- Akkor kihez küldjem? - emeltem meg a hangomat. - Erős vámpír kell. Egy régebbi vámpír. Még én magam is újszülöttnek számítok szinte. Esküszöm már megfordult a fejemben az is, hogy ha kell, pitizek is Klausnak, és megigéztetem vele. De... egyrészt nem lenne tisztességes Elenával szemben. Másrészt ismerve Klaust, ki tudja, mit igézne bele - morogtam. - És most mondd meg, mégis mit tegyek? Költözzem külön a gyerekekkel, hogy végre rájöjjön, hová tart az élete? Ja, és van ennél szebb is. Mikor hazaértem, Stefan üldögélt a nappalinkban.

- Nem bízol te sem annyira Klausban, hogy engedd neki Elena megigézését - jegyeztem meg egyszerűen. Sejtettem, hogy fél, mi van akkor ha Klaus arra igézi Elenát, hogy... na jó, a téma szempontjából lényegtelen.
- És a lehető legrosszabb megoldás lenne, ha elvinnéd tőle a gyerekeket. Ha egyedül lenne, akkor... hogy is mondjam? Ismerem annyira a saját fajtámat, hogy tudjam, bármennyire durran be az agya, a saját gyerekeit nem, ahogyan téged sem bántana - sóhajtottam fel, aztán felfigyeltem a szavaira.
- Hát... pedig nekem első sorban Stefan jutoitt eszembe, mint megfelelő tanár. Ő átment már azon, amin Elena. És talán pontosan tudná, mit kell csinálni vele.

- Nem azért venném el a gyerekeket, mert bánthatná őket. Soha, újszülött vámpírként sem tette. Azért tenném, hogy felfogja, mit is veszíthet. Bár, ki tudja - legyintettem keserűen. - Lehet, hogy arra használná az újdonsült szabadságát, hogy végigmészárolja a várost. Ezúttal végképp nem lenne, ami kontrollálja - sóhajtoztam, aztán összeráncoltam a szemöldökömet Mila javaslatára.
- Stefan? - kérdeztem vissza elég bambán. Elsőre el akartam vetni az ötletet, de jobban belegondolva... igen, pont ő volt az, aki ugyanolyan utat járt be, mint Elena. Kissé morbid, hogy a megoldás tegnap este ott ült a nappaliban, csak én nem vettem észre.
- Most mondhatnám, hogy szó sem lehet róla, mert mi van az univerzum dumával... és ha igaz, akkor nem akarom, hogy az öcsém meg a feleségem túl sok időt töltsenek egymással. De ha ezt mondanám, ugyanolyan önző lennék, mint Elena, aki csak a saját érdekét nézi. Szóval... talán igazad van. Gondolod, jó ötlet lesz ez így?

Fel kellett sóhajtanom. - Nos, ez csak egy tipp volt. Felőlem azzal próbálkoztok, amivel szeretnétek. Annak a segítségét kéritek, akiét tudjátok. És Elena is akarja - forgattam meg a szemeimet. - Mert az kevés, hogy te akard. Neki is akarnia kell. És ebből a helyzetből az jön le, hogy nincs felkészülve arra, milyen áldozatokat kell hoznia annak érdekében, hogy visszaálljon az életének az a bizonyos... rendje - sóhajtottam fel, és megfogtam egy üveg konyakot. - Talán most önző, de még egy-két ilyen nap, és ő maga fog könyörögni azért, hogy Klaus vagy Tatia segítsen neki, mert elveszíti a családját - nyeltem le pár kortyot az italból. - Ha nem kap észbe... nos, azt kell mondanom, hogy... elvesztett meccs - legyintettem, aztán újra vettem egy mély levegőt.
- Kemény kézzel kell őt fognod, ha eredményt akarsz. Nem engedheted, hogy a saját feje után menjen. De persze... sose bántsd őt meg a kelleténél jobban... éppen csak annyira, hogy elgondolkodásra késztesd - pörgettem a gondolataimat továbbra is. - Ő most instabil lábakon áll... talán köszönhető ez annak, hogy alig múlt el tizennyolc, és máris annyi minden van a nyakában, míg a korabéliek buliznak, egyetemre járnak, minden ujjukra más srácot keresnek... - köszörültem meg a torkomat. - Talán emberként sem lenne másképpen. Na jó, nyilván nem ölne embereket, de valószínűleg lenne egy átmenet két állapot között... a gyerekkor és a felnőttkor között.

- Mióta lettél te ennyire baráti és megértő? - kérdeztem Milát, átvettem tőle a konyakos üveget, és meghúztam. - Egy biztos. Ma nem mehet el otthonról, mert ott vannak a gyerekek. És észnél kell lennie, ha nem akar valami olyat csinálni előttük, ami... - ráztam meg a fejem, elhessegetve az emléket, mennyire félt Delena az anyjától, mikor gyilkoláson kapta. - Szóval, ma biztonságban tudom a várost. Holnap meg... majd kitalálok valamit. Hazamegyek, és beszélek vele. Meglátom, mennyire lehet. De ha nem baj, itt töltenék még némi időt. Úgyis nagyjából sejti, hogy errefelé vezetett az utam. Bár ő mást hisz, hogy valami más okból kifolyólag - húztam el a számat.

- Nos... - dőltem hátra. - Nem hiszem, hogy száz százalékos kapaszkodó az, hogy te nem vagy otthon, és neki kell vigyáznia a gyerekekre. Ha kellőképpen elgondolkodott azon, hogy leléptél, talán tényleg otthon marad a fenekén, és megpróbál kitalálni valamit. Ha nem, hát... nem lepődnék meg, ha holnap csak egy bébiszittert találnál a gyerekeiddel. Abban egyetértek, hogy ölni nem ölne a gyerekeid fél kilométeres körzetében, de... abban nem, hogy nem lenne képes bárhogyan, de elszabadulni otthonról. Mindketten voltunk kezdő vámpírok, mi is tudjuk, milyen, ha a harag vagy a keserűség csillapítására nem találsz mást, csak... ezt - sóhajtottam fel. - És ne hidd, hogy barátságos és megértő vagyok, főleg a feleséged irányában nem, akivel két mondatot beszéltem összvissz, és abban a két mondatban nem túl szép jelzőket aggatott rám... - húztam el a számat. -, de egyszerre nem várhatsz el tőle túl sokat. Ez egy lassú... folyamat - húztam el a mondat végét. - Lenne pár ötletem, hogy én mivel verjek belé észt, de én akkor sem vállalom a feleségedet, ha karóval fenyegetnek - forgattam meg a szemeimet. Azzal a nővel körülbelül olyan lenne együtt "dolgozni", mintha saját magamat akarnám széttépni.

A fenébe, a felvigyázó. Én erre eddig nem gondoltam. Kösz Mila, most rögtön sokkal nyugodtabb lett a lelkem...
- Bárhogy is, egyelőre nem akarok hazamenni. Abba a jégverembe, ami jelenleg jellemzi az otthoni helyzetet, nem. Ha kicsit távol maradok, talán őnagysága gondolkodik majd, hogy miért is van ez. Minden, de minden sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne ilyen átkozottul önfejű és makacs! - kiáltottam el magam dühösen, és jókorát vágtam a fotel karfájára. - Vagy ha használná azt a gyógyírt - sandítottam Milára.

- Hm... - gondolkodtam el, és megtámasztottam az államat, mikor dühöngeni kezdett. Nem rezzentem meg, jóformán hidegen hagyott.
- mikor ilyen vagy, sejtésed sincs, milyen szívesen lenyugtatnálak - vigyorodtam el szemtelenül, majd felállva fel-le kezdtem sétálgatni.
- Ne vegye be. Nem tudod, mibe kerülhet. Főleg Silas miatt. Talán megölné. Azt pedig nem aarhatod.

- Van másik is - nyögöm ki. - Másik gyógyír. Otthon.... otthon tartjuk. Bár nem tudom, használható-e még egyáltalán. És azt sem tudom, hogy nincs-e már késő neki... már nem kimondott újszülött - fűztem tovább a gondolatokat, inkább csak magamnak, aztán visszatértem a lakásba, és Milára néztem.
- Két dologra van most szükségem. Vagyis, háromra. Nyugalomra, piára, és egy ágyra. Maradhatnék éjszakára? Nyilván van külön ágyad, vagy külön szobád.

Érdeklődve kaptam fel a fejemet, de aztán elég gyorsan döntöttem úgy, hogy a gyógyír témára többet nem kívánok kitérni. Elegem van már ebből az egészből, főleg mióta mindenki azt akarja...
- Ami azt illeti, van másik hálószoba a házban. De ha rám hallgatsz, hazamész még naplemente előtt. Márpedig azért, mert ha nem teszed, annak ellenére ásod tovább a kettőtök kapcsolatának gödrét, hogy nem ez a célod... szüksége van rád - bukott ki aztán belőlem, és a hirtelen érzésre magam is meglepődtem. - Mi nők másképpen működünk... talán vámpírként is - billent aztán oldalra a fejem. - Hiába tudja a lelke mélyén, hogy szereted... ha így bánsz vele, megrendül a hite ebben az egész kapcsolatban. Hiszen siklott már félre amiatt, hogy azt hitte, már nem törődsz vele, és nem akarod őt... rászolgált, hogy így viselkedj vele, ezzel senki nem vitatkozik - legyintettem. - De légy te az okosabb, és a felnőttebb. Ő még szinte gyerek. Nincs annyi élettapasztalata, mint neked, vagy nekem. Azért csinálod, mert szereted... de ezt ne annak árán érd el, hogy ő azt higgye, nem így van - suttogtam. - És ne merd megjegyezni, hogy átmentem pszichológusba, vagy érzelgősbe - forgattam meg a szememet.

Eltűnődtem Mila szavain. Talán tényleg nem a legjobb megoldás az, amit most csinálok. De muszáj volt eljönnöm otthonról, mert a következő lehet az lett volna, hogy tettleg bántalmazom Elenát. Hm. Na tessék... és még én mondom neki, hogy tanuljon önuralmat. Lehet, hogy én sem vagyok jobb nála?
- Igazad van - mondtam aztán csendesen. - Igen, tényleg haza kellene mennem. Csak tudod... egyszerűen nem tudom, hogyan viselkedjek vele. Úgy értem, nem akarok kiabálni, vagy veszekedni. De úgy sem tudok tenni, mintha minden rendben lenne. Nem látom jelenleg azt a bizonyos arany középutat - tártam szét a karjaimat.

- Azt hiszem, igaz a mondás, hogy a világon a legtöbb háborút a szerelem okozta... - jelent meg valami furcsa fintor az arcomon, majd egy mosoly, de mindezt ő alig láthatta.
- A lényeg: ha én a helyedben lennék, nos... nem éreztetném vele, hogy egyes egyedül ő a felelős az egész helyzetért. Akkor sem, ha te úgy érzed, hogy így van. Támogatásra lesz szüksége, ha elhatározza, hogy megváltozik, de a támogatás alatt nem azt értem, hogy két méterrel arrébb tőle árgus szemekkel figyeled, és hogy ha hibázik, akkor megvetően nézel rá. Mert tudod mit? Hibázni fog! És sokat fog hibázni, mert hiba nélkül nem fogja megtanulni azt, hogy mit nem szabad! Ő ezektől a hibáktól okosabb lesz, de mi több, egyre jobban eléri majd a jó utat. De nem fog menni, ha minden egyes elsiklott lépésnél azt érezteted vele, hogy nem halad sehová. Volt valaha támogatásra szükséged? A feleséged támogatására, és ő zokszó nélkül megtette, és veled volt, voltál te bármilyen veszélyes, rossz vámpír? - kérdeztem. Azért is próbáltam így hatni rá, mert tudtam, hogy vámpír, és a kapcsolatuk elején bizonyára meggyűlt a probléma Damon régi életével is... azt hiszem. - Hát neki MOST van szüksége a Te támogatásodra!

Felkeltem a fotelból, egy szó nélkül. Most magyarázzam, hányszor, és mennyi mindenben álltam már Elena mellett? Ha nem így lenne, már régen nem lennénk egymás mellett. Ő jobbra ment volna, én balra. De... de nem lehet, hogy mindig én legyek, aki mindent elnéz, aki mindent megbocsát. Annyiszor megértettem, és támogattam már. Egyszer eljön az a pont, mikor úgy érzem, nem megy már tovább. Ebben a formában, így, nem megy.
Aztán elgondolkodtam. Én vajon hol lennék most, ha Elena nem állt volna mellettem számtalanszor? Hibáztam már én is, elbuktam nem is egyszer, mégis ott volt mellettem. Igen, Milának igaza van. Haza kell mennem. Ha nem, azzal nem segítek, sőt, még mélyebbre lököm a gödörben Elenát.
- Hazamegyek - fordultam Mila felé, aztán kis, bátortalan mosollyal megöleltem. - Nem is értem, miért mondanak téged olyan rossznak. Nem vagy az, nekem elhiheted. És ha felhagynál azzal a szokásoddal, hogy folyton rám akarsz mászni, azt hiszem, még jó barátok is lehetnénk. De most mennem kell. Viszlát Mila. És kösz mindent.

(Damon és Elena háza)