöleljem és megnyugtassam felől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de leküzdöm. – A halál túl kegyes a számodra. Érezd csak azt a fájdalmat minden nap, amit annyira emlegetsz. Mert, hogy én nem megyek sehova az is biztos.   – Számomra sem lesz kellemes minden áldott nap látni őt, de ha ezzel fájdalmat okozok neki, hát legyen!


A hozzászólást Killian Thorne összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 27, 2014 11:05 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 12, 2014 9:04 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





[You must be registered and logged in to see this image.]
Killian & Mia
I dont know who I am without you


Közelsége fájdalmas emlékeket mozgatott meg bennem, és vágyakozást, de tudtam, ha erősnek akarok tűnni, muszáj ellenségessé válnom, olyanná, aki soha nem tudtam volna vele lenni. Nehéz feladat volt, de nem megoldhatatlan. Igyekszem arcomról elrejteni minden érzelmet, kővé dermedni, mélyeket lélegezve a szívemnek parancsolni. Szinte már késszúrásnak érzem, egy karónak a szívembe, hogy emlékeink ellenére is olyan ellenségesek lettünk a másikkal, mintha soha nem ismertük volna egymást. De hogy hazudhattam volna nagyobbat annál, hogy nem szerettem mellette élni? Ezzel sikerült olyan álarcot magamra ölteni, amiből félek nem hinné el, ha ki akarnék törni. Akartam változtatni, megmondani neki az igazat, de ahogy rám pillant, ahogy hangja átszeli a levegőt... egyszerűen képtelen vagyok őszintének lenni, tüskét növesztek és támadva védem saját magam. Belsőm kétségbeesett kiáltása, hogy megölelhessem, hogy megcsókolhassam egyre erősebb lett. De páncélom is erősödött. Muszáj volt neki.
Egyszerűen hátat fordítottam neki, egyik napról a másikra, kiléptem azon az ajtón, és soha többé nem néztem vissza. De könnyebb volt elmenekülni, mint magyarázatot és segítséget kérni, könnyebb volt utána egyszerűen kikapcsolni minden érzelmem, mint velük együtt lélegezni minden átkozottnak érzett napon. Végül mégis megtettem, visszakapcsoltam, és tessék, itt az eredménye. A tökéletes példázat, hogy miért nem tettem jól, amit tettem.
Túl közel áll, szavaim pedig hiába támadják, mégis feszélyezve érzem magam, s úgy érzem, szükségem van az erőmre, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Amíg a földre nem esik, addig hagyom, hogy z égető és zúgó fájdalom fején úrrá legyen, és az irónia, hogy ezt ő tanította nekem, már több, mint nevetséges. A saját fegyverét használom ellene. Ez még tőlem is szánalmas... Érzem, ahogy egy pillanatra szemembe könny szökik, és nagyot kell nyelnem, hogy ne gördüljenek végig arcomon.
Ahogy én befejezem a vádló szövegem, amit próbáltam úgy felépíteni, hogy nekem fájjon jobban, mégsem sikerült. Amit kérdez pedig egyenesen átnyom a határon, ami a "sírni tudnék" és az "erősnek mutatom" magam oldalak között áll fenn.
-Tönkretettem az életed. A tiédet, akit szerettem és szeretek most is...-csuklik el hangom, a bent ragadt levegő kijut tüdőmből, és feladom, hogy küzdjek ellene. Ezzel együtt hagy el a késztetés, hogy erőm használjam. A fák suhogása abbamarad, és már azt se akarom, hogy a földön, szánalmasan, szinte már megalázóan térdeljen a fűben. Semmit nem akartam jobban, mint azt, hogy megbocsásson, hogy megöleljen. A teher, amit eddig vállamon cipeltem, egyszerre mázsásan nyom maga alá, ezzel elérve, hogy még elveszettebbnek érezzem magam, gyengének és bűnösnek.
-Nem volt jó. Évtizedekig menekültem, éltem úgy, hogy az sem érdekelt volna, ha egy vadász karót szúr a szívembe, vagy egy farkas mar belém. Érzelmek nélkül próbáltam leküzdeni a hibám okozta fájdalmat, de amikor távolról megpillantottalak, a szívem nem menekülhetett tovább a fájdalom elől.-gördül le arcomon egy, majd még egy könnycsepp, és minden kiüt az arcomra, amit eddig elfojtottam magamban. A fájdalom, a bűntudat, de még a haragom is, amit magam iránt érezhettem. -Azt hiszed könnyű volt elsétálnom? Látni a szemedben, hogy mindennél jobban fájt az erőd elvesztése, s ahogy próbáltad meghazudtolni magam, elhitetni velem, hogy jól vagy... Azt hittem könnyebb lesz idővel mindkettőnknek, de minden nap átkozottabb volt, elviselhetetlenebb. Becsaptalak, elhagytalak, de magamat is elvesztettem, mikor kiléptem azon az ajtón, mert akit mindig is szerettem, egészen kis korom óta... egyszerűen úgy éreztem, a másik felem hagytam el.-hangom minden kimondott szónál megremeg, szememből előtörő könnyeim pedig úgy cseppennek a földre, mint nyári zápor első esőcseppjei. Felesleges lett volna hazudnom tovább. Ha annyira gyűlöl, hogy bármit is teszek, képtelen lesz megbocsájtani, hát legyen. De akkor nem gondolkozok tovább, azon, hogy élek e nélküle vagy sem... Félek nem bírnám tovább, összetörnék, és érzelmek nélkül újra egy hálátlan döggé lennék, akire senki, még én magam sem lennék büszke.
-Nem hibáztatlak, ha a szívem akarnád a kezedben látni, kitörni a nyakam... Inkább lennék halott nélküled, mintsem egy érzéketlen dög veled.-tekintetem övébe mélyed, de homályosan dereng előttem arca, ahogy könnyeim újra és újra legördülnek arcomon. Itt állok előtte, megtörten, kifordulva önmagamból, vagy megtalálva azt, aki mindig is voltam. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, azt tudtam, hogy én mit akarok. De a döntés joga már rég nem az én kezemben van.

music:Where I Stood|words: 668 |  27 [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Aug. 11, 2014 10:25 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful 
Kínzás volt érezni a levegőben az erejét, hogy neki még mindig megvan ez a kis kiváltsága. Nem értem, hogy nálam miért nem működött ez dolog és egyre jobban idegesít. Az pedig mindenképpen, hogy egyszerűen nem találok egy olyan boszorkányt, aki hajlandó lenne segíteni. Jó párat felkerestem már, de egyik sem ugrált örömében, hogy ezzel a kéréssel állítottam be hozzá. Mintha nem pont ugyanolyan lettem volna, mint ő. Most kövezzenek meg, amiért egy kicsit szilárdabb lettem az emberekkel. Giselle nem az első boszorkány volt és ő nálam már egy kicsit kihúzta a gyufát, de most ugyanabban a cipőben járunk, mert mindketten erőtlen vámpírok vagyunk. Tehetséges boszorkány volt és, ha valakinek igazán hiányzik az ereje, akkor az ő. Évszázadokat tölthetett el azzal, hogy gyakoroljon és fejlessze az erejét. Nekem csak pár évecske adatott meg, de annyira hozzászoktam, hogy elvesztése úgy érintett, mintha levágták volna az egyik karomat. Nap, mint nap emlékeztet a természet, hogy már nem az vagyok, aki egykor. Régebben éreztem a természet energiáit mostanra ez már teljes mértékben elfakult azonban a boszorkányok jelenléte még mindig érzékenyen hat rám. Ahogyan az is, hogy láthattam az én Freya-mat ereje teljességében, hogy szabadjára engedheti. Én pedig még mindig nem vagyok képes semmire. Én tanítottam őt a francokat is. Most pedig egy erőtlen gyökér vagyok, aki megszállottan próbálja visszakapni az erejét, de nem jut előrébb. Talán soha.
Milyen kegyetlen sorsod lehetett, hogy velem kellett élned, hát mindjárt megsajnállak.. – Komolyan nem hiszem el, hogy ezt mondta. Ezek szerint nem csak én vagyok az, aki megváltozott, hanem ő is. Bár nem tudom miért gondoltam, hogy ő pontosan ugyanolyan maradt, mint amikor elsétált mellőlem. Már abban a pillanatban más volt. Mert nem az én Freya-m volt az, aki hátat fordított nekem. Egy teljesen más személy. Most pedig ugyanazzal nézek szembe.. Nem tudhatom, hiszen akkor csak a hátát láthattam annak az árulónak, akit most megvetek, de szemtől-szembe még nem álltam így vele. Ilyen közel. –  Ez a legkevesebb kedvesem, hallgatlak.  – Olyan közel vagyok hozzá, hogyha akarnám megcsókolhatnám, de eszem ágában nem áll. Legszívesebben a nyaka köré fonnám az ujjaimat és addig szorongatnám, amíg el nem ájul. De be kell ismernem, hogy erőfölényben van. Nem ez a legjobb pillanat arra, hogy megpróbáljak felülkerekedni rajta. Bár szemei elárulják nekem, hogy nagyon is szeretné, ha megcsókolnám.. Hmm. Talán mélyen legbelül még mindig ott van az a lány, akit egykoron szerettem, aki nem fordított nekem hátat csak mert a dolgok nehezebbre fordultak, mint azt ketten gondoltuk volna.
A fejem lüktetni kezd és tudom, hogy ez csak miatta van. Hátrálok pár lépést. Ennyire félne tőlem? Roppant érdekes. Térdre rogyok és a fejemhez kapok, de a fájdalmas nyöszörgések helyett inkább reszelő nevetésem hangzik el. Én tanítottam ezekre és ez valamiért mulattat csak úgy, mint a szavai. Nem csak ő a hibás én is. Remek.. Nem tagadtam egy pillanatig sem, hogy nem lenne benne az én kezem is a dologban. Lehajtott fejjel maradok. Nem teszek felesleges, fenyegetőnek tűnő mozdulatokat, mert abból láthatóan nem jövök ki túlságosan jól. Pedig eddig még a szavakon kívül semmi rosszat nem tettem, de hát ő tudja. Ha úgy érzi nagyobb biztonságban van, ha van köztünk egy kis távolság és megmutatta mire képes, hát legyen. Én jobban szeretem kihasználni a meglepetés erejét, ha valaki felett győzedelmeskedni akarok. Főleg, ha az illető erőfölényben van. – Akkor ez volt az a nekem is rohadt rossz volt, de azért te is hibás vagy ebben a dologban a szöveg? Megtapsolnálak, de valahogy nincs hozzá erőm. Másrészt pedig egyetlen egy kérdésre válaszolj. Ha ennyire üldöz az emlékem, akkor mégis mire volt jó az, hogy hátat fordítottál nekem, hm? Válaszolj szépségem.  – Mondandóm végére felpillantok rá. Tényleg érdekel a válasza. Tudni akarom, hogy miféle kifogása lesz a dologra. Elhagyott, de nem lett jobb, szóval.. Hajrá kislány. Magyarázd ki magad.
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Aug. 09, 2014 5:24 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





[You must be registered and logged in to see this image.]
Killian & Mia
Life is such an unpredictable dream


Nem mondanám, hogy nem vártam ezt a találkozást, mert valahol tudtam jól, hogy nem fogom megúszni, és örökké nem menekülhetek előle. De valahogy hirtelen ért. Ahogy előttem állt, egyszerre voltam boldog és kapott el pár percre a félelem érzetem. Boldog voltam, mert sértetlenül állt előttem, féltem, mert a lelke annyira sérült volt… és mindez miattam volt. Ha csak egy napom eltelt volna úgy, hogy nem gondolok rá. Mégsem ment. Éjszakánként, vagy mikor erőm használtam, éreztem, hogy ott van gondolataimban. Szeretem, bármennyire próbáltam nem gondolni rá. Parancsolni nem tudtam a szívemnek, még most sem, mikor láttam szemében a megvetést, a gyűlöletet, hallottam gyűlölködő szavait. Neve úgy hagyta el szám, hogy hangom szinte remegett, s bár bensőmben tudtam, hogy tartanom kell tőle, igyekeztem erről nem tudomást venni. Inkább kevésbé sikerült ezt elérnem.
Szemeim összeszűkülnek megjegyzésétől, és szikrázó pillantást vetek rá. Ő már nem az, akit régen szerettem és ismertem. De ha így áll a helyzet, veszek egy mély levegőt, és teszek róla, hogy ne vegyen palira, s higgye, hogy szenvedtem miatta.
Kérdésemre adott válasza először csak egy kérdés volt, amire arcom megrándult, de más reakciót nem adtam ki magamból.
-[color:9164=#CB927B ]A véletlenekben eddig sem hittem. Éltem már rosszabbul is…. mondjuk, mikor melletted kellett lennem.-mondom megfeszült állkapcsom között alig kiszűrődő hangon. –De azt hiszem, nem tartozom neked magyarázattal vagy őszinte válasszal.-mosolyodom el, hogy már szinte magamat is próbáljam ezzel álltatni, hangom rezzenéstelenül cseng, erőtlenségem elrejtve magamban, arcomra pedig semmilyen érzelem nem ül ki. Megértem, hogy gyűlöl, én is azt tenném, és teszem is magammal szemben minden nap, de nem hagyom, hogy megfélemlítsen a puszta jelenléte.
Újabb kérdést szegez nekem, közelebb lép, hátam így is a fának szorult, s nyelnem kell egy nagyot, hogy sötéten izzó tekintetét állni tudjam, s ne arra gondoljak, hogy milyen jó lenne, ha közelebb húzna magához és megcsókolna. De az emlékek, melyek bennem élnek, néha erősebbek, így gondolataim zavarosak ugyan, de uralni akarom testem minden rezdülését.
-Erősebb vagyok, mint hiszed. Már rég nem vagyok olyan gyámoltalan és elveszet, mint amilyen régen voltam.-hunyorgom a dühtől, mely eltölt gyűlölködő szavai hallatán, s bár nem akartam neki ártani, tudtam, ha nem lépek, ő teszi meg. Ahogy mélyen szemébe néztem, úgy hagytam, hogy dühömből táplálkozva, erőm a fölre kényszerítse, hogy feje lüktető és sivító morajlás közepette gyűrje őt le. Nem akartam szenvedni, látni, de kénytelen voltam megkockáztatni ezt a lépést, hogy tudhassam, van e még reményem. –Fogalmad sincs, hogy milyen azzal a tudattal kelni és feküdni, hogy valakinek keresztülhúztad az életét egyetlen rossz döntéseddel. Tudtad jól, hogy nem biztos az átváltozás utáni erő megtartása. Tudtad, hogy nem leszek hozzá elég erős. De van rá mód, hogy visszacsinálhassam, amit egykor elrontottam. Azt hittem túl tudsz lépni, de magad és engem is áltattad, most pedig jogosan gyűlölhetsz. De ne várd, hogy egyszerűen megteszem, amit kérsz, ha ennyire… Nézz magadra. Saját magad árnyéka vagy.-pillantok rá, gondolataimmal és erőmmel folyamatosan ostromolva őt. Többé nem hunyászkodom meg. Előtte nem. Boszorkány voltom erősebben izzott fel, ahogy láttam mivé vált, és ahogy emlékeimben élt. S bár nem akartam, hogy komolyabb baja essen, itt volt az ideje, hogy mindketten szembe nézzünk a hibáinkkal. Mert ő is annyira hibás volt, mint én. soha nem változtattam volna át, de nyughatatlan természete erősebben hatott rám, mint ahogy józan eszem hathatott, bedőltem neki, és most itt az eredménye. Magamra sem ismerek, és tudom jól, hogy bennem is ott lakozik még az a nő, akit Freya néven szerethetett. De ezt az énem épp most gyengeség lett volna megmutatni. Olyan ellenségesekké váltunk a másikkal szemben, hogy jelen pillanatban azon sem csodálkoztam volna, ha én magam is elhiszem, erős rábeszéléssel sem tudom meggyőzni. De képes voltam rá. Képesnek kell rá lennem, nem adhatom fel, küzdeni fogok érte. Szerettem, s valami azt súgta, ez lesz az, ami meg tudja őt is győzni.
music:Feel me|words: 627 |[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Aug. 08, 2014 11:13 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful 
Tervben sem volt, hogy ide jövök. Egyszerű véletlen az egész. Legalábbis azt mondanám, mert nem hiszek olyasmiben, hogy a sors keze benne volt a dolgokban és azt akarta, hogy találkozzunk. A düh folyamatosan terjengett a testemben. Egykoron még imádattal néztem erre a gyönyörű nőre most pedig egyszerűen megvetem. Legszívesebben éreztetném vele az állapotomat, de sajnos erre nincs lehetőségem. Vele nem tudom eljátszani azt, amit Giselle-l tettem. Meg éppen elég nekem egy hisztiző nőszemély nem kell még egy a nyakamba. Mielőtt még előtte teremtem volna erejét szabadjára engedte. Még vámpírként is éreztem az energiát, ami a levegőben volt. S ez csak még inkább hiányérzetet váltott ki bennem, hogy nekem ez már nincs meg.. Pedig egykoron még ez volt az életem. Most pedig itt állok erőtlenül, mint egy rakás szerencsétlenség és ezért az egyetlen ember, akit okolni tudok az ő. Az én drága Freya-m.
–   Ó, szóval még emlékszel a nevemre. Nagyon édes vagy, komolyan.  – Tisztán él bennem a pillanat, mikor egyszerűen csak hátat fordított nekem. Gyűlölöm amiatt, hogy megfosztott az erőmtől. Még akkor is, ha a saját kérésemre tette. De az, hogy ezek után még hátat is fordított nekem. Nagyobb sebet ejtett rajtam, mint azt valaha be fogom vallani magamnak. Bár pont most tettem meg tulajdonképpen.. Mindegy az egész. Ha már tönkretette az életemet a legkevesebb, hogy viszonozom ezt, ha már a sors volt olyan kedves és összeterelt kettőnket.
–   Ha azt mondanám, hogy téged elhinnéd?  – Kérdezem vigyorral az arcomon és végig arcát fürkészem, hogy tisztában legyek minden egyes rezdülésével. –   Természetesen nem így van, mert az undort, amit irántad érzek minden áldott nap magammal hordoztam anélkül, hogy egyfolytában előttem járnál és kelnél. De nézzenek csak oda. Micsoda véletlen egybeesés, hogy pont itt találkozunk össze.. S hogy megy a sorod? Remélem nem túlzottan jól. – Legszívesebben, már a torkának esnék, de még úgy vagyok vele, hogy egyenlőre nem jött el az ideje. Nem szeretnék semmit sem elsietni. Ha már ennyi ideig képes voltam önmagamban marcangolni ez a pár perc önmegtartóztatás nem fog tenni semmi kárt. –   Még mindig élvezed ez erőd adta lehetőséget?  – Nem hátrálok meg. Sőt, olyan közel megyek hozzá, hogy már majdnem összeér minden egyes porcikánk, de vigyázok arra, hogyha még csak egy milliméter is, de elválasszon minket egymástól.

|| gyenge  27  ||
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Aug. 07, 2014 9:14 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





[You must be registered and logged in to see this image.]
Killian & Mia
Life is such an unpredictable dream


Gondolataim közé merülve ücsörögtem, s mintha az idő megszűnt volna körülöttem létezni. Nem érdekelt, hogy erőm kissé szabaddá vált, és nem akartam magam egy ideig visszafogni. Eszembe jutott a gyerekkorom, anyám és a nagynéném, a testvéreim, Killian, majd a csupa szív Shanna, amikor megismertem. Egy részt szerencsés voltam, mert akivé válhattam, az a saját időmben nem volt a legmegszokottabb, ugyanakkor átoknak is éreztem. Az emberek halom szám leölése nem az én stílusom volt, és ahogy halad előre az idő, úgy örültem meg a zacskós vérnek is. Mindig is boszorkánynak tartottam magam elsősorban, nem pedig vámpírnak, de a torkomban izzó, folyton éhséget jelző és annak csillapításáért könyörgő érzés emlékeztetett rá, hogy nem vagyok csak boszorkány. Ebben szerencsés voltam, hogy nem voltam sem csak, hanem egyszerre kettő voltam.
A szél a hajamba kapott, de ahogy meghallottam a nevem, ami az ismerős hang által szelte át a levegőt, úgy vágott mellkasba, hogy az a kisebb vihar, amit magam köré kerítettem, a másodperc törtrésze alatt oszlott semmivé. Kipattanó tekintettel álltam fel, könnyedén és kecsesen, kihasználva vámpírságom ezen előnyét, és farkas szemet néztem a végzetemmel. A végzetemmel, azzal, akit én pusztítottam el, a sorsom elől, aki elől eddig egész jól el tudtam rejtőzni. Egyszerre érzem magamon, hogy eluralkodik rajtam a félelem és azt, hogy eltölt a megnyugvás, mert itt áll előttem, él és lélegzik. Már amennyire egy vámpírt élőnek és lélegzőnek lehet nevezni.
-Killian...-nézek szemébe, de közben hátrálok egy lépést, de ha menekülni akarnék sem így tenném, ráadásul épp a hátam útjába "állt" egy fa.
-Mit keresel itt?-hangomon érezni a zavartságot, s bármennyire próbálkoznék elnyomni a remegés is, melyet a bennem lapuló félelem okozott. Nem tőlem, inkább a bosszújától vagy a haragjától féltem. Tönkretettem az életét, ezzel próbáltam évtizedek óta megbirkózni. És amikor lehetőségem lett volna rá, hogy megpróbáljam helyrehozni a hibáim, hátat fordítottam neki és próbáltam úgy tenni, mintha soha nem is ismertem volna. De ez nem volt megoldás, és ennek most itt áll előttem az eredménye, teljes életnagyságában. Ugyan az a kéken ragyogó szempár, ami elbűvölt, amióta az eszemet tudtam. Azok a rakoncátlan barna fürtök, a jellegzetes vonásai, ahogy fölém magasodik. A körülötte izzó aura láttán még jobban elhittem, hogy ő volt az. De épp a színek voltak azok, amik arra késztettek, hogy hátam a fának vessem, mintsem megöleljem, pedig erős késztetést éreztem erre. Mert már most azt éreztem, amit mindig is, amikor a közelében voltam. Azt akartam, hogy a karjaiban tartson, de féltem azok az idők már soha nem valósulnak meg újra, és mindez az én hibámból.
music:Feel me|words: 417 |[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 06, 2014 10:57 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

killian & mia
long time no see, beautiful 
Fogalmam sincs, hogy Giselle merre lehet, de már a folyamatos nyavalygásával teljes mértékben kikészített. Egyszerűen nem értem, hogy egy nő hogy lehet ennyire idegesítő. Ezt már a Guiness rekordok között kellene feltüntetni. Elég sok nővel találkoztam, de még egy ilyennel biztosan nem. Egy sem idegesített ennyire. Büntetni akartam azzal, hogy megfosztottam az erejével, de nagyon úgy néz ki, hogy ezzel igazából csak saját magamat büntettem, mert egy életre a nyakamba varrtam. Ha nem hosszabb időre. Ez a pár apró hónap is annyira elviselhetetlen volt vele, hogy szabályosan ellene menekültem. Egyfolytában egymás torkának estünk. Ez pedig még annál is jobban kikészítette az idegeimet, minthogy nincs meg az erőm. Egyszerűen nem bírom, ha egy nő egyfolytában nyavalyog, de nem gondoltam a következményekre, amikor átváltoztattam. Most el kell viselnem, ha pedig nem megy ott hagyom a francba, ahol van. Azonban valahogy még így is megtalál.. Nem tudom, hogy kapcsolatai vannak ennyire kiépítve vagy egyszerűen csak kiszagolja, hogy hol vagyok, de komolyan.. Már nagyon idegesít azonban tenni ellene különösebben nem tudok. Meg nem érek rá ezzel foglalkozni. Van sokkal jobb dolgom is, mint vele foglalkozni. Szükségem van az erőmre. Olyan, mintha nem lennének kezeim sem pedig lábaim ez nélkül. Ötszáz évet leélni így, hát.. Nem éppen kellemes. Még egy élet is sok lenne, de vannak olyan emberek, akik elég jól tartják magukat még ezek után is, szóval.. Nem kellene panaszkodnom, de azért mégis többről van szó, mint egyszerűen egy életről. Na, de nem panaszkodom. Még a végén pontosan olyan lennék, mint Giselle. Azt pedig nem akarom. Még a végén saját magamat idegesíteném.
Most egy Mystic Falls nevű kis városkába sodródtam. Ez amolyan bökjünk rá a térképre és kössünk ki valahol módszer volt. Nem igazán terveztem. A város szélén sétálgattam, mikor valami rét kellős közepén találtam magam. Na, jó nem vagyok olyan, mint az alvajárók, hogy egyik pillanatban még itt voltam a következőben pedig a rét kellős közepén ébredek a tudatomra. Egyszerűen csak szeretem felderíteni a terepet, mielőtt különösebben beilleszkednék. Pontosan ezért kezdtem egy nagy körben. Ami pontosan itt kezdődött. Vagyis valami olyasmi. Azonban egy olyan személyen akadt meg a tekintetem, akiről azt hittem talán soha nem fogom látni. A gyűlölet olyan könnyedén terjedt szét a testemben, hogyha olyan lettem volna, akkor talán meg is ijedek, de egyszerűen csak előtte teremtem. Olyan közel, hogy az már zavaró vagy talán inkább rémisztő volt. –  Helló Freya. – Mondtam neki ravasz mosollyal az arcomon.


Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 06, 2014 1:58 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





[You must be registered and logged in to see this image.]
Killian & Mia
Won’t see me closing in

Szükségét éreztem egy kis kikapcsolódásnak, mielőtt újra emberek közé mennék. Viszont látni Jaredet és Shannat jó volt ugyan, de volt valami, ami nem hagyott nyugodni, jó ideje már. Nyakamban lógó hosszú láncom most, mintha mázsás súlyként húzta volna le nyakam. Akárcsak emlékeim, melyek nem hagytak menekvést adni nekem.
A rét felé vettem az irányt, nem terveztem varázsolni, keresgélni, csak sétálni egy jót és kitisztítani a fejem annyira, hogy Mia leessek újra, a mosolygós pultoslány. Mégsem ment. Ahogy egyre közeledtem a rét felé, úgy lettem egyre magányosabb, míg végül a jelen pillanatban kietlen tisztásra értem. Leültem a puha fűbe, magam alá húzva lábaim, állkapcsom térdemen pihentetve néztem előre a semmibe.
Vettem egy mély levegőt és igyekeztem nem gondolkodni, lehunytam szemeim, de folyton bevillantak képek a múltól. Az átváltozásom napja, majd a büszke arcok és a csalódottak, akik nem értették, miért változtam meg ennyire egyik pillanatról a másikra. Anyám egy szó nélkül hagyta, hogy eldobjam az életem, a hóbortja miatt. Majd hagytam, hogy meggyőzzenek, jó lesz ez így. Próbáltam rájönni, hogy mi volt ebben az egészben a jó, de nem tudtam rá magyarázatot találni. Akit ismertem, vámpír létem óta ellökök magamtól. Elszúrom így vagy úgy. Killian szenvedő arca, ahogy megpróbálta elhitetni velem, hogy minden a legnagyobb rendben, ott él bennem, kísért, üldöz. Elhagytam, mert féltem nem bírom tovább nézni, ahogy szenved miattam. Beláttam, miattam szenvedett, de tudtam jól, ha nem lépek, magamnak fogok ártani, vagy még jobban neki. Most pedig itt vagyok, szinte egyedül. Senkit nem szerettem azóta igazán, és nem is akartam azt érezni. De amikor egyáltalán semmit nem éreztem, az sem volt a legmegfelelőbb út. Talán ha anyám élne, ő vissza tudná neki adni azt, amihez nekem nincs elég erőm. Sok dologra képes lennék még, és sokra már most is képes vagyok, de egy vámpírnak nem tudom visszaadni a képességét. Az engem ölne meg. A kockázatot vállalnám érte, de... Nem, nem vállalhatom.
Arcomon egy könnycsepp gördül végig, a fák pedig eszeveszett susogásba kezdenek körülöttem, ahogy valami láthatatlan erő megmozdítja őket. A láthatatlan erő én voltam. S bármennyire akartam, hogy csend vegyen körbe, a bennem dúló érzelmek hevességét nem tudtam parancsszóra eltüntetni, lecsillapítani.
music:Spark|words: 353 |[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Keresem :
◌ magamat
† Tartózkodási hely :
◌ mystic falls



Michael Robert Keller ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Júl. 22, 2014 3:09 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Michael + Freya

‟ köszönöm szépen a játékot!
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
★* new york



Cinthia-Rose Evans ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Júl. 22, 2014 3:03 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Hátrébb akartam lépni előle, hátha akkor nem jutnak el szavai a fülemig, vagy valami csoda folytán megfeledkezne arról, hogy itt vagyok és én vagyok.. És hogy valaha a felesége lettem. De sosem tartoztam hozzá, mindig Kolé volt a testem és a lelkem is, a szívemről már nem is beszélve. Így hát nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem fog ez változni. Akár itt van, akár nincs.. Csak megnehezíti majd az életünket. Ha csak... Szólnom kell Kolnak. Muszáj.. Tudnia kell erről.
Nem igazán mertem már visszaszólni. Én ember vagyok, ő meg szemmel láthatóan nem az.. Ergó pillanatok alatt kitörhetné a nyakam. De nem teszi.. Helyette fenyegetőzik.. Remek. A kelletlen a helyzetben, hogy én komolyan is veszem minden szavát. A torkom elszorul, ahogy arra gondolok, hogy bánthatja Kolt.. Nem akarom, hogy ezek ketten ténylegesen is találkozzanak. Akkor már sokkal inkább maradok csendben és szenvedek halkan, magamban.
- Ne merészelj a közelünkbe jönni.. Csak.. Szállj le rólunk. Sosem leszek a feleséged, ezt te is tudod.. - kezdtem el hátrálni, mikor látszólag elengedett. Nem akartam megvárni, míg elpattan nála a cérna vagy.. Bármi más. De hátat fordítani sem mertem neki. Kissé bukdácsolva indultam meg a réten, fogalmam sincs merrefelé, de mindenhol, bárhol jobb, mint itt.

//köszönöm a játékot  tongue 
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Júl. 01, 2014 6:37 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





Richard & Connie



Igazából fogalmam sincs, milyen lehet ilyen hosszú életet élni. Azt sem tudom, hogy Chris hogy bírja, bár sejtelmem sincs, hogy Richard hány éves, hogy mióta van ezen a világon és mióta kell túlélni. Lehet, hogy ha hosszú élete lenne, akkor idővel én is úgy gondolnám könnyebb érzések nélkül? Ha érzel, akkor fáj, miközben elveszítesz másokat igaz? De hosszabb ideig maradhatsz is velük, már persze akkor, ha ők is örök életűek, bár fogalmam sincs, hogy egy idő után az embert... vámpír mit tud kezdeni magával. Az emberélet talán pont azért olyan rövid, hosszú, mert ennyi idő alatt élheted ki magad, de ha elnyújtjuk akkor egy idő után már mit találsz ki, amivel elfoglald magad? Újabb és újabb ötleteket, amik kitöltik az életedet? Egy idő után kifogy az ötletsipka, aztán marad a nagy semmi, vagy mint neki az, hogy másokra vadászik. Végül is ő ezzel múlatja az időt, bár persze megfoghatná a dolgot a másik végéről is, teszem azt életeket ment, attól csak jobban érezné magát, csak ugye az meg érzésekkel járna és ha valami nem sikerül, ha valaki mégis meghal, az fájdalmat szül. Érthető, ha ezt nem sokan vállalják csak úgy önként.
- Mióta élsz így? - bukik ki belőlem végül mégis a kíváncsi kérdés. Nem akartam feltenni, de... nem bírtam megállni, ez van. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mióta teszi ezt. Talán pont az örök élet miatt alakult át az élete, talán előtte még képes volt normálisan is élni, mint ahogy mintha most is egyszer-egyszer megvillantaná az emberi énjét. Aztán persze újra visszajön a rideg verzió, és a hideg hang. Egyáltalán nem lep meg.
- Persze megértem, sokkal egyszerűbb gyűlölni mindent és mindenkit és tök egyedül lenni. - vágom rá reflexből. Oké, ezt talán nem kellett volna, utólag sikerül is rájönni, de visszaszívni már nem nagyon lehet igaz? Nincs közöm az életéhez és végképp nem változtathatom meg, mert miért is lenne bármilyen befolyásom rá? Percekkel ezelőtt még a szívemet célozta be egy nyíllal csak mert épp olyan kedve volt. Miért ne tehetné meg megint csak azért, mert olyat mondok, ami nem tetszik neki? Attól hogy most az én kezemben van a fegyver, simán elveheti. Gyorsabb és erősebb nálam, legalábbis jelenleg, ezt kár lenn tagadni.
- Akkor gondolom te már elég sokat gyakoroltál igaz? - halványan elmosolyodom, miután leeresztem az íjat. Nem most fogok megtanulni tökéletesen lőni, ezzel azt hiszem mindketten tisztában vagyunk. - Szokj át... mármint, ha akarsz. Könnyebben és gyorsabban tudnál... ártatlanokat eltenni láb alól. - viccelek persze, mármint viccnek szánom, ez látszik a mosolyomból, még ha igazából sajnos ez halálosan komoly is, mert hát tényleg így van, ártatlanokat tesz el láb alól gondolkodás nélkül nem igaz? Attól, hogy most rendesen viselkedik, még nem változott semmi, el is ismételte már az eddig beszélgetésünk során néhányszor, hogy tuti el ne felejtsem.


©
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
♰ My Life
† Kedvenc dal :
Avoid
† Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
† Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
† Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 27, 2014 7:01 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Constance Mathis & Richard Redway Weston

"Néha meglepődöm magamon.."


Amióta megváltoztattam a helyzetekhez való hozzáállásomat azóta egészen másképen látom a világot, és magát az egész történést. A vadásszá válásom előtt egy törékeny lelkű, emberi énnel rendelkező, szánalmas, és már-már könnyen kihasználható, naiv, idióta voltam, akit könnyűszerrel lehetett rángatni holmi drótokon. Hagytam magamat, és épp ezért tudtak kihasználni, kínozni, és megalázni, de azon időszakomnak vége! Amióta vadászom, és ölök azóta tudom élvezni az életet, azóta nem szörnyetegnek tartom magamat, hanem egy eredeti vámpírnak, egy különleges lénynek, akinek van hatalma, és a birtokában áll a játék eszköze. Ettől eltekintve még mindig nem nézem senkinél sem magamat többe, csupán tudom, hogy mikor hol a határ, avagy mikor mit kell tennem, ami nagy szó. Néha, sőt inkább egyre gyakrabban elgondolkozom azon, hogy mi lenne velem, ha nem térek át a fajok ölésére. Igazán érdekes kérdés, és témakör is egyben ez. Végül mindannyiszor arra jutok, hogy talán már rég halott lennék, hisz egy szenvedéssel teli életet mégis ki akar megélni? Ki akar folyton fájdalmat érezni, és mindeközben belülről megveszni? Ki akarná ezt? Szerintem senki, pedig én próbálkoztam vele hosszú-hosszú éveken, és az eredménye az lett, hogy az emberi lelkem oda veszett valahová a semmibe, míg én magam egy kegyetlen, s gonosz alakká váltam, aki nem ad, hanem elvesz, aki nem kímél, hanem megöl akárkit is keljen, persze mindig vannak kivételes helyzetek, avagy esetek. Életem tehát az 1900-as évektől ér valamit, hisz azelőtt katasztrófa volt! Egy borzalom, egy szörnyelem, egy rémálom, egy nem létező kép.. Utálom a múltam, utálom az emlékeket, és mindent mi emlékeztet a kínokra, de mára megtanultam egyesmást, amelyet mindenképpen alkalmazni is fogok az adott időben.
-Nos így igaz.-Bólintok rá a nő szavaira, hisz valljuk be ezt nem kevesen tapasztalhatják. Az életem kezdetén én sem vártam, hogy majd egy nap halhatatlan leszek, s erre tessék az vagyok. Nem vártam, hogy fájdalom érjen, s íme végig az övezte az utamat. Annyi idő telt el, s néha még mindig a múltam az, amelyen töprengeni merek, mert hát miért is ne? Az erősít meg, az adja a hitet, a reményt, és egyúttal a küzdést. Ezáltal váltam erőssé, kitartóvá, bátorrá, és határozottá, ami az én fajtámnál nagy szó. Nem félek, nem rettegem, nem fáj, s soha nem is fog már semmi sem fájni, hisz az érzéseimet kizárom ezentúl örökre.
-Van.-Ismerem el.-De ez nem jelenti azt, hogy nocsak jó vámpír leszek.. mert nem.-Hangom kissé rideg, és egyúttal kegyetlen, de csak az énem követeli ki magának, mivel tudja jól, hogy ha éreznék, és újból csalódnék az teljesen összetörne, s ezért is védekezem oly annyira ezen aprón trükökkel, mint például az elrejtéssel, mely lehet nevetséges, de nekem nem az. Én bírom ezt értékelni, még ha nem is valós az a kép, amelyet magamról mutatok.
-Nem az.. könnyen meg lehet szokni, de a tökéletes lövéshez nyilván rengeteg gyakorlás kell.-Mosolyodom el, ahogy őt nézem, és elégedetten szemlélem, ahogy eltalálja a fát.-Ez elsőre nem is rossz.-Jegyzem meg finoman, ahogy a szemeibe nézek.-Ez egy jó kérdés..-Töprengem el egy pillanatig, ahogy átgondolom, hogy miért is íj, és nem számszíríj.-A válasz annyi talán, hogy ehhez vagyok hozzászokva.-Mondom ki végül bizonytalanul, hisz nem tudom, hogy mi a valódi válasz erre..
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Keresem :
◌ magamat
† Tartózkodási hely :
◌ mystic falls



Michael Robert Keller ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 22, 2014 12:39 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
- Hogy te mit akarsz, és mit nem... kérlek, édesem... te sem gondolhatod komolyan, hogy ez bárkit is érdekel... vagy érdekelt valaha - jegyeztem meg kicsinyesen, szavaim szinte égtek a maró gúnytól. A szemeim előtt még ott élt a kép, amikor hozzám kényszerítették. És akkor volt értelme sírnia? Volt értelme ordítani, kapálozni, hisztizni? Nem. Semmi az égvilágon. Tehát nem értem, most mit akar ezzel mondani. A múlton nem változtathat. A jövőt viszont még egészen másképpen alakíthatjuk.
- Azt mondod? Nem szép tőlem, hogy a halálomat kívánod - biggyesztettem le az ajkaimat szomorúan, mintha tényleg megviselt volna a véleménye, majd a kezembe fogtam egy hajtincsét, és gyermeteg jókedvvel játszadozni kezdtem vele. - Halottnak kellene lennem... azt hitted, hogy az vagyok, igaz? - nevettem fel. - Hinni a templomban kell. Bár ennyi szörnyeteg között azt kell hogy mondjam, már ott sem érdemes - fintorodtam el, majd elléptem előle, és zsebre vágtam az ujjaimat, miközben nyomatékosan sóhajotttam egyet.
- Szóval nem beszélsz... mit sem változtál. Véded a szeretődet. Pedig megtalálom. Lehet ő akárki... lehet akármilyen Ősi... ki fogom tépni a beleit, hogy utána ismét megtehessen, ha meggyógyul - fordultam vissza felé, és a karjaimat ezúttal összefontam a mellkasomon. - Nos, azt hiszem, ezúttal nincs több mondanivalóm - dörzsöltem meg az államat, és félrebillentttem a fejem. - Menj, amíg jókedvem van... Freya - kacsintottam rá szemtelenül.
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 20, 2014 2:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next





Richard & Connie



Vajon milyen élete lehetett? Senki sem lesz magától zárkózott, vagy akár kegyetlen. Mindig mindennek oka van. Én sem véletlenül vagyok bizalmatlan másokkal szemben. Még vele is, most is, attól hogy már épp nem szegez nyilat a szívemnek még ugyanúgy nem bízom benne. Nem hiszem, hogy ez valaha változni fog. Talán Chris az egyetlen akiben megbízom, de valahogy benne sem tudok maradéktalanul, de még mindig ő áll a legközelebb a majdnem teljesenhez. Csak ugye a legnagyobb baj, hogy e miatt még sokkal könnyebb megingatni a hitemet és akadnak olyanok, akik ezt előszeretettel teszik meg, akik elültetik azt a kis vezérhangyát a fejemben, ami aztán megállíthatatlanul szövi be az összes gondolatomat és képtelen vagyok szabadulni tőle. Milyen kellemes is lenne egy olyan világ,ahogy minden normálisan működik, ahol nincsenek kételyek, kétségek és félelmet, de... szerintem ilyen világ nem is létezik. Akadnak páran, akik naivak annyira, hogy hisznek benne, de ők... tényleg felettébb naivak, nem érdemes velük foglalkozni, én már soha nem leszek olyan naiv, vagy talán nem is voltam régen sem. Nem tudom... ne emlékszem rá és a mai napig sem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy még sem.
- Igazad van, lehet hogy egy rendesebb illető hagyta volna, hogy olvassam a könyvem, ha már azért jöttem, de mint szerintem mindketten tudjuk az élet ritkán osztja azt, amit vársz. - finoman megrántom a vállam a ravasz mosoly ellenére is. Igen, lehetett volna itt olyan valaki is, aki más, kedvesebb, de én már nem is nagyon remélem, hogy ilyen valakibe botlom. És ha sikerült is... hát azzal se tudok mit kezdeni. Ott volt az a vadász, Alaric, hát kedves volt a maga módján, én pedig úgy faképnél hagytam, mint annak a rendje, csak mert nem tudtam kezelni azt a fene nagy rendes hozzáállását. Valahogy mindig hátsó szándékot sejtek mindenhol és mindenféle közeledés mögött és persze az se segíti a bizalom kialakulását, hogy ha felmész valakihez egy italra tele van a fala egy kiló olyan felszereléssel, amivel gond nélkül végezhet vele, ha épp ahhoz van úri kedve.
- Szóval minden lényben van érzelem. - nem tehetek róla, de ez mosolyt csal az arcomra, hiszen eddig váltig állította, hogy mennyire érzéketlen, és mennyire tesz magasról mindenre és mindenkire, most pedig mégis arról beszél, hogy mindenkiben vannak érzések, ezek szerint még benne is, hiszen a mindenkiből elég bonyodalmas lenne kizárnia saját magát. Persze lehet keresni kiskapukat, hogy csak az állítás kimondójára nem igaz maga a tény, de... ez inkább már csak buta belemagyarázás, aminek aztán igazán semmi értelme sincs. Akkor már inkább lássuk, hogy mit is akar mutatni, mert kíváncsi vagyok és persze azért ezzel együtt figyelek is, amennyire csak lehet, mert nem akarok arra eszmélni, hogy a végén a nagy mutogatásnak nyíl áll ki a szívemből. Vajon, ha eltűnnék Chris meddig keresne? Mennyire érintené rosszul? Talán kicsit igen és akkor Gretel is látná, hogy az apja nem olyan rossz ember... vámpír, mint, ahogy hiszi, vagy mint amilyennek gyakorta tűnik.
- Nem tűnik olyan nagyon bonyolultnak. - teszem, amit kell, teszem szépen, amit mond. Megfeszítem a hátam, egyenes tartással igyekszem tartani az íjat, hogy aztán a kellő pillanatban engedjem el. Épp, hogy eltalálom a fát, pedig nincs messze és elég széles is. Talán egy centi és már mellette zúgott volna el a nyílvessző. Az is kész csoda, hogy beleállt és nem csúszott le az oldalán, mintha tükörből lett volna a cél. - Akárhogy is, egész más, mint a pisztoly. Miért pont íj? És akkor már miért nem számszeríj? - vagy csak én vagyok ehhez a régimódi megoldáshoz túl modern? Valahogy macerásnak érzem, amúgy is az egész nagy viszonylag és kifejezetten látványos, ha ezzel mászkálsz. Arról már nem is beszélve, hogy a célzás is bonyolultabb vele, mint mással, vagy legalábbis nekem mindenképpen.


©
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
♰ My Life
† Kedvenc dal :
Avoid
† Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
† Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
† Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 17, 2014 2:56 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Constance Mathis & Edward Redway


"Minden egyes tettnek következménye van.. mindenért egy bizonyos árral kell megfizetnünk.."


Amióta magamhoz tértem, és felébredtem egy álomvilágból, nos azóta tudom, hogy nem minden a szép dolgokból áll. Nincsen jó, hisz mindent körbe vesz a kiolthatatlan sötétség záloga, a feketeség képe, és minden tett itt merő szenvedést okoz. Ha érzel szenvedsz, ha remélsz elveszel, ha pedig csak egy lépést is teszel egy jóra való útra, nos.. a halál lesz az igazi jutalmad. Az élet nem egy érdekesség, sőt nem is egy meglepetés, amelynek örülsz, inkább maga a borzalom, ami csak érhet téged eme földön. Néha elgondolkoztató, hogy miért élünk, avagy miért is élek én, és hogy a sors, avagy az eddig történt dolgok miért így bonyolódtak le, pedig igazán mehetett volna más irányba is, ha az élet úgy szerette volna. Minden egyes emlék a múlt rossz, avagy szörnyű élményeit tárja elém, és hogy elmondjam igazából ez nagyon nincs a kedvemre, és miért is lenne? Egy olyan volt élet, ami nekem volt.. nos kész borzalom, sőt legszívesebben letagadnám, ha ezt megtehetném.
-Ki tudja.. talán lehet, hogy épp örülnél egy olyan fajtának, mint mondjuk nekem.-Húzom ravasz mosolyra az ajkaimat, ahogy ránézek. Bevallhatja ő is magának, hogy nálam mindenkit jobban elviselne, hisz én.. kissé, vagyis nagyon nehéz eset vagyok, hisz egy vadászt ezerszer jobban nem kedvelnek, mint mondjuk egy olyat, aki simán csak vámpír. Az összes faj félelmét magamra tudom vonni, hisz mindenkit egyaránt ölök, és ebben épp itt van a bökkenő. Nem tagadhatom le azt, aki vagyok; szeretem a kegyetlenséget, a hatalmat, az uralmat gyakorolni mások felett, és már csak azért is, mert életről, sőt halálról mondhatok ítéletet, persze félreértés ne essék, hisz nem tartom magamat nagyra, sőt semmi ilyen, csupán tetszik, hogy szabad lehettek, és ezzel zárnám is a témát.
-Az ilyen, nos megeshet.. nagy ritkán, de megeshet, hisz egy-egy személy között lehet azonos vonás, bár én nem vagyok élő, és egyben halandó lélek sem.. de ez a tény igaz, és minden lényben van érzelem..-Itt hagyom abba, mert egyúttal megkérdőjelezném a saját állításomat, amit nem kellene, hisz világosan megmondtam neki, hogy nem érzek, és most meg azt mondom, hogy ilyen nem létezik, mert mindenki érez? Remek vagy, Richard! Na mindegy is.. Veszek végül egy mély levegőt, és a nőre nézek, aki immár íjat tarthat egy nyíllal társítva a kezében, hisz ugyebár ez volt az ötletem, amely nem tudom mennyire hatásos, avagy mennyire tetszik neki, de egy ilyen eszköz manapság, vagyis ebben a korban, időszakban, vagy jobban mondva időkben, nos.. nem megszokott. Látszik, hogy vagyok egy jó néhány éves, de ezzel ugyebár nincs gond, sőt mélységesen ajánlom, hogy ne legyen. Jó, oké, kegyetlen vagyok, mint mindig, de hát na.. ez vagyok én!
-Igen, pontosan.. valami ilyesmi.-Mosolyodom el halványan, ahogy őt nézem, bár a közelség kissé lehet szokatlan, vagyis elméletileg nekem az, mert ennyire közel nem engedek senkit, vagyis de.. az áldozataimat, akikből épp táplálkozom, vagy akiket csak hobbiból, és egyéb okokból megölök.. érdekes egy jellem vagyok, és ehhez hozzá kell szoknia mindenkinek.-Megfeszíted, egyenesen tartod magad, és egyben az eszközt, aztán beméred a célpontot, és lősz.. ennyi az egész.-Nézem őt, ahogy tartja az eszközt, és egyben kíváncsian figyelem, hogy ebből mi fog kisülni, hisz mint ahogy látom.. elméletileg első alkalom ez neki, vagy ki tudja, hisz nem voltam a múltja részese egyetlen egy percre sem..
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
★* new york



Cinthia-Rose Evans ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 06, 2014 9:58 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

Félelemmel töltött el, hogy nem eresztett. Arcom továbbra is ujjai erős szorításában pihent, hiába akartam szabadulni. Jóval erősebb nálam, meg merem kockáztatni azt is, hogy olyan erős, mint Kol.
Jégkék tekintete némi tébolyt tükrözött felém, így azonnal tudtam, hogy nagyon is rossz ötlet most kötekednem vele. A képébe vágtam volna, hogy nagyon el van tévedve. Nincs ma már olyan, amibe a nőket bele lehet kényszeríteni. A világ nagyot változott, a mentalitás, a viszonyulás.. Csak én nem tudom elfogadni, jobban mondva elhinni ezt és élni is vele.
- Nem akarok a feleséged lenni… - nyögtem kétségbeesetten. Nem lehet igaza. Az akkori törvények nem lehetnek hatályosak még most is. Elvégre nem vele háltam el a nászomat. Kol-é lettem, és az övé vagyok mind a mai napig. Soha más férfi nem ért hozzám, nem volt rá lehetősége senkinek. Hiszen azon az éjjelen én meghaltam. Mióta pedig újra itt vagyok, Kol egy pillanatra sem eresztett szeme elől.
Akkor rettentem meg igazán, mikor rántott rajtam egyet és megpróbált kifigurázni. Kol sosem csinált ilyet. Mellette sosem tapasztaltam erőszakot, egyértelmű volt, hogy megriadtam ettől. Az pedig, hogy senki nincs itt, csak még inkább az ő kényelmét szolgálja. Nem kell elvinnie sehová. Talán az én előnyömre is válik, ha Kol mégis utánam jönne, annak ellenére, hogy nyomatékosan kértem, ne keressen. Bár akármennyire nem akartam Michael társaságában lenni, nem tudom elképzelni, hogy mit művelnének egymással ezek ketten. Vagy csak nem akarom.
- Halottnak kéne lenned.. – értetlenkedtem, bár inkább csak ki akartam bújni a kérdés alól. Egyértelműen nem gondoltam, hogy viszont fogom még látni. Nem is akartam és nem fogok mondani neki semmit. Sem Kolról, sem rólunk. Semmi köze nincs hozzá, ahogy már hozzám sem. Azt hiszem neki is egyértelmű, hogy belőlem nem húz ki semmit, hiába szorongat, hiába erőszakoskodik. Ennyi büszkeségem még van, és világ életemben makacs teremtés voltam. Ajkaimat szorosan összepréseltem, testemet megfeszítettem szorításában és - bár a továbbiakban nem próbáltam meg szabadulni, mivel úgyis felesleges lenne – elhatároztam, hogy nem nyújtok neki információt. Kolt még mindig többre tartom, mint a tulajdon életemet.
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jún. 05, 2014 3:54 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Richard & Connie




Hát persze, hogy nem bízom meg csak úgy gondolkodás nélkül olyan valakiben, aki nem rég még azzal fenyegetett, hogy ha nem úgy viselkedem, ahogy az neki tetszik, akkor beleröpít a szívembe egy nyilat. Őszintén szólva nem lopta be ezzel magát a szívembe, ami azért azt hiszem érthető is, senki sem szereti, ha fenyegetik, és én még csak a meglepetésekért sem vagyok túlságosan oda. Majd meglátjuk, hogy mit akar ebből az egészből kihozni. Egyelőre még azért erősebb bennem a kíváncsiság, mint bármi egyéb, tehát annyi belefér, hogy megnézzem, hogy mit is akar pontosan. Azt persze csak remélhetem, hogy nem valami halálos csapdába fog bevezetni, vagyis aztán később bevinni, amivel azért nem kicsit lep meg. Nem szoktak általában csak úgy felkapkodni, és huss elvinni ismeretlen helyekre. Ha kicsit pánikolósabb típus lennék, akkor itt már tuti, hogy ellenállnék azért rendesen, de mázlija van, hogy valamelyest higgadtabb típus vagyok ennél.
- Igen, annál mindenképpen jobb, de gondolom önbizalom hiányosan nem is nagyon lehet vámpírokra vadászni. - elég furán festhet egy önbizalomhiányos vadász, akire a kicsit csúnyábban néz egy vámpír, elsírja magát, vagy egy nehezebb helyzetben simán feladja egy "Ez nekem úgyse sikerül!" felkiáltással.
- Akkor úgy néz ki, hogy valamiben még hasonlítunk is. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Egy jó tíz perce még biztos, hogy nem csúszott volna ki egy ilyen mondat a számon, de most mégis megtörtént. Igen, ebben tényleg hasonlítunk, én sem nyitok csak úgy mások felé. Nem sok bizalmam van idegenek irányában, és általában azoknak se mesélek sokat magamról, akiket már ismerek egy ideje. Azt hiszem érthető, nem fogom csak úgy kiteregetni még pár alkalom után sem, hogy megöltem a nevelőapámat, mert végezni akart velem miután rájött, hogy nem ért el semmit azzal a pár éves tanítgatással, mert én nem akarok bérgyilkos lenni. Aztán persze azt se szoktam lazán közölni, hogy nem emlékszem a gyerekkoromra, és hogy vérfarkas létemre egy vámpírnál lakom és ha ő nem lenne, akkor jó eséllyel már ki tudja hogy mi történt volna és hogy küzdök meg ezzel az egész vérfarkas mizériával. Chris miatt nincs kifejezetten rossz véleményem a vámpírokról, nincs rá okom, hiszen nem attól lesz valaki valamilyen, mert az, ami.
- Szóval megtanítasz... íjjal lőni? - meglep a dolog, erre tényleg nem igazán számítottam. Szó se róla valahogy a dolog régimódi, nem próbáltam soha. Bár azért a célzás megy, talán ez sem lehet annyival bonyolultabb, ha az ember ráérez az ízére. - Van valami különleges trükk? - átveszem tőle a már megfeszített íjat. Legalább az erőm meg van hozzá és nem érzem, hogy fárasztó lenne megtartani. Próbálom becélozni a fát, mielőtt elengedném a nyilat. Azért elsőre nem sikerül, de talán csak pár milliméter választ el, hogy ne süvítsen el a törzs mellett.

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
♰ My Life
† Kedvenc dal :
Avoid
† Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
† Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
† Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jún. 02, 2014 7:17 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Constance Mathis & Richard Redway Weston


"Az élet hol szép, hol nem.."


A tervem elég kedvező, sőt már-már élvezhető is lehet, ha úgy áll hozzá a dolgokhoz, és tetszik is majd neki az, amit kitaláltam végső soron. Mély levegőt veszek, és az ifjú hölgyeményt figyelem mindvégig. Nem régiben még megölni kívántam, míg most pedig szépen elbájcsevegünk minden témáról, amiről csak lehet, bár látom rajta, hogy kicsit sem lelkesedik, sőt mindinkább bizonytalan, hisz azért tényleg.. az életére törtem egy nyíllal, és egy íjjal, amivel akár meg is karcolhattam volna, de mégsem tettem, mert úgy gondoltam, hogy érdemtelen már csak azért is, mert lássuk be nem kell mindenki halála. Határozott volt, és szemeiben az élés vágy tükröződött ezt pedig értékelem, hisz nem elém vetette rögtön magát, hogy én ugyan ne öljem meg.. hanem egy taktikus lépés sort hajtott végre. Ez pedig nálam egy igencsak jó pont, ami valljuk be számára kicsit sem jön rosszul. Elmosolyodom, ahogy meghallom a feltett kérdését, nos őszinte leszek, és nem tagadom a tényt, amelyet már ő maga is észrevett, de ebben az egészben ez a jó, nem? Most miért hátráljak meg, avagy húzódjak a háttérbe, ha élvezhettem is az életet? Minden egyes vonásom maga egy látszatkép, ami ugyan nem előnyös, de nekem mégis a hasznomat szolgálja.
-Nem szokták mondogatni, de igaz tény.-Nézek a szemeibe, ahogy válaszolok.-De még mindig jobb, mintha nem lenne önbizalmam, nem?-Nevettem el magam, ahogy felteszem a kérdést. Ő sem az a fajta, akiből hiányzik a magabiztosság. Nagyon is olyan, hogy lépésről lépésre számít a dolgokra, és aszerint cselekszik, ami valljuk be nem megy a kárára, és nekem sem a hátrányom. Nem sokára egy egészen új helyen kötünk ki, ami lehet számára nem ismerős, vagy ki tudja.. a lényeg, hogy a fák vesznek minket körbe, és már nem annyira a nyílt terepen vagyunk. Nem kell félnie, hisz nem eszem meg, sőt nem is bántom, ami persze egy perc alatt változhat, ha olyat tesz, ami nekem nem tetszik, szóval az ő reményében remélem, hogy semmi őrültség nem fordult meg a fejében.
-A magyarázat.. bonyolult.. nem beszélek az életemről..-Mondom, ahogy rátekintek a terep felmérése után.-Senkinek sem beszélek ilyesmiről.-Teszem még hozzá könnyedén, majdan leveszem a hátamról a tegezt, és ezzel egyúttal az íjat is, majd egyetlen egy fa irányába nézek, amit akár percekig is nézhetnék, de annak nem lenne semmi értelme.-Szeretném, ha kipróbálnád magadat élesben.-Mondom, ahogy felállok, és a kezemben fogom az eszközöket. A tegezt a földre dobom, amikor is kivettem belőle egy nyilat, majd hozzá erősítem az íjhoz, és ezzel megfeszítve húzom hátra, ahogy bemérem a célpontomat; a fát. A nő mellé sétálok, majd finoman átadom neki.-Nem tudom, hogy próbáltad-e már, de igazán jó móka.-Mosolyodom el, ahogy a szemeibe nézek.-Lássuk mit tudsz, én pedig leszek a zsűri.-Mondom, amikor is végre átadtam neki könnyedén a fegyvert, bár azért kíváncsi leszek erre az egészre, mert valljuk be magamon kívül nem nagyon volt időm másokat is észrevenni, akik ilyen eszközt alkalmaznának, ezért is lesz talán fura látni, s nem vonnám kétségbe, ha nem kezdő lenne ezen műfajban, de semmi sem kizárt..

// Nem lett a legjobb :S Nézd el nekem Smile
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 26, 2014 10:57 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Richard & Connie




Lehet, hogy nem vagyok oda a tényért, hogy vérfarkas vagyok, de úgy érzem, ez még mindig jobb, mintha vámpír lennék. Nem akarnék hosszú életet, mert attól félek az kifordítana önmagamból. Sejtelmem sincs, hogyan lehet több száz évet eltölteni a földön. Csak akkor bírhatod, ha van valamiféle célod és félő, hogy a cél az esetek nagy részében nem épp jó és kedves dolog. A nagy többség számára valamiféle bosszú, vagy valami durvább célkitűzés, én pedig nem szeretnék olyanná válni, akit semmi nem éltet csak az, hogy valakinek keresztbe tegyen, vagy... megölje. Azóta nem halt meg a kezem által senki, hogy a nevelőapámmal kénytelen voltam végezni. Az is csak puszta önvédelem volt semmi több. Nem is tudom, mi lenne, ha újra efféle tettre kárhoztatna a sors, hogy van-e olyan csalódás, ami kifordítana annyira magamból, hogy ténylegesen, tudatosan gyilkossá váljak, mint mondjuk ez a fickó. Valami oka van, hogy ilyen, hiszen senki sem születik gonosztevőnek. Valami történhetett az életében, vagy csak túl hosszú ideje él már, és azért lett olyan, amilyen. Nem tudom, nem is hiszem, hogy az én dolgom kideríteni.
- Mondták már, hogy túlságosan magabiztos vagy? - szökik fel azért a szemöldököm. A végtelenségig mégsem vagyok az a meghunyászkodó típus, aki mindenre csak félve bólogat, hiszen igazából még ebben is meg volt a burkolt fenyegetés, a mostani válaszában is. Hogy ha tehetné, akkor bármikor eltehetne láb alól. Nem is értem, hogy miért kell ilyesmit mondani, csak egy ártatlan kérdést tettem fel. Sőt, igazából még talán válaszolni se volt értelme, hiszen nem ismerem, nem kell feltétlenül elhinnem, amit mond. Az is lehet, hogy csak mutatni akar egy helyet, ahol egyszerűbb végeznie velem, nem annyira látványos, mint egy nyílt réten, vagy tudom is én. Vagy csak valami perverz, aki vérfarkasokat gyűjt, és most olyan helyre visz, ahol aztán láncra verhet. De... csak nem és persze az tuti, hogy ebben az esetben védekezni fogok, és biztosan megpróbál majd megtalálni Chris, ha mégis sor kerülne valami kelletlenségre.
- Pedig nem mindenki annyira buta, hogy ne tudjon felfogni egy magyarázatot, csak akkor, ha az nem is hangzik el. - rántom meg a vállam, de még épp, hogy sikerül kimondanom ezt a pár szót is, mert elég hirtelen terem előttem és kap fel. Hát ezt utálom én a vámpírokban! Túlságosan gyorsak, és már-már kiborító, hogy az ő átkuk rengeteg előnnyel jár, a miénk viszont csak alig, bár hátránya is csak egyetlen éjszaka erejéig tart ki, kivéve persze a tény, hogy teszem azt könnyebben dühbe jövünk. - Őszintén? Fogalmam sincs! - tényleg nem tudom, hogy mennyire érdekel. Persze legbelül ott motoszkál bennem a kíváncsiság, csak közben időnként egy egészséges szintű gyanakvás, vagy aggodalom, vagy mindkettő igyekszik azt felülírni. Amúgy se vagyok egy könnyen bizalmaskodó természet, főleg akkor, ha még fel is kapdosnak.

Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 9:25 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next
Vissza az elejére Go down
 

Rét

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 13 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4 ... 11, 12, 13  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Külváros-