Lehet már az agyamra ment ez a sok természetfeletti. Na, nem mintha én se lennék az, de már képzelődöm. Láttam sok mindent, míg távol voltam, nem csodálkozom semmin. Mikor hírtelen úgy ráértem valaki hozzám szól. Megforgattam a szemeimet. Én nem lehetek ennyire hülye, hogy már hangokat hallok. Az Jeremy és a kis boszinak a feladata. Én hibrid vagyok, nem a Szellemekkel suttogó. Már készültem, hogy felmegyek és ledőlök pár percre, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mikor anya kedvenc vázája a földre esett és millió apró darabokra szakadt. - Na jó, bárki vagy, gyere elő. Magam foglak ezért kinyírni. Remélhetőleg még látod a szívedet, amint kitépem a mellkasodból. – hördültem fel. Becses emlék volt számomra az a váza. Idegesen jöttem mentem, füleltem. De semmi. Úgy éreztem el kell, menjek, mert teljesen összezavarodtam. De olyan történt, mint ami eddig sose. Ahogy magamba szálltam és összekapargattam a kis váza darabjait, egy férfialak rajzolódott ki előttem. De olyan volt, mintha át szűrődött volna rajta a fény. - Te ki vagy? – hökkentem meg és hátra lépve méregettem. Én nem, nem láthatok ilyeneket. Biztos már hallucinálok. Megráztam a fejem és tovább folytattam a romok takarítását.
Pontosan az történt, amire számítottam. Átnézett rajtam. Ami miatt igazán nem lehetnék mérges, hiszen senki nem lát engem. Kate is csak hosszú idő után kezdett el ismét látni, miután meghaltam... Tyler pedig soha életében nem látott még, hát csoda, hogy így átnéz rajtam? A szememet már egy ideje rajtatartottam a Lockwood-gyereken. Egyrészt mert a leszármazottam... másrészt pedig azért, mert tudtam, hogy hasznhot tudok még húzni belőle. És lám, igazam lett. Egyszerűen muszáj, hogy segítsen nekem! Az ő élete nem érdekel úgy túlságosan. Egyelőre. Hiszen állítólag a család mindenek felett áll, és ha szeretjük egymást, ha nem, kötődünk egymáshoz. Ennek ellenére inkább őt keverem bajba,. mintsem Kate-et, aki tényleg fontos nekem... nehezen viselném, ha miattam veszítené el az életét, csak hogy én visszakapjam azt. - Ébresztő már, Lockwood! Nem érek rá egész nap! - bukott ki belőlem egy elég hangos hang, bár tudtam, hogy körülbelül ezzel sem fogok elérni semmit, hiszen nem láthatott. Hallani meg talán főleg nem hall. Bár mindegy, mit mondok. Más dolgom amúgy sincs, csak az, hogy szekáljam őt. Hát nemes egyszerűséggel odasétáltam a szemközti vitrinhez, és erősen rákoncentrálva az értékes vázára, megsuhintottam a kezemet, és örömmel nyugtáztam, hogy sikerült lelöknöm onnan. Nem akartam én tönkrevágni az otthonát, de valamivel muszáj felnyitnom a szemét. Semmi kedvem médium segítségét hívni. Főleg nem Jeremy Gilbertét, aki közismerten szellemlátó, de hát ő ölt meg! Nevetséges történés lenne.
Vicces volt itthon lenni, és mivel Matt nevén van a lakás, így ugye még be is kellet magam hívatni, pár napja eltűnt a kedves emberbarátom. Ami kicsit aggaszt, de meg is értem, ő az egyetlen ember, az összes haverja természetfeletti lett, nekem is kellet egy kis magány Caroline szakítása után. El se hiszem, hogy valaha ezt sikerült kihevernem, de ügyes voltam és megtettem. Szóval most már kereshetek valakit, aki értékeli a gálánsságom és nem beszélve arról, hogy eléggé kicsapongó vagyok. Tehát nehéz lesz megmaradni egy nő mellet. Ahogy ott álltam és válogattam a hegyni levelet, ami még mindig, ennyi idő után is a részvétnyilvánító lapokkal keveredet. Azokat már régen tűzre kellet volna vetni. Senki nem sajnálja a családom, ez csak az állszentség, hogy megnyugtassák a saját lelküket. Pfej. Aztán olyan érzésem támadt mintha nem lennék egyedül. - Ki az? – fordultam meg és próbáltam előszedni az extra képességeket, de mit is tehetnék? Nem ment, ez nem normális, még is érzem, hogy valaki van rajtam kívül itt. - Matt? – remélem, csak a haverom szórakozik, de nem hallok szívdobogást. Remélem, nem vámpír alakba látom viszont. Kitudja mi lesz itt még? Aztán inkább kizártam mindent és folytattam a levelek szanálását.
Próbáltam tartóztatni magam. Abban, hogy ne avatkozzam olyan ügyekbe, melyek valójában nem az én hatáskörömbe tartoznak. Régóta szerettem volna megismerni legifjabb utódomat, de eddig ez mindig elmaradt. Most azonban talán a vérség alapján is, de kötelessége lenne nekem segíteni. Nem tudom, hogyan viszonyul Klaus Mikaelsonhoz, aki jószerével a halálomért felelős. Őt akarom megbüntetni. És meg is fogom. Klaus Mikaelsonnak isten a tanúm, hogy befellegzett! Csak előbb... találnom kell egy boszorkányt, aki feltámaszt a hamvaimból, és tudtam, hogy ebben Tyler kézségesen segíteni fog. Miután picit... összemelegszünk. Egyértelmű, hogy nem vagyok az apja. Túl fiatal és jóvágású vagyok ahhoz. Legalábbis a külsőm az. Ki mondaná meg rólam, hogy valójában hány éves vagyok?! De talán elsajátíthatunk egy bizalmi viszonyt, amire mindkettőnknek szüksége lehet. Neki is, és nekem is. Az előcsarnokban találtam rá. Nem volt nehéz bejönnöm, hiszen szellemként aligha van számomra lehetetlen küldetés. Sóhajtottam egyet, majd mellé sétáltam, és élcelődő vigyorral néztem, mit ténykedik. Talán éppen a postát válogatja... - Nem látsz engem, mi? - kérdeztem, hangom egyszerre volt gúnyos és félő, majd felsóhajtottam újra. - Pedig jó lenne, ha beengednél az elmédbe, és tudnánk beszélni. Fontos lenne - szuggeráltam kissé.
Miután megszűnt a fájdalom, abbahagyta a hantázást, és végre kijelentette, hogy végeztünk, hirtelen felindulásból, megsuhintottam felé a tenyerem, ami arcán csattant. Nem volt több egy ártatlan pofonnál, még csak meg sem erőltettem magam, viszont jól esett. - Ugye nem kell megmagyaráznom miért kaptad? - néztem rá kicsit sértődötten azért, amiért visszavágott a kis vita miatt. Lefogadom, hogy az miatt "leckéztetett meg", ha lehet ezt így nevezni, mert hajba kaptunk. Na de ez azért még is csak túlzás volt. Egy törékeny nővel, hogy lehet így bánni?! Szemöldököm még mindig össze volt ráncolva, de hogy ne váljunk el haraggal, közelebb léptem hozzá, hogy megöleljem. Nem babusgattam órákig, csak éppen pár pillanatig. Miután elszakadtam tőle, mosollyal arcomon megszólaltam. - Köszönöm. - kezem a vállán pihent. A bál lassan véget ért, a vendégek szállingóztak ki, és mivel én sem éppen a tánc miatt jöttem ide, idejét láttam visszavonulni. És ami a legfontosabb letesztelni az új énemet. Teljesen fel voltam villanyozva. - Szóval, majd találkozunk, szólj, ha megvan, mit akarsz. - búcsúzkodtam, majd a karomat tapogatva, és vizsgálgatva indultam el a kijárat felé, onnan pedig egyenesen az éjszakába. Ki a lámpák fénye alól, hogy körülöleljen és elrejtsen a sötétség.
NEm törődtem vele egy tizedmásodpercig sem. Nem érdekelt különösebben, hogy fájdalom gyötri. Nem érdekelt az sem, hogy félresikerülhet, hiszen ő kérte ezt tőlem, hát most meg is kapja. Halkan mormoltam tovább, lehunyt szemekkel, azt sem véve észre, hogy éppen mit művel mellettem. Csak azt csináltam, amihez értettem. Varászoltam, ez ilyen egyszerű. Beleöntöttem a vért a tálba, majd rácsepegtettem a viaszt, és nagyot nyelve némultam el. Ennek most működnie kell. - Most már... megvagyunk. - figyeltem rá újból.
Ha szemmel lehetne verni, már agyonvertük volna egymást. Mikor elkezdte a rituálét, hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak. Igen az volt a feladatom, hogy maradjak nyugton, és fogjam be a nagy lepcses szám, de nem tudtam, hogy be kell e hunynom a szeme, vagy maradhat nyitva. Ideges voltam, akár egy kislány a az első szavalóversenyén. Végül úgy döntöttem nyitva hagyom szemeim, mindent akarok látni a történik, ha látható, ha nem. Talán még pislogni is elfelejtettem, nem akartam lemaradni semmiről. Kicsit féltem is, de erről nem árulkodott arcom. Szívverésem egyre szaporább lett, és csak vártam a csodát. Elképesztően nagy komolysággal kántált Sébastien, amit pozitív dolognak tartottam. Csak is jót jelenthet ugye?! Mindenképpen jobbat, mintha kétségbeesetten dobálózna a szavakkal, vagy bizonytalan lenne a dolgában. Hirtelen furcsa érzés kerített bűvkörébe, és egyre erősödött. Nem járt fájdalmakkal, de nem is volt túl kellemes. Tévedtem, túl elhamarkodott volt a kijelentés. Az ereimben pulzáló vér forrni kezdett, majd égetett belülről, ezért egy cseppet kétségbeestem. - Hé Séb ennek így kell lennie? - szólítottam meg halkan, összeszorított fogakkal, de az ő hangja elnyomta enyémet, mintha meg sem hallotta volna, tovább folytatta. Nem volt szó arról, hogy éget. Mintha csak verbénával kenegettek volna belülről, borzalmas volt. Üvöltöttem volna kedvemre, de torkomból csak fojtott sikoly tört fel, és halt el, így váltakozva. Megragadtam a mellettem álló szekrény sarkát, hogy annak szorításával is enyhítsem a érzést. A fa recsegni kezdett, majdhogynem kitörtem a helyéből. ~Legyen már vége, elég volt, nem bírom, éget! - ordítottam legbelül, miközben testem a fájdalom rázta. Nagyon remélem, hogy ez a normális állapot ilyenkor, és nem a halálomon vagyok éppen.
Egy grimaszt vágtam felé. Hogy én mennyire utáltam a hozzá hasonlóakat.. meg úgy átlalában azokat, akik azt hitték, hogy mindenki felett állnak és... nem tudom már, hogyan kéne ezt mefogalmazni, de ami biztos, hogy most semmi választásom sincs. Segítek.. vagy meghalok. Inkább az előbbi. - Nyugi. Nem szándékos lesz, ha nem sikerül. Tudod jól, hogy féltem a "nyamvadt" kis életemet. - forgattam meg szemeimet, majd nyeltem egy nagyot, és elgondolkodtam, de közben már megfogtam az egyik gyertyát, ami az asztalon lévő gyertyatartó egy része volt. Azt tartottam a kezemben, majd ő is megosztotta velem a vérét, és erre elvigyorodtam. - Minden kellék a helyén - tettem le a gyertyát a kis asztalra, majd mellé a fiola vért, és még egy üres tányért kerestem. Halkan mormolni kezdtem, közben a vért a tányérra öntöttem, és a gyertya továbbra is a kezemben maradt. A viaszra szükségem lesz, ezért is tartottam a tányér fölé. Egyre hangosabbá vált a hangom... koncentrálnom kellett.
Talán túl sok gond van velem, de nincs mit tenni. Csak végszükség esetén alkalmazkodom. Úgy érzékeltem, a velem töltött percei nem túl kellemesek, részemről viszont mulatságos volt, leszámítva, hogy ő is idegeim húrjain akar játszani. - Ha következményi lesznek, gondoskodom az újbóli viszontlátásról, de annak egyikünk sem fog örülni, még annyira sem, mint most. Ne vedd fenyegetésnek, inkább ígéretnek. - mosolyogtam rá, minden fenyegetőzéstől mentesen, ugyanakkor határozottan. - Hahó, vámpír vagyok. Mit tudom én, mi a szokás a bosziknál. - forgattam meg a szemem. Mintha tudnom kéne az ilyen dolgokat. De az megnyugtatott, hogy nem teljesen zöldfülű ebben. Egy kisebb szikla esett le a szívemről. Következő kijelentésével nem tudom mire akart célozni. Törleszteni fogok előbb, vagy inkább utóbb ettől nem kell félni. De ha azt várja, hogy hálából a nyakába ugrok és megölelgetem, mert nem vall rám az ilyen személyeskedés, főleg, ha "idegen ismerősökről" van szó. - Egyelőre ennyi. - vontam vállat, majd számhoz emeltem a csuklómat, hogy addigra kieresztett fogaimmal felsértsem a puha bőrt, és szabadjára engedjem az azonnal csorogni kezdő vérvörös nedvet. Ügyeltem arra, hogy ne csöpögjön össze-vissza. Miután teletöltöttem a fiolát, lenyaltam a maradékot a bőrömről, hogy aztán gyors gyógyulásba kezdjen. Ezután gyorsan oda is adtam, és befogtam a lepénylesőmet, hadd munkálkodjon nyugodtan. Nem akartam, hogy valami balul üssön ki, ezért csak álltam, és próbáltam nem izeg-mozogni. Szemeim egy percre sem vettem le róla.
Nem értettem, hogy mit próblémázik. Most akarja, vagy nem akarja? Hát döntse már el végre, hogy ugráltat, vagy mehetek inkább a dolgomra! Mert van jobb is, most ezen mit kéne tagadnom? A hülye pesztrálása már cseppet marja az idegeimet, de teljes beleéléssel állíthatom, hogy megfojtom még ma, ha még egyszer leállít. - Látsz itt mást rajtunk kívül? Ne aggódj már, megcsinálom ezt az egészet, aztán fel is út, meg le is út, neked is, nekem is. Többet azt hiszem, nem is akarlak látni utána. Akkor sem, ha lesznek következményei a dolognak. - vontam meg a vállamat, majd felsóhajtottam, és újra a zsebembe nyúltam. - Csináltam már ilyet! Hülyének nézel?! Minden kezdő boszorkánynak van dolga ilyesmivel. Csak nem mindenki olyan hálás, hogy rendesen kifejezze tiszteletét annak a boszorkánynak, aki talán ezzel meghosszabbította az életét. - forgattam meg a szemeimet, majd vártam, hogy megtöltse azt az átkozott fiolát. Már ingerült voltam, talán az volt az oka, hogy nemrégiben láttam itt Curtist és ez felbosszantott. Mit kereshet ő itt? Vagy... tényleg jó helyen járok! - Rendben. Verbéna ellen... és igézés ellen. Egyéb óhaj? - kérdeztem. Az előbbi ellen már próbálkoztam egyszer egy másik vámpírnál, ott sikerrel is jártam. De igézés ellen még soha nem csináltam ilyesmit. ezt viszont nem akartam elárulni.
Némán követtem, illetve hagytam, hogy egy sarokba terelgessen. Ha végre túl vagyok rajta, nem feszélyez tovább a nyamvadt gaz. Kedvemre folytathatom azt az életmódot, amihez szoktam, és így már csak a vadászokkal, farkasokkal és a morgósabb vámpírokra kell figyelnem. Bár nem vallottam be magamnak, kicsit feszengtem, mióta betettem a városba lábam, és most úgy éreztem elszáll az a szorító érzés, ami belém költözött. - Vá-vá-várj! Ez biztonságos? Mert morcos leszek, ha balul ütnek ki a dolgok. És mennyire tartós? - néztem rá komolyan, kezemben fogdosva az üvegcsét. Mert ha egy csepp kételye is van ezzel kapcsolatban, vagy nem túl tapasztalt annyira, hogy jól kivitelezze, akkor nem vállalkozom kísérleti nyúlnak. Akkor meg végképp nem, ha valamilyen utóhatása van. Nem szeretném megszívni. - És csináltál már ilyet, biztos vagy a dolgodban? - most az üres fiolával szemeztem. Addig egy csepp vért sem adok, amíg választ nem kapok kérdéseimre. Talán a paranoia, de mindig is szerettem meggyőződni a dolgokról. És az is kétségbe ejtett, hogy még nem mondtam el minden részletet, de ő már nekilátna. Lehet, hogy ha már mindent tud, nem fog tudni segíteni. Lehet, hogy teljesen másra gondoltunk, épp ezért, hogy minden félreértést elkerüljünk, kitértem a részletekre. - Egy pillanat. - ennyit arról, hogy csendben maradok. Tény, hogy szeretem jártatni a szám, pláne akkor a téma Én vagyok. Gondolatban gyorsan összefoglaltam, mi is lenne az, aminek sikerének legjobban örülnék, majd tudtára is adtam. - Szóval, amit szeretnék az az, hogy a verbéna hatástalan legyen, bárhogy is legyen tálalva. Ja és ez az igézés probléma is fenn áll. Én szeretek ezzel szórakozni, viszonyt nem díjaznám, ha ezt velem tennék. Így is menni fog? - kérdeztem reménnyel teli, derűs tekintettel. Csak egy "igen", és már teli is a fiola.
Egy sóhaj tört elő torkomból, kissé fáradtan tettem mindezt, mert egy eléggé hosszú napot mondhatok magaménak. Hátborzongató volt az, ami történt, mert tudtam, hogy talán nem úgy sül el az egész, ahogy azt én most itt elképzeltem. Gonosz vagyok, némi rosszindulat természetesen van bennem de munkában nem ismertem viccet. Nem voltam olyan mint Curtis. - Akkor gyere, vonuljunk kissé csendesebb helyre. - sóhajtottam, megfogva a vállát, és arrébb húztam őt, hogy meglássak egy apró kis sarkot, és ott álltam meg vele együtt. - Maradj csendben. Ha nem teszed, nem tudok koncentrálni. De a véred kelleni fog... - vettem elő egy fiolát, és felé tartottam. Én nem fogom őt vagdosni. Oldja meg Ő magának.
Legtöbbször elérem, amit akarok, és rendhagyó módon ez most sem történt másképp. Elégedett, ugyanakkor bájos mosoly húzódott ajkaimra, ami kedvességet sugározott felé. Elég nyersen fogalmaztam, és lehet kicsit kemény voltam, de ez kellett, hogy helyre rakjam a dolgokat. Ugyan akkor nem akarom, hogy a humbuk előtt haragban legyünk, ki tudja milyen módon "áll bosszút". Jobb félni, mint megijedni. - Itt? Most? - visszhangoztam szavait döbbentem. Természetesének nem, de logikusan találtam, a helyzetet. Nem láttam kivetnivalót, így hát belementem, bár kicsit megzavart a céltudatossága. Ugyan akkor engem is bátorsággal töltött fel. - Jó megegyeztünk, csináljuk. Illetve te csináld! - helyesbítettem mosolyogva, majd szememmel egy kevésbé kedvelt kis zug, vagy éppen helység után kutattam. Mégsem lehet itt mindenki előtt, hacsak nem jár nagy feltűnéssel, mert akkor nincs ellenemre. Sőt, minél előbb, annál jobb. Reményteli tekintettel néztem szemeibe és vártam, hogy túl legyek rajta, vagy éppen a számára megfelelő helységbe vonuljunk.
Sorolni kezdett olyan érveket, amiknek erősségét nekem is be kellett látnom. Talál bármelyik ujjára másik boszorkányt. De nekem egyelőre nem volt ötletem, hogy mivel tudna nekem szolgálni. Ezért is kell inkább belemennem és ha szükségem lesz a segítségére, akkor újra értesítenem, hogy jön a törlesztés ideje. Nagyon is így lesz, igen! - Rendben, akkor tegyük fel, hogy segítek... cserébe.. - néztem mélyen a szeneibe, miközben elé léptem, és kivettem a kezéből a megüresedett poharat. - Amikor nekem lesz rád szükségem, akkor te is segítesz nekem. Ha ebbe belemész, akkor itt és most.. .rögtön nekiláttok ennek a varázslatnak. És erősebbé teszlek! - néztem hatásosan rá, őszintén. Minek hazudnék? Igaz, véletlenül el is ronthatnék valamit, nem?
Nagyon örültem ennyire jól szórakozik szavaimon, de nem ez volt a célom. Akaratlanul mosolyra húzódtak telt ajkaim. Akárhogy is de, tiszta humorherold vagyok. - Attól függ.. Meghatott? – nevettem fel vele párhuzamban, egy csippnyi gúnnyal fűszerezve azt. Ettől függetlenül nem szándékoszom neki semmit sem adni jelen pillanatban. Mégcsak most érkeztem a városba nem sok vagyonnal, vagy egyéb holmival rendelkezem. Amit maximum fel tudnék ajánlani azt a testem, de akárhogy nézzük, kiérdemelném ezzel az „Olcsó Kurv@” címet, ez pedig nem igazán tölt el büszkeséggel. Végtére is tartásom nekem is van. Akkor hancúrozok, ha kedvem van gozzá! - Édesem! – kezdtem bele ismét gúnyosan, miközben felemeltem a mutatóujjam, hogy minél nagyobb figyelmet kapjak. - Először is, mindenki a saját érdekét nézze, a kreativitásom, ahogy mondtad, az Én javamat szolgálja, nem pedig a tiédet! Másodszor, ha akarsz valamit, nyögd ki, de azt ne várd, hogy Én törjem azon a fejem, hogy mit óhajtasz. Harmadszor, ez itt Mystic Falls, kereshetek más boszit is. – álltam a tekintetét, enyhe dühvel, amiért pont engem próbál zsarolni. A-a, nálam ez nem nyerő. Talán már elfelejtette, hogy ki vagyok Én?! Legutóbbi találkánk óta sem változtam. - Érthető voltam? - idéztem tőle az utolsó kérdésem, mert megtetszett. Olyan fontoskodóan hangzik. Próbáltam nyugtatni magam, és miután megtörtént már csak reménykedtem, hogy nem rontottam el ezzel semmit. Jó lett volna, ha egy ismerős, ha nem is barát, megteszi ezt az apróságot. Nem lehet nagy kunszt, bár nem értek hozzá. Próbálok barátságos lenni, de ő nem hagyja.
Eleinte azt hittem, hogy rosszul hallok. Milyen baráti szívességről beszél itt nekem? Úgy nézek én ki, mint valami jóbarát, aki csak úgy osztogatja az ilyesmit? Hát ideje felkelned, Csipkerózsika, mert ez nem így van, az én köreimben legalábbis! Vámpír vagy, de nem lehetsz ilyen kis butuska.. - Drágám, őszintén remélem, hoyg ezt te magad sem gondoltad komolyan. Ugye nem? - néztem rá szinte reménykedve, majd elnevettem magamat. Ismertem a vámpírokat, de azt nem tudtam, hogy képesek ennyire naívak lenni. Vagy épp ellenkezőleg... engem gondol naívnak. De most az egyszer mellényúlt, én nem fogom csak úgy megadni neki azt, amit kér, ne is álmodozzon róla! - Hm.. - gondolkodtam el, majd megérintettem az államat és gondolkodni kezdtem. - Mit kérnék? Na látod, jó kérdés. Pont ezért bíztam a te kreativitásodban. De mindennek ára van ebbnen a jó kis világban, szóval jegyezd meg nagyon jól, hogy.. nincs üzlet, míg nincs ajánlat. Érthető voltam? - néztem mélyen a szemeibe. Biztos érti, egy jó pár száz éves vámpírhoz beszélek éppen.
Ha arra ment ki a játék, hogy elveszítsem a türelmem, akkor ő nyert. Láttam rajta, hogy pontosan tudja, mire gondolok, de ki tudja miért úgy döntött, hogy játszadozni kezd. Én pedig nem viselem el, ha ezt teszik velem. Körülnéztem újra, és egy kicsit hangosabban, és indulatosabban ráparancsoltam. - Ne szórakozz velem, mert... - nem fejeztem be, inkább csillapítottam a kitörni készülő indulatot. Nem szerencsés, ha pont én kezdek bele a vitába, hiszen épp Én vagyok az, akinek szüksége van segítségre. Mikor végre célzást tett, hogy létezik ilyen, is végre tudná hajtani, hirtelen a követelőzés enyhébb változatával hozakodott elő. Egy pillanatra nem tudtam mit mondani, csak gyanakvóan néztem vigyorgó arcát. Rengeteg ötlet megfordult a fejemben, és csak úgy cikáztak, mintha sosem akarnának megállni. - Hogy mondod? Természetesen semmit. Épp ezért hívják szívességnek, hadd pontosítsak: baráti szívességnek. Minden megy a megszokott kerékvágásban. Ha megkaptam, amit akarok, jövök neked eggyel, de csak a biztonságos életben maradás keretein belül. - úgy tett, mintha eddig nem így csináltuk volna. - Miért mire számítottál? Vagy ha már itt tartunk, mit kérnél cserébe? - fontam össze karjaim a mellkasom előtt, és egy lépést hátráltam. Csak egy ártatlan kérdést tettem fel, hiszen még ha ki is böki, hogy mit akar, még korántsem biztos, hogy teljesítem. Kivéve persze, ha nem lesz más választásom. Mindennél jobban szükségem van most erre az előnyre, mert nem akarok idő előtt meghalni. Legalább ötször ennyi ideig akarok még az élőhalottak között lenni, és hozzájárulni a népességszaporulat megakadályozásához.
Nem tudtam, hogy mire akar kilyukadni, hiszen eléggé sokáig húzta azt, míg végül sikerült kinyögnie, hogy mit is akar tőlem. Tudtam, hogy valami ilyesmi van a dologban. Nem hívott volna csak ide úgy. Ez meg... olyan szokványos, nem? A boszorkány, akit a vámpír mindig kihasznál. De mit tehetnék, egyszerűen... nem bírom elviselni, ha csak erre kellek. Én szerettem barátokat is szerezni, de erről ezen esetben is lemondhatok. Megdörzsöltem az államat, majd vontam a vállamon egyet. - Szóval ilyen bűbájt akarsz... szerekkel, meg humbukkal, meg trükkökkel... - húztam az agyát szánt szándékkal, végül rántottam egyet a vállamon, és egyszerű vigyorgás tört elő belőlem. Tudta, hogy tudom, mit akar. És ezen láthatta, hogy pontosan van a birtokomban ilyesmi, mint amire ő vágyik. De az már más kérdés, hogy oda is akarom-e adni neki. - És mondd, mit adsz annak cserébe, hogy én ezt odaadjam neked? Vagyis... elvégezzem rajtad? - kérdeztem. Persze, mindennek meg kell szabnunk az árát. Ilyen az igazi üzlet, mégis, mit várt tőlem?
Mindenki menni akar? Nagyszerű! Legalább nem nekem kell feldobnom az ötletet, csak helyeslően bólogatok. Nem tudom, mit mondhatnék Christopher hellyel kapcsolatos sajnálkozására, úgyhogy inkább szó nélkül hagyom. Egyébként se nagyon van már kedvem beszélni. Egyszerűen kezd elegem lenni mindenből. Plusz ez a rossz előérzet. Nem is tudom. De csak nézzen ránk bárki. Az elbűvölő hármasunkra. Nagyon nem tetszik ez az egész. Ha eddig félre is söpörtem magamban a gondolatot, ami ezzel kapcsolatban újra és újra felötlött a fejemben... hát ez már nem fog sokáig így menni. Nem, mert meglépek, mielőtt bármi történhetne. Abban úgyis jó vagyok. És mi az igazán nevetséges az egészben? Én voltam az, aki különös tervekkel és hátsó szándékkal érkezett a városba. És mintha a saját ütőkártyáimat használnák ellenem. Ah! A taxi, ami idehozott bennünket, szerencsére még mindig itt van, így nem okoz nagy fejfájást, hogyan jussunk vissza a hotelhez.
Miután elért bennünket a mámor megcsókoltam mosolyogva elég színvonalas volt a szex úgy érzem. Rendbe szedtem magam és a bugyim még mindig hayden zsebében volt. Csodálatos ez a fiú persze gondolom az ilyenek nem akarnak többet, de én se az a tipus vagyok. -Mindenképpen édes. Hívlak, de te is engem- Írtam a kezére gyorsan a számomat, majd láttam, ahogy elmegy.
Nem tartóztatta magát sokáig, ahogyan én sem, szinte ugyanabban a pillanatban ért el mindkettőket a robbanás, de számomra mindez.. olyan volt, mint víz a szomjazónak. Közismert tény rólam, hogy nem bírom a kötöttségeket és Lamia is sejthette, hogy nem fogok mindig mellette lenni.. de azt sem tagadhattam, hogy vannak érzéseim feléje.. furcsa ez, összezavaró. - Keress fel bébi, ha még egyszer megjönne a kedved ehhez.. - súgtam Allie fülébe, miközben már rendbehoztuk magunkat, és a kezébe nyomtam a névjegykártáymat.
Ha érzékeny lelkű vámpír lennék, nagyon megbántott volna ezekkel a szavakkal. Kész szerencse, hogy nem szenvedek érzelmi túltengésben. A szemforgatást leszámítva, nem kommentáltam ezt a fajta kedvességét. - Ááá.. szóval már zsarolással próbálkozol?! Nem szép, de hatásos! - vontam vállat elismerően, gonosz vigyorral arcom szegletében. - Aki csak tud a természetfelettiről, be van biztosítva ilyen-olyan humbukkal, vagy szerekkel. És, én sem akarok kimaradni, főleg, hogy nem vesztegettem az időt és szert tettem ellenségre is. Pech. - futott végig az agyamon, hogy mégsem vagyunk olyan halhatatlanok, mint ahogy azt sokan hiszik. Ebből persze már sejthette, hogy mit is akarhatok. Én sem vágyom arra, hogy valamelyik fajtársam gondoljon egyet és megidézzen. Vámpír, vámpírnak farkasa is lehet, de persze nem csak ez ellen védekeznék. Mielőtt többet mondtam volna, az egyik népszerűtlen sarok felé indultam, nyomomban Séb-bel. Ha miatta lebukok, hét szentség, hogy balhét csapok. - Szóval, biztos van valami trükk a a tarsolyodban, vagy ha ott nem is, de biztos létezik valami, amitől strapabíróbb leszek. - kockáztattam meg, hiszen vesztenivalóm nem volt. Nagyon reméltem, hogy nem kapok lehangoló választ és, hogy nem hagy faképnél ezzel kapcsolatban. Épp ezért bájosan mosolyogtam tovább, ami angyali jóságot kölcsönzött nekem egy pillanatra. Éljen a színészet. Van, hogy elgondolkodom azon, mi lenne, ha a "jó oldalon állnék". De előtte jó lenne tudnom, hogy ez mit takar. Talán azt, hogy a mártír szerepében tetszelgünk, miközben teljesen más a felfogásunk. Valaki egyszer beszámolhatna róla. - Csodálkozom, hogy még csak most jutott eszembe. Nos? Megoldható? - vontam fel szemöldököm, csipetnyi izgalommal, ahogy válasza után epekedtem.
Mindketten mosolyogtak, de nem mondanám, hogy őszinték lettek volna. Hayley mosolya legalábbis kényszeredetté vált egy idő után, de én még mindig próbáltam produkálni valamit, ami nem árulkodik arról, hogy nekem sincs minden rendben a fejemben, és nem vagyok nyugodt. - Sajnálom, Hayley. Nem gondoltam, hogy zavarni fog a hely. - vontam meg a vállamat egy aprócska mosolygással, majd Constanse felé fordultam, és egy mély lélegzettel meredtem végül magam elé. - Feldúlt vagyok. Régi ismerősök felbukkanása, akik nem várt vallomásokkal állnak elő. Ez feldúlttá tesz. - válaszoltam, nem téve ki, hogy Erin is itt van ma este. De ő szerencsére nem tudott Hayleyről. - Támogatom az ötletet, mehetünk. - biccentettem, ekkor már csak Hayley válaszára várva.
Mintha csak hallotta volna, Chris máris megjelent, mire egy apró mosolyt sikerült kiváltania belőlem, de azt nem mondanám, hogy sikerült kivernem a fejemből azt, hogy bizonyára nem véletlen az, hogy Hayley és én is vérfarkasok vagyunk. Egyelőre azonban nem rontom a hangulatot ezzel, viszont sejtettem, hogy Hayley fejében is megfordult ugyanez. - Öhm... nem tudom, ti mit szóltok hozzá, de úgy gondolom, hogy talán ideje lenne indulunk. Eléggé feldúltnak tűnsz. - fordultam Chris felé, ezt már neki címezve.
Beleivott a poharába, de közben csak forgattam szemeimet. Most mit akar, hogy igyak én is vele? Hiszen tudom, hogy akar tőlem valamit, hiába adja itt nekem a szentet. Talán már ismerem egy kicsit. - Ugyan, minek hívtál volna ide, ha nem azért, hogy kérj valamit? Egy vámpír boszorkányt? Nevetséges feltételezés, hogy barátkozni akarsz, szóval... - sóhajtottam továbbra is, miközben csak szorítottam ujjaim közöttt a pohár pezsgőt. - Tudod mit? Nem... nem várhat. - csillogott fel a szemem, ahogy közölte velem, hogy csak szüksége lesz rám, és ez bizony... ígéretteljes volt számomra. Legalább nem lesznek unalmasak a hétköznapjaim. - Bökd ki. Aztán táncolhatunk. - ajánlottam fel valamit. De... nem volt ez olyan nagy fenyegetés.
Kezdőlap
