Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Suzie & Tekergő otthona

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Yesterday at 10:53 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- De legalább nem ájultál be, azért ez is haladás már szerintem, vagy rosszul gondolnám? – kérdeztem meg mosolyogva, hiszen lehet, hogy jobb így, hogy ült, de legalább még így se ájult be. Az pedig már szerintem egész jó, meg ott van az is, hogy meg se akar még elszaladni, így szerintem semmi okunk nem lehet panaszra. Néha meg egy kis sokkra szükség van, legalább megvan tornáztatva a szívünk.
- Rendben van, akkor veled megyek, de akkor inkább valami késő délelőtti vagy délutáni időpontot nézzünk ki, a reggelek még nem indulnak olyan zökkenőmentesen. – szólaltam meg óvatosan, hiszen elég volt most is látni, hogy mit műveltem, mert felkeltett vagy egyébként is hasonló rituálén megyek keresztül a reggeli rosszullétek miatt, mint ami a kisebb veszekedésünk után volt.
- Úgy gondoltad, hogy képes lennék egy apró teremtés életét veszélybe sodorni és úgy leélni az életemet, hogy esetleg miattam veszítettük el? – kérdeztem vissza minden habozás nélkül. Lehet, hogy eddig nem voltam túl óvatos, még az ő kérésére se, de ennyire makacs még én se vagyok, hogy a meg nem született gyermekünket sodorjam veszélybe, meg amúgy is eléggé rosszul voltam, így esélyem se lett volna igazán megmaradni terepen.
- Gondoltam majd, ha kicsit jobban leszek. Mondjuk nyáron? Akkor neked is járna egy kis szabi, szerintem én is tudnék kivenni. Ilyet meg ne is mondj, mert én nem leszek otthonülős kismama! – jelentettem ki eléggé határozottan az utolsórészt, hiszen tényleg nagyon reméltem, hogy nem lesz semmi komplikáció és semmi ilyen, mivel nem bírnám ki azt, ha hónapokat kellene végigfeküdnöm, vagy tétlenkednem.
Szavaira csak egy aprót bólintottam, hiszen valóban itt volt az ideje annak, hogy valami jó is történjen velünk. Szerintem már ránk fért, még akkor is, ha ez a jó még sok fejfájást is fog tudni okozni a későbbiekben, mert bevallom őszintén még mindig nem tudtam igazán elképzelni magunkat úgy, mint egy átlagos és egyszerű szülök, igazából még sehogy se, ezért pedig még hihetetlenebb az egész.
- Igaz is, melyik sport is vonzott téged? Netán a lepedő akrobatika? – kérdeztem tőle kisebb kuncogás közepette, hiszen csak szórakoztam vele, de lévén, hogy úton van a baba, így talán annyira nem is meglepő volt, hogy pont ezt hoztam fel a tréfa kedvéért.
- Ahhoz, hogy én rád tudjam hozni frászt te is kellettél hozzá. – nyújtom ki rá játékosan a nyelvemet, miután elvette a párnát. Kíváncsian vártam az ellentámadást, de helyette csak a szekrénynek ütődött a párna, majd a földön landolt. – És most mivel foglak megszeretgetni? – kérdeztem meg játékosan, miközben játékosan kicsit megnyomtam az orrát, hiszen most már párnám se volt. Szemmel láthatóan nem igazán bírtam magammal, de ez még meglepő ebben a helyzetben?
- A képességed nem tudnánk eloszlatni a kételyeidet? – még mindig nem tudtam pontosan, hogy miként is működik, de majd talán egyszer talán ténylegesen képes leszek megérteni és tudni, hogy mire is képes azon kívül, hogy elrabolta és fogva tartja a szívemet.
- Nem majd a portás, szerinted? – néztem rá, mint aki nem is értette a kérdését, de a válaszán könnyedén nevettem el magam rövid időre. Képzelem, ahogyan megdorgálja Tedet, amiért nem vigyázott elég jól a csöppségre.
- Vagy ha az ajtót becsukod, de egyébként meg szerintem csak ő is hallani akarta a nagyhírt, hogy valaki kitúrja őt szép lassan a helyéről. – Ezt se mondtam komolyan, majd pedig már mehettünk is a konyhába, mert tényleg farkas éhes voltam.
- Fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani. Valakinél pár nap, hét hónap, míg másnál végig jelen van a terhesség alatt. Reméljük a legjobbakat. – utaltam itt a hányásos, rosszullétes dologra. Majd pedig sietve mentem az asztalhoz, hogy helyet foglaljak.
- Jöhet mind egymás után. – villantottam egy igazán ártatlan mosolyt, de most mindenből akartam enni és nem is keveset.
- Sok választásod úgyse lesz életem. –
majd nyomtam egy puszit ajkaira, ha lehetőségem volt. – Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen fogalmam sincs, hogy mi lett volna az eredeti terv és mi lesz most a módosult.




■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 25, 2017 10:04 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Így belegondolva... igazad van, tényleg nem bírtad volna ki. Ha elmondani nem is akartad volna, azt simán kinézem belőled, hogy elszóltad volna magad. – adok igazat neki. Még csak veszekednünk sem feltétlenül kell az ilyesmihez, többnyire egy egészen apró dolog is elég szokott lenni ahhoz, hogy kibillentsen minket a nagy titoktartással járó feszült figyelemből, és elszóljuk magunkat.
- Hát... megijedni így is megijedtem, de futni szerintem nem bírtam volna. Sőt... még jó, hogy ültem. – mert a futással ellentétben, azt már jóval esélyesebbnek tartottam, hogy inkább kiszaladjon az erő a lábamból a „nagy hír” hallatán. Meg aztán, ki tudja? Lehet, hogy nem csak ennyiben volt előrelátó a kedvenc szőkém, hanem amíg én csukott szemmel dekkoltam az ágyon, a bejárati ajtót is kulcsra zárta, biztos ami biztos?
- Jobban belegondolva, lehet, hogy mégsem úsznánk meg könnyebben, de nekem mindenképp több bátorságot adna. – vallottam be, ciki vagy sem, hogy a korom ellenére, és hogy amúgy imádom anyumat, mégsem vagyok biztos benne, hogyan is kéne közölnöm vele, nagymama lesz.
- Nocsak, nocsak... egész nap az irodában ülni? – kérdezek vissza, miközben próbálok elfojtani egy elégedett mosolyt. Gondolom tisztában van azzal, hogy ha kiderülne, hogy ilyen állapotban még mindig a rosszfiúk között rambózik, úgy sem nyugodtam volna, amíg sikerül jobb belátásra bírnom. Nem mint ha eddig nem aggódtam volna érte, de most már úgy is duplán igaz minden ilyesmi.
- Jól hangzik, de... mikor gondoltad? Mert én már dolgozok, te még dolgozol... vagy ha a doki úgy dönt, hogy inkább maradj itthon? – kérdezek vissza némi pontosítás végett. Igaz, hogy eddig én voltam itthon, de így is annyit jártam vissza a kórházba, hogy így talán mindenkinek egyszerűbb volt. Hála az égnek, hogy most már csak havonta egyszer kell visszatolni a képem vizitre, nem mint ha az annyira hiányozna, de ha már ragaszkodnak hozzá...
- Igen, az aztán biztos. De azért jó, hogy a sok „rossz” meglepetés után végre valami pozitívabb fordulat is történt. – jegyzem meg, igaz, hogy eddig akárhányszor úgy tűnt, hogy végre egyenesbe jöttek a dolgaink, és minden szép, minden jó, történt valami... akár tizenéves korunkban, akár amikor a képességem derült ki, vagy éppen a nyaraláson. Az igazat megvallva egy kicsit félek belegondolni, hogy ezek után milyen rossz fog majd következni... sőt, inkább gondolni sem akarok rá! Nem akkor, amikor épp Suzie-tól kapok puszit.
- Majd elválik, hoy milyen leszek, de... azért örülök, hogy így gondolod. Hogy így gondolná... A dorgálással meg sajnos nem tudnék vitába szállni. – tekintve, hogy én sem így terveztem... bár ilyen az élet, nem ez lenne az első eset, hogy nem úgy alakultak a dolgok – akár Suzie kapcsán, -  ahogy én azt elterveztem. Majd idővel egyszer addig is eljutunk, reméljük.
- Focicsapatot, ugyan már... sosem voltam különösebben odáig érte. – vonok vállat, amikor azonban meghallom, mivel vág vissza, már épp készülnék, hogy a törődés és szeretet jeleként orron pöccintsem, kár, hogy előbb kapja fel a kisprnámat, hogy támadást indítson vele.
- Pont... te... beszélsz? – kérdezem két hárítás között, mígnem el nem kapom a párnát, és rántom ki a kezeiből, hogy aztán... mégse indítsak ellentámadást. A francba, ez így nagyon nem fair. Inkább dobom el a párnát a szoba másik felébe, neki a ruhásszekrénynek, hogy legalább ő se tudja fegyverként használni.
- Nem is tudom, egyelre még nem igazán bírom elképzelni. Talán majd ha látványosabb lesz... – vetek egy pillantást a hatása, mert hiszek én az orvosnak, meg neki, meg a képen szereplő pöttynek, de... valljuk be, azért elég nehéz egy aprócska emberkezdeményként gondolni rá jelen helyzetben.
- Hogy a kutya? Nem tudom, ajánlom az ő helyében, hogy így legyen. – korábban sosem volt kutyám, így nem tudom, de logikusan végiggondolva, milyen egy jámbor jószág a mi négylábúnk, csodálkoznék, ha ellenségesen fogadná a létszámbővülést. Apropó...
- Ne már, hogy megint itt van?! Istenem, egy ilyen utolsó kukkolós dögöt, mint ez... komolyan, csak akkor lehetünk ketten egy légtérben, nélküle, ha elutazunk? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy az ágy végén dekkoló Tedet figyeltem. Tudja ám, hogy róla van szó, ám ahelyett, hogy meghunyászkodna, még vidám farokcsóválásba is kezd, mint ha olyan büszke lenne magára.
- Öhm... nem? Van egyáltalán olyan, aki azt élvezi? Meddig fog tartani egyáltalán? – kérdezek vissza, mielőtt még egy rakás sablonos mondattal kihátrálnék a választás elől, meghagyva Suzie-nak a lehetőséget.
- Sok mindent... reggelire amerikai palacsintát, tízóraira csak szendvicseket meg salátát, ebédre meg... inkább nem sorolom, egyszerűbb, ha megyünk, aztán megnézed. – tápászkodtam fel én is az ágyról, hogy Suzie után induljak, ám a kérdésére aljas módon nem feleltem egyből, csak jót vigyorogtam rajta.
- Szerinted?


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 23, 2017 7:58 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Akkor jó, azért kicsit megnyugodtam, hogy az elmúlt hetekben nem rágtad teljesen a kefét. – és még egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyta az ajkaimat. Bele se mertem gondolni abba, hogy mennyire szörnyű lehetett számára a reggel is, hogy ez megfordult a fejében. Még kész szerencse, hogy ennél azért sokkal kellemesebb dologról van szó, legalábbis szerintem mindenképpen. Még akkor is, ha egy gyermek érkezése mindent képes felbolygatni. – Szerinted kibírtam volna, hogy addig titkoljam? Nem, mert már így is nagyon nehéz volt, csak féltem, hogy kiakadsz, elfutsz vagy tudom is én. A férfiak még inkább képesek megijedni, mint mi…. – hadartam el kicsit a dolgot egy szuszra, mert nem volt könnyű erről beszélni. Csöppet se volt az, így nem csoda, hogy hadarva beszéltem. Na, meg azért bővebb felsőket is viselhettem volna és akkor még nyertem volna pár hetet szerintem. Úgyis jön a nyár, a lengeruhák időszaka.
- Úgy érzed, ha én is ott lennék, akkor jobban megúsznánk? Végülis lehet róla szó, egy kis szabadnap nekem is kijár. Na, meg már annyira nem is izgalmas a munkám. Egésznap az irodában ülni vagy különféle eseményekről írni a cikkeket… - szóltam el magam, hogy igen, visszavonultam, így nem kell hegyi beszédet se tartania, se megőszülnie, mert annyira aggódik. Magamtól is rájöttem, hogy nem fojtathatom tovább. Hiányzik az a sok izgalom, de valahogy most sokkal jobban leköt a baba körüli izgalom és gondolataim, mint az.
- Mi lenne, ha esetleg egy hétre kihoznánk őt? Itt felügyelet alatt is lenne, segíthetne is nekünk és legalább kiderülne, hogy mennyire is lenne célszerű még várnia vagy bennmaradnia? – vetettem fel ötletnek. Tudom, legalábbis sokszor hallottam, hogy milyen idegesítőek tudnak lenni a szülők, mert mindenbe beleszólnak. Az én édesanyám már nem lehet velünk, így nem csoda, hogy még nagyobb örömmel látnám itt az övét. Úgy éreztem magam, mint aki semmihez se ért és egy kis segítség azért mégis csak jól jönne.
- Legalább sose unatkozunk, panaszra okunk se lehet. Mindig változatos az életünk. – mosolyodtam el szelíden, majd nyomtam egy apró puszit Declan nozijára. Majd pedig őt fürkészem, hiszen tudtam jól, hogy talán életünk egyik legnehezebb dolgába akarunk belevágni, még akkor is, ha nem is volt tervben, vagyis későbbre biztosan, de hát így alakult, akkor sok mindent úgyse tehetünk. Vállaljuk a tetteink következményét.
- Szerintem örülne neki, hogy végül tényleg a családban maradtál és ilyen remek apja lesz az unokájának. Bár lehet kapnál egy kis dorgálását, hogy miért nem vettél el előtte vagy kérted meg a kezem, de örülne neked, nagyon is. – feleltem teljesen komolyan és őszintén. Régen is imádta őt anya, így miért pont mostanra változott volna meg. Mindig is aggódott Declanért, a balesete óta, így kétségem sincs, hogy szeretné őt, nagyon is.
- Jesszusom, jó hogy már nem egy kisebb focicsapatot mondasz. Te is aztán tudod, hogy miként hozd rá a frászt az emberre. –játékosan felkapom a fejem alól a párnát és megütögetem vele, amiért ezt merészelte mondani. Örültem annak, hogy nem ikreket vártam, vagyis remélem az orvos nem téved, mert akkor még inkább megijednék és azt se tudnám, hogy mit kellene tennem.
- Gondolj bele, majd amikor hárman fekszünk itt és mellé még a másik Tekergő is fel akar majd jönni. Szerintem úgy fogja óvni a picit, mintha a sajátja lenne, nem gondolod? – pillantottam rá kérdőn, majd az ágy végében ücsörgő kutyára néztem, aki időközben beszökött, mert nem jól csuktam be az ajtót magam után. Úgy nézett ránk, mint aki éppen azt latolgatja, hogy ezek jól vannak-e és elmúlt-e már a vihar.
- Hidd el, hogy nekem se a legjobb így, mert élvezem szerinted, hogy minden reggel a mosdóban kezdek hosszú percekig és néha még napközben is ott ragadok? – pillantottam rá, majd sóhajtottam egyet arra, amit mondott és amolyan „Ez Tipikus” arckifejezést vágtam, ebből pedig érezhette, hogy nem rajongok a szobás válaszáért.
- Most per pillanat nem érzem úgy, mint aki hányni akar. Inkább úgy, mint aki mindjárt megenné a hűtőtartalmát. – pillantottam rá angyalian, majd szép lassan elkezdtem kikászálódni az ágyból. – Mit csináltál? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd ha nem kapott el, akkor könnyedén másztam ki az ágyból, hogy én magam kiderítsem a kérdésemre a választ. Pokolian éhes lettem, mintha hetek óta nem ettem már. – Ha kövér és nagy leszek, akkor is szeretni fogsz? – kérdeztem meg tőle, miközben egyre inkább közelebb kerültem a kajához.



■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Szer. Ápr. 19, 2017 5:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hát... nem. Ez valahogy kimaradt a felvilágosításból, majd számon kérem rajta. – jegyeztem meg poénkodva, bár tudom, inkább meg se szólaljunk... igaz, még mindig szerencsésebb ennyi idősen bejátszani egy ilyen „balesetet”, mint mondjuk tizenévesként, szerintem nem csak a szüleim szedték volna le a fejem, ha olyan korán lettek volna nagyszülők, de Suzie anyukája is élve nyúzott volna meg, akármilyen tüneményes is volt egyébként. Csak nevetve hessegetem el a kezét, csak ne pöckölgesse az orromat, házisárkány volt, vagy sem.
- Ugyan, semmi baj. Igazából csak most reggel jutott eszembe... – hiába, előtte alig láttuk egymást, így belegondolva, egész jól sikerült lepleznie előttem a rosszulléteit – Ami meg a mini Declant illeti... vagy mini Suzie-t, ha már itt tartunk, oké, hogy a pasik vaksik tudnak lenni, de nem gondolod, hogy idővel csak feltűnt volna? – kérdezek vissza rá, mert legyünk őszinték, az azért elég szemet szúró, ha valaki babát vár. Olyasvalaki, aki alkatra, mint Suzie, vasággyal ötven kiló sincs, és amúgy sem hajlamos a hízásra, mert ha még valami százötven kilós víziló lenne... Szerincsére olyan messze van tőle, hogy szerintem a következő hónapok során se fog még csak a száz kilónak a közelébe sem érni.
- Hogy én? Huhh... rendben, bár reménykedtem benne, hogy azért te is ott leszel. – vakargattam meg a tarkóm zavaromban, mert hát no, mégiscsak anyáról van szó... Amíg ujjong az örömhír miatt, azzal még megbirkózok, de amikor átvált kihallgató-vallató üzemmódba... nem is tudom, melyik lenne cikibb, végigülni, és lángoló fejjel megpróbálni válaszolgatni neki – csak mert sajnos úgy is ismer olyan jól, hogy egyből levágja, ha hazudni próbálnék – vagy inkább megfutamodni. Ha Suzie is ott lenne, talán egy kicsit visszafogná magát. Talán. Bár már ebben sem vagyok egészen biztos.
- Nem tudom pontosan. Ő már nagyon eljönne, nézegeti is a mindenféle albérlet hirdetéseket, de az orvosai szeretnék, ha maradna még egy pár hónapot, biztos ami biztos. Igazából nem tudom, melyik lenne a jobb az érdekében. – mert bár egykoron közel álltunk egymáshoz, sőt, még most is, de tekintve, hogy milyen sok év esett ki, amíg ő élete legrosszabb korszakait élte át, én meg egyszerűen átaludtam őket, hogy nem igazán tudom megítélni a dolgot, pártatlanul szemlélve, akármennyire is szeretném.
- Az biztos. Készülődni... megtanulni! Te jó ég, tényleg jól a feje tetejére áll majd az egész életünk, megint. Még ha jó értelemben is. – mert még mindig nagyobb öröm egy kisbaba érkezése miatt sürgölődni-forgolódni, mint valami katasztrófa miatt, nem igaz? Ami meg a tanulást illeti, nos, többnyire mindenki ugyanannyi tapasztalattal várja az elsőt, nem igaz?
- Biztosan, hisz te voltál a kislánya, a büszkesége, szeme fénye. – felelem magabiztosan a kérdésre, hogy anyukája hogyan reagálna rá – Arra meg, hogy rám mennyire lenne az, amiért ezt tettem az egyetlen kislányával... – nos, vannak kétségeim, pláne, ha a részleteket is ismerné.
- Mármint... verseny? Te jó ég... – kerekedik el a szemem egy kissé, mert oké, hogy idővel többet is szeretnék – meg Suzie is, úgy tűnik, de hogy egyből „sorozatgyártásba” kezdjünk? – Igaz, szép a nagy család, 5-ig nincs megállás, hátha összejönnek az ikrek is. Azok olyan jópofák. – teszem hozzá tettetett komolysággal, bár nincs könnyű dolgom, hamar el is nevetem magam. Vagy sápadok le, ha Suzie viszont tényleg azt gondolta komolyan, amit én viccnek.
- Végül is, megvárhatjuk. – megyek bele én is, csak egy bólintással reagálva a többire, először – Valami rémlik, mint ha nekünk is készültek volna más névvel anyuék, de hogy én mit kaptam volna, már nem is emlékszem. Ő biztosan. Valami „D” betűset, az tuti, a családban mindenkinek olyan van. – mondjuk azt kétlem, hogy apum számára fontos lett volna az ilyesmi, amikor még csak kereste a párját, de ha már így ketten, D betűsök összejöttek, gondolom, anya jópofának tartotta, hogy mi is hasonló nevet kapjunk.
- Csak visszatér... aztán meg, ha már hárman leszünk, erőnk nem lesz rá. – teszem hozzá komolytalanul – Áh, ne is mondd... nekem is tök fura volt az elmúlt pár hét, a túl sok hely, hogy az egész ágy az enyém, a meleg takaró, amit senki sem lop el tőlem... – ironizálok egy sort, amíg meg nem hallom Suzie okfejtését a szobák kapcsán.
- Megvan a maga bája? Az enyémnek az, hogy közelebb van a vécéhez? Hát, mit ne mondjak, ez aztán igazán kedves. – bólintok elismerősen, nem éppen ilyesmire gondoltam, bár érthető, hogy most ez is fontos prioritássá lépett elő számára. Remélhetőleg hamar elmúlnak a rosszullétei.
- Melyik tipikusan pasis választ szeretnéd? „Nem tudom.” „Amelyiket te szeretnéd.” „Nekem mindegy”? – kérdezek vissza, bár az igazat megvallva... nekem tényleg mindegy.
- Ami órákkal ezelőtt volt, az a reggeli meg a tízórai, de azóta már az ebédhez is megterítettem... Csak nem elmúlt mára a rosszullét? – kérdezek vissza, mert oké, hogy kell ennie, de ha 5 percen belül megint a vécé mellett fog rostokollni... kár lenne érte, no.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 18, 2017 7:35 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Minden nőben lakozik egy házisárkány, anyud sose mondta? – kérdeztem kunkogva, miközben játékosan megpöccintettem az orrát. Mennyivel jobb volt így, hogy már nem volt olyan feszült a légkör. Oké, még nem honolt teljes békesség és gondtalanság, de  azért sokkal jobb volt a helyzet annál, mint amivel indítottuk a reggelt.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és a szívem összeszorul, amikor egyre inkább beavat abba, hogy mi is fordult meg a fejében. Még szarabbul érzem magam emiatt, hiszen meg se fordult a fejemben az, hogy ennyire rosszra gondolhatott abból, amit látott. Pedig tud anyáról is, hogy miként halt meg, hogy rákos volt és… Istenem, mégis miként lehettem ennyire vak, hogy erre nem is gondoltam? Ha visszamehetnénk az időben, akkor tuti másképpen csinálnám ezt az egész közlést, hogy ne okozzak 4x annyi szívrohamot Declannak, mint kell. – Sajnálom, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg ennyire rosszra fogsz gondolni, de nem kell aggódnod. Jól vagyok, vagyis vagyunk. És még kész mázli, így legalább nem kell attól aggódni, hogy betoppanna egy mini Declan a semmiből se. – mosolyodtam el szeretetteljesen, majd szőke tincseimet jobb oldalt a fülem mögé simítottam. Bár pontosan tudtam, hogy úgyse fog sokáig ott maradni, így annyira nem is próbáltam minden egyes tincset odatűrni.
- Remélem, hogy te fogod elmondani neki, hiszen ez mégis csak a te dolgod lenne. Egyébként mikor hagyja ott? – kérdeztem meg az utolsót óvatosan, hiszen legutóbb már csak ő ment be hozzá. Féltem, hogy egyből rájönne az anyuja, hogy mit titkolok és szerintem senki se kívánja azt, hogy ott tudja meg élete szerelme, hogy apa lesz. Bár így belegondolva, hogy lehet még az is jobb pillanat lett volna, mint amilyennek sikerült a mait felvezetni.
Elmosolyodom, amikor ujjainkat összefonja, majd egy puszit nyomok a fejére, miközben a kisebb szorítást viszonzom, de a pillantásom úgyis ezerszer beszédesebb volt most is. Ki fogok mellette tartani, még akkor is, ha jönni fog még ezer vihar.
- Látom már egészen jól megtanultad, hogy miként is nézd mindennek a jó oldalát és pontosan. Meg tényleg nem sietünk, most úgyis lesz mivel foglakoznunk, készülődni és végigizgulni, meg mi egymás. – mosolyodom el, majd gyengéden végigsimítok a pocakomon, miközben pár pillanat erejéig anya jut eszembe. – Szerinted anya büszke lenne rám, ránk? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen nagyon is hiányzott és csak remélni tudtam, hogy én nem fogom magukra hagyni őket ideje korán. Azt képtelen lennék igazán elviselni, mert túlzottan szeretem őket. Szeretnék róluk gondoskodni. – Egyébként meg ki tudja? Lehet addigra kész verseny lesz azért, hogy ki vigye a gyűrűt, vagy te egynél megállnál? – tettem fel a nagy kérdést, még akkor is, ha lehet nem ez volt a megfelelő pillanat. Oké, nem egyből gondoltam én se, de idővel. Szeretnék nagy családod, ha lehetőségünk lesz rá és reméltem, hogy ezzel ő is így van.
- Én szeretném, te nem? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ezt mind a kettőnknek el kell dönteni, majd egy aprót bólintottam. – Igen, de gondolj bele, majd elmesélhetjük azt, ha másik nembe született volna, akkor mi lenne a neve. Ezek mindig olyan vicces történetek szoktak lenni. – kuncogtam ismét el magam, mert nekem is lett volna másik nevem, ha fiú leszek. Bár anya mindig úgy mesélte, hogy ő már kezdetektől fogva tudta, hogy makacs lányka leszek, az ő tündére és a fiúk agyára fogok menni. Nos, utóbb nem tudom mennyire is jött be, de talán akkorát nem tévedet, mert biztosan néha Declan idegeit erősen tesztelem és karbantartom.
- Igen, eléggé az, de hát tudod a felnőttek sokkal korlátozottabbak. Talán mi is elhagytuk egy pöppet a lazaságunkat, de remélem vissza fog térni, mert fura volt nélküled aludni. Velencében egészen megszoktam már. – szavaim pedig teljesen őszintén csendültek, hiszen ez volt az igazság. Tényleg hiányzott már, bár néha este se tudok túl jól aludni, így nem tudom, hogy mennyire lesz szerencsés már most összebútorozni, mert azt se akarom, hogy a kanapén kössön ki. – Nem tudom, mind a két szobának megvan a maga bája. Ehhez például közelebb van a vécéhez is, de akkor ezt is kicsit át kellene rendezni, mert ha a falnál fogok aludni, akkor nem tudok rohanni, ha kell. – gondolkoztam hangosan. – Te melyiket szeretnéd inkább megtartani? – passzoltam vissza a kérdést, mert tényleg nem tudtam dönteni és bármennyire is imádtam a szobámat képes lennék lemondani róla. – Egyébként, ha már itt tartunk, akkor valami kaját emlegettél órákkal ezelőtt. Farkaséhes vagyok. – pislogtam párat angyalian, hiszen eleinte pont amiatt voltam rosszul, most meg tényleg szerintem megtudtam volna enni a hűtőtartalmának a felét.



■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 17, 2017 9:46 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hát, azon aztán tényleg nem. – nevetek fel röviden. Nem mint ha egyébként olyan hú-de-fiatalok lennénk, legalábbis abba belegondolva, hogy a nagyszüleim mennyi idősek voltak, amikor a szüleim születtek, de változnak az idők, és a saját generációnkat elnézve, nos... mit ne mondjak, nem bántam volna, ha még pár évvel később jön ez az egész. Így, a kóma miatti kiesés miatt majdnem olyan érzés, mint ha tizenévesen lettem volna szülő...
- Azon mondjuk meglepődtem, milyen kis házisárkány tudsz lenni. De tanultam belőle, az alvó oroszlán bajszát ne húzgáljuk. – poénkodom el a dolgott, holott nem sokkal ezelőtt, amikor repkedtek itt a különféle szitkok meg vádak, igencsak pocsékul estek, pláne, amelyiknek még valóságalapja is volt.
- Én csak... nem igazán tudtam, hogy mi lehet az oka, hogy így viselkedsz. Először csak azt hittem, hogy fáradtság meg gyomorrontás, aztán miután már harmadszor rohantál a fürdőbe, eszembe jutott, hogy mi van, ha valami sokkal súlyosabb? Azért se igazán tudtam, hogy mire gondoljak, amikor a képet megláttam. Hiába, túl sok ultrahangképhez még nem volt szerencsém. Mily meglepő, mi? – igaz, más jellegű orvosi felvételekből meg annál többet láttam. Miután felébredtem a kómából, akkor is csináltak egy rakás vizsgálatot, ahogy még azóta is visszajárok kontrollra, ha nem is olyan sűrűn, no meg az orvosom azokat is megmutatta, amik akkor készültek, amikor a balesetem után behoztak. Jó, tudom, butaság egyből a legrosszabbra gondolni, de annak tudatában, hogy Suzie anyukája is érintett volt ilyesmiben, és említette, mennyire retteg az ilyesmitől, akaratlanul is eszembe jutott.
- Négyesben?! – fagyok le egy pillanatra, mert ha azt mondja, hogy ikrek... már nyúlnék is a képek felé, hogy megint szemügyre vegyem őket, de szerencsére még időben korrigálja magát, hogyan is gondolta valójában azt a négyest.
- Ó, szerintem örömmel jönne, biztosan itt lesz ő is, csak egy szavunkba kerül. Sőt... akár már előbb is, lefogadom, hogy szívesen segítene bármivel. – egyébként is tanárnő, szereti a gyerekeket, és így is megkaptuk már párszor, hogy reméli, unokára nem kell annyit várnia, mint arra, kellett, hogy megjöjjön az eszünk. Hát... nem kellett, bár ha tudná, hogy hogyan sikerült összehoznunk a lurkót, lehet kitérne a hitéből... Hmm, így belegondolva, nem csak lehet. Tuti. Bár ha Suzie abszolút sikerélményt szeretne bezsebelni, nos, elég anyummal közölnie a nagy hírt, és tuti, hogy madarat lehet majd fogatni vele már az első pillanattól, és nem veszélyezteti az, mint engem, hogy a döbbenettől itt fordulok le az ágy széléről.
- Úgy legyen! – értek egyet vele, miközben az ujjaimat az ujjai közé fűzöm, finoman megszorítva a kezét, jelezve, hogy számíthat rám, bárhogy is alakuljon majd a jövőben. Ez a legkevesebb azok után, hogy a múltban milyen hűen kitartott mellettem, igaz, még enélkül is ugyanígy gondolnám.
- Ne is mondd... Én már csak tudom. – nevetek vele együtt, hisz a balesetet, meg a kómát sem én terveztem, mégis úgy alakult, és lehetne rágódni azon, mennyi minden történhetett volna másképp, de... végezetül, azért így is egész jó vége lett, azt kell mondjam. Lehet, hogy papíron semmi közünk egymáshoz, de legalább szeretjük egymást, itt vagyunk és számíthatunk egymásra ha úgy van, ami meg a többit illeti, időnk mint a tenger, nem igaz? Idővel majd sort kerítünk azokra is, ha eljön az ideje, mert nyilván, elég botor ötlet lenne most csak azért egybekelni, mert jön a baba, pláne, hogy én is még csak most kezdtem dolgozni, és az ilyesmi nem kis kiadással jár... Akkor már inkább spóroljunk azért, hogy a kis csöppségnek mindene meglegyen, nem igaz?
- Ami késik, nem múlik, nem igaz? Nézzük a jó oldalát, legalább ha egyszer eljutunk odáig, a gyűrűhordozó kis lurkóra már nem lesz gond. – vigyorodok el, miközben fészkelődik, a puszit követően pedig én is viszonzom a kedves gesztust, ahol épp érem, a homlokán, vagy akár a feje búbján... Ahhoz képest, hogy reggel – bocsánat, miután felkeltettem, úgy ebédidő tájt, milyen harci állapotok uralkodtak már megint, egészen kellemesen megnyugtató ez a mostani összebújós beszélgetés, elmerengés a jövőn, hogy szívem szerint abba sem hagynám.
- Akkor ezek szerint szeretnéd, ha meglepetés maradna? Hmm, érdekes... viszont így készülhetünk fiú meg lánynévvel is majd. – gondolkozok hangosan, igaz, jómagam sem tudnék dönteni, megvan mindkettőnek a maga szépsége... és nehézsége. Igaz, nem tudom, Suzie hogy van vele, de azért remélem, hogy csak nem marad egyke a gyerek... Ha meg úgy alakul, hogy eljutunk a testvér(ek)ig, jó eséllyel lehet, hogy fiú és lány is lesz idővel.
- Igen, lehet, hogy nem ártana... sőt, már korábban, magunktól is eljuthattunk volna idáig, nemde? Azért vicces, hogy azok után, hogy tinédzserként mennyire nem zavartattuk magunkat, és milyen sokszor aludtunk a másiknál, együtt, most felnőtt fejjel mennyivel... esetlenebbek vagyunk, vagy nem is tudom mi lenne a jó szó rá. – legalábbis ahogy egyre többet merengtem mostanában a múlton, egyre inkább valami ilyesmi érzésem volt az egésszel kapcsolatban – No és mondd csak, melyikünk szobája essen áldozatul a rózsaszín, vagy babakék festéknek? – kérdezek rá, hisz bár mindig mondogatja, hogy a lakás kettőnké, de mégis, régebb óta él itt, mint én, azt hiszem, inkább van joga dönteni erről, mint nekem, szeretné-e, hogy inkább én költözzek át az ő szobájába, vagy ő jönne ide helyette?

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 17, 2017 8:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Csak megrázom alig láthatóan a fejemet, amikor a lottózást említi, de nem felelek rá semmit se. Szerintem abban nem lenne szerencsénk és őszintén szólva én csöppet se bántam, hogy olyan téren szerencsések vagyunk, hogy magához tért, felébredt a kómából. – Nos, legalább nem kell amiatt aggódnunk, hogy kifutunk az időből és még mindig nincs gyerekünk. – szólalok meg kicsit félszegen, mert képzelem, hogy mennyire vigasztalja ez őt, de hát annyi párról lehet hallani, akik hiába próbálkoznak még se sikerül nekik. Nekünk meg elég volt egy mámoros este és máris úton van a kicsi.
- Reggel, majdnem megetettelek, szerintem még egy háromfejű sárkánnyal is szívesebben vívtál volna csatát, mint velem, vagy tévedek? Meg elnézve az arcodat, amikor kinyitottad, akkor olyan volt, mintha valami borzalmas dolog futott volna át az elméden. Nem akartam a frászt rád hozni, egyszerűen csak nem tudtam, hogy miként mondjam el. – tudom-tudom, ezt már mondtam, meg nekem is szükségem volt egy kis időre, de akkor is lehetett volna vidámabb körülmények között a tudtára adni. De hát ránk se volt mostanában jellemező az, hogy normális körülmények között derüljenek ki a fontosabb dolgok, mint például az is, amikor fényderült, hogy már régebben is vonzódtunk egymáshoz és hasonló esetek.
- Igen, bár ki tudja lehet négyesben. Örülnék, ha itt lenne velünk az édesanyád is. – mosoly pedig félénken, de megjelent az arcomon. Persze, egyelőre úgy nézett ki, hogy nem ikreket várok, és reméltem nagyon, hogy az orvos nem tévedett ilyen téren, mert szerintem ott kaptam volna egy szívrohamot. Nem mintha így nem kaptam volna, de akkor tuti sokkal látványosabb lett volna. – Lehet így lesz, de ugyanakkor meg szerintem igazán boldog leszek és szerintem bármennyire is nehéz lesz menni fog nekünk, ha ott leszünk a másiknak. – pillantottam rá biztatóan, mert szerettem volna ebbe kapaszkodni és hinni benne, hogy együtt könnyebb lesz ez az egész. És bármennyire is bénák tudunk lenni, akkor se lesz gond, mert kiegészítjük a másikat tökéletesen.
- Nekem mondod? Előbb hittem volna, hogy feleség leszek, mintsem szülő, de hát nem mi döntünk sokszor, hanem a sors. – nevettem el magam kicsit hitetlenkedve, mert lehet nem vagyunk házasok, de igazából még jegyesek se, de attól még igazán boldog voltam, hogy az ő gyermeke növekszik bennem. Megérte várni 7 évet ezekért a pillanatokért. Amikor felelet nélkül von az ölelésébe, akkor nekem se kell kétszer mondani, hogy miként is vesszek el benne és miként bújak még inkább hozzá. Hiányzott, nagyon is.
- Elhiszem, de gondolj bele, ha minden simán menne, akkor azok nem is mi lennénk, nem? Meg az számít, hogy a feleséged vagyok-e papíron? Szerintem nem, hanem az, hogy a szívem tiéd és boldog vagyok, hogy ezt a csodát mi hoztuk össze. Lehet, hogy úgy illett volna, ahogyan te is mondod, de így alakult és ennek ellenére boldog vagyok, leszek is mindig. – szólaltam meg az ölelésében, majd kicsit fészkelődni kezdtem, végül pedig nyomtam egy puszit az állára, arcának élére, ahol még elértem őt. Hiszen tényleg az a fontos, hogy szeretjük egymást. Egyszer talán hozzá fogok menni, ha megkéri a kezem, de azt se szeretném, hogy a gyerek érkezése miatt elsiessünk mindent.
- Ha rajtam múlik, akkor csak születéskor, én nem szeretném előre tudni, te igen? Na, meg legyen egészséges, hiszen bármelyik is lesz, akkor is szeretni fogom. – igen, sokan mondják, hogy ők mit szeretnének, de én tényleg csak azt kívánom, hogy egészséges legyen. – Hmm, viszont így lehet kicsit összébb kell húzni magunkat és majd egy szobába cuccolni, hogy utána legyen miből gyerekszobát csinálni, nem? – tudom, van még egy kisebb szoba, de talán ez egy burkolt célzás akart arra lenni, hogy mostantól, ha szabad és lehet is, akkor inkább vele aludnék, nem úgy, mint az elmúlt pár hétben, hogy annyiszor kitaláltam valami kifogást arra, hogy miért nem alszunk együtt.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 17, 2017 7:21 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Jól hallottam, jól hallottam... sejtettem, de valahogy még akkor is olyan hihetetlen az egész. Nem mint ha nem szokhattuk volna már meg, hogy nálunk semmi sem megy szokványosan, miért pont ez menne? Elég elcseszett humorérzéke van a sorsnak, mit ne mondjak.
- Tudom, csak... – sóhajtok nagyot, bámulok magam elé, fészkelődök ültömben, fordítom a tekintetemet az égnek, mint ha nem is igazán tudnám, hogy mihez kezdjek magammal. A fenébe is! Hatalmas kő gördül le a szívemről, hogy szó sincs semmi féle betegségről, sőt, ahhoz képest milyen csodás „kifogása” van a mostani viselkedésére, de mégis, belegondolva, hogy apa leszek... hamarosan! Ijesztő, na!
- Lehet, hogy el kéne kezdenünk lottózni. Annak is mennyi esélye volt, hogy felébredek még valaha a kómából, erre sem hiszem, igaz, erről is tudtuk, hogy nem 100%, csak 99%, aztán látod... – nevetek fel kínomban.
- Nem, egyáltalán... – teszem hozzá sietve, ahogy látom a reakcióját, egyszerően csak arról van szó, hogy még magam sem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. Örülök neki, ugyanakkor rettegek tőle, és ne mint ha eddig ne lett volna bőven komplikáció az életünkben, de abba meg egyenesen bele sem merek gondolni, hogyezek után hogy a feje tetejére fog állni minden. Vagy ez a lökés kellett ahhoz, hogy majd minden a helyére billenjen végre? Pár hónap, és úgy is megtudjuk.
- Ahham, értem. – vetek egy újabb pillantást Suzie hasára, hiába, hogy még semmi sem látszódik rajta. Még... Igazából nem akadok fenn különösebben azon, hogy pár hetet eltitkolt, tekintve, hogy ő sem tudta a kezdetekről, Velencét még abban a boldog tudatban hagytuk el, hogy minden gond megoldva. Inkább csak magamban könyvelem el, hogy ezek szerint tényleg, valahogy akkoriban kezdődhetett ez a furcsa, távolságtartó viselkedése – az én hülye képességem miatt. Már megint ez vert éket közénk... meg fogom én szeretni valaha is, ha több vele a gond, mint az öröm? Azt meg el sem tudom képzelni, hogy Suzie mit érezhet, elvégre mégiscsak ő várandós – mármint a hangulatingadozásokon meg a reggeli rosszulléteken kívül, úgy általában, milyen érzés lehet, hogy benne növekszik egy másik, aprócska élet?
- Mármint hogy érted? – kérdezek vissza óvatosan, mert azon túl, hogy jószerivel sokkolt a hír, nem tudom, hogy miért akar miatta bocsánatot kérni. Nyilván, így, hogy nem volt tervbe véve a baba, a mindenféle jópofa, meg vicces babaváró hírközlési módok sem igazán passzoltak volna hozzánk, sőt, szerintem csak még inkább viccnek hittem volna őket.
- Hála az égnek. – mosolyodok el én is végre, megkönnyebbülve... mert ha már visszacsinálni nem lehet, és tényleg bővül a család, akkor azt hiszem, ez lépett elő az egyik legfontosabb prioritássá – November... akkor a karácsonyt már hármasban töltjük, úgy néz ki. Képzelem, mit szeretnél karácsonyra? Csak hadd aludhassak pár órát úgy, hogy nem kelek gyereksírásra? – nevetek fel csendesen – Te jó ég, félek belegondolni, mit össze fogunk bénázni vele... Vagy én legalábbis, te biztos csodás anyuka leszel.
- Persze, örülök, örülök, csak... tudom, mondtam már egy párszor, és biztos fogom is még, de olyan hihetetlen ez az egész! Suzie, szülők leszünk. – fordultam felé, szórakozott, boldog mosollyal az arcomon, amikor pedig meghallom a következő kérdéseit, elsőre nem is felelek rá, inkább csak magamhoz ölelem válasz gyanánt. Nekem is hiányzott az elmúlt napokban, nem csak neki.
- Miért lennék mérges? Ennyi erővel akkor magamra is lehetnék, ketten hoztuk össze, nem igaz? Valahogy majd megbirkózunk ezzel az egésszel., együtt. – persze, nyilván, a neheze rá hárul, meg biztos akad sok olyan is, amivel ha akarnék, se tudnék segíteni, de ketten talán mégis könnyebb, mint egyedül szembenézni ezzel az egésszel, ami ránk vár.
- Örülök neki, hogy így érzel. Én is szerettem volna családot, csak... nem éppen így képzeltem el. Tudod, előbb esküvő, meg minden, mint amúgy normális esetben, nem pedig egy olyan görbe este után, amire még csak nem is emlékszünk, de... a kómám már úgy is rég keresztülhúzta azokat a régi terveket, szóval mindegy is ilyesmi miatt bánkódni. – rázom meg a fejemet, hogy hét év már így is kiesett az életemből, és bár még mindig félelmetes arra gondolni, hogy apa leszek, nem igazán érzem magam felkészültnek rá, de belegondolva, hogy ennyi idősen a szüleimnek már ott voltunk a bátyámmal mindketten... És mégis boldogultak.
- Te fiúnak vagy lánynak örülnél jobban? Tényleg, az mikor derül majd ki, hogy melyik lesz? – kíváncsiskodtam tovább, ahogy túltettem magam a kezdeti sokkon, és egyre inkább kezdtem belelkesedni, pozitív oldalról szemlélni ezt az egészet.
■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 17, 2017 12:03 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Fogalmam sincs, hogy pontosan milyen reakcióra is számítottam, de azt hiszem ennél jobbra. Talán jobb lett volna inkább még titkolni? De hát örökké nem tudtam volna, hiszen hamarosan egyre inkább látszódni fog és akkor mit mondtam volna? Azt, hogy csak meghíztam életem és majd 9 hónap múlva, hogy „Jéé, lett egy gyerünk”, vagy mi? Nem, tudnia kellett, hiszen joga van hozzá, másrészt meg szükségem volt rá. Én nem akartam többé azt művelni, amit az elmúlt hetekben, mert nem bírtam. Az utolsó napokban is egyre nehezebben ment az, hogy távol maradjak tőle.  
- Jól hallottad, kicsim… - szólalok meg alig hallhatóan, miközben aggódva és félve szólalok meg. Látom, hogy miként sápadt le, miként próbálja felfogni azt, amit hallott, vagy ami nyilvánvaló, hiszen ott a kezében a bizonyíték is. Nagyot nyelek, de nem merek vagyis inkább nem tudok hirtelen mit mondani. Elhiszem, hogy sokkoló volt a hír, de talán kicsit reménykedtem abban, hogy örülni fog. Persze tudom, még csak mi is nem rég jöttünk össze és hasonló, de 7 év már kiesett az életünkből és egy gyermek igazi csoda, nem? Legalábbis mindenki azt mondja, én pedig szerettem volna ebbe kapaszkodni, hiszen szükségem volt valamiből erőt meríteni minden egyes nap, amióta tudtam.
- Mind a ketten tudtuk, hogy nem 100% lesz, csak reménykedtünk és hittünk benne. – még mindig alig hallható volt a hangom, mert hirtelen nem tudtam, hogy mit is kéne tennem, vagy mondanom. Bár csak anya itt lett volna, mert ő biztosan tudott volna segíteni, vagy Declan mama, de őt se avattam. Képtelen voltam igazán erről beszélni, bent is azért derült ki, mert képtelenség lett volna eltitkolni.
- Olyannak gondolsz, aki képes lenne ebből tréfát űzni? – pislogtam párat meglepetten, majd sietve ráztam meg a fejemet. Nem tréfa volt, hanem a rideg valóság. Bár így kimondva, mintha hirtelen tényleg megkönnyebbültem volna és az eddig érzet melegség még inkább átjárt volna. Szerettem volna mindig is anya lenni és most valóra válhat. Annyira hihetetlen az egész, de most döbbentem rá, hogy mennyire is örülök ennek.
- Csak pár hete… - szólalok meg óvatosan. – Eleinte én se akartam elhinni, de aztán pár nappal később elmentem orvoshoz. Igazából azóta hiszem el én is. – nagyot nyelek, mert tudom, hogy elmondhattam volna hamarabb is, de talán nem volt akkora bűn ez a 2-2,5 hét, hiszen ezt nem olyan egyszerű elmondani és a reakcióját látva pedig talán nem is meglepő, hiszen még mindig nem igazán tudom, hogy örül-e bármennyire is a hírnek vagy nem…
- Tudom-tudom, és sajnálom, hogy így kellett megtudnom. – még mindig óvatosan csendülnek a szavaim, hiszen nem akarok még nagyobb frászt ráhozni, mint eddig. Amikor megkérdezi, hogy biztos-e, akkor csak bólintok és továbbra is őt figyelem, mintha csak arcának a rezdüléseiből szeretnék olvasni, de ezernyi érzés tükröződik szerintem vissza róla, így az én dolgokat se könnyíti meg, de mégis mit vártam? Mi könnyű a mi életünkben? Szerintem semmi se.
- Azt mondta, hogy egészséges és rendben fejlődik, ahogyan azt is, hogy olyan november környékén várható majd. – szólalok meg mosollyal az arcomon, miközben gyengéden végig simítok a pocakomon, hiszen most először érzem azt, hogy felszabadult vagyok és tényleg az öröm jár át, nem pedig teljesen a félelem. Amikor megszólal Declan, akkor sietve fogom meg a kezét és szorítom meg finoman.
- Ez természetes, de örülsz neki? – pillantottam rá kérdőn, majd kisebb habozás után megszólaltam. – Mérges vagy netán? Esetleg megölelnél? – kérdések félénken csendültek és ha utóbbit megtette, akkor szorosan hozzábújtam, hiszen régóta vágytam már az ölelésére és  igyekeztem hinni abban, hogy boldog család lesz a miénk. – Még nekem is hihetetlen, még mindig, ugyanakkor úgy érzem, hogy ennél boldogabb nem lehetnék. Mindig is vágytam egy babára, igaz nem így, de akkor is örülök, hogy szívem alatt hordhatom a kislányunkat vagy éppen a fiúnkat. – mosolyodtam el, miközben a gondolataim messze jártak. Közben pedig feltehetően a hasamon pihent legalább egy-egy kezünk.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 11:21 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Hiába nincsenek már csukva a szemeim, hiába van a válasz a saját kezemben, még sem érzem magam sokkal okosabbnak, mint percekkel ezelőtt, amikor elvileg még semmit sem tudtam, most meg kellene... vagy illene. Nem csoda, hogy Suzie felé fordulok segítségkérő tekintettel, de úgy tűnik, ő is legalább annyira zavarban van, mint én, még ha más okból is. Azért hálásan mosolyodok el, amikor végül odamászik mellém, igaz, amikor a kezemet a hasára rakja, még mindig nem esik le az, ami anyámnak valószínűleg már hetekkel ezelőtt, az első tüneteknél nyilvánvalóvá lett volna...
- Hogy... hogy mi? – kérdezek vissza teljességgel ledöbbenve, falfehérré sápadva, amikor végre meghallom a hangját, mint aki rosszul hallotta volna azt, amit, holott sejtem, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. A tekintetem sietve siklik rá, a képekre, a hasára, ismét a képekre, rá, ismét a hasára... miközben az agyam próbálja felfogni a hallottakat, látottakat, és szép lassan a helyére kerül a kirakós összes darabja, ami eddig össze-vissza keverve, túrva hevert egy halomban a gondolataimban.
- Te. Jó. Ég... – bököm ki végül valamivel később, és az az én nagy szerencsém, hogy amúgy is ülök, mert ha most állnék, tuti most futna ki az erő a lábamból, talán még Suzie is érezheti, ahogy kissé megremeg a kezem.
- De az meg hogy lehet? Csak egyszer történt meg, és akkor is egészen hamar felkerestünk egy orvost, és... – és magam sem tudom, hogy mégis mit mondhatnék, mert egyszerűen olyan hihetetlen, hogy nagyon. El sem bírom képzelni, Suzie milyen arcot vághatott, amikor megtudta, vagy milyen lehetett eddig őrizgetni a titkot. Apropó...
- Várj... ez biztos, hogy nem csak valami elkésett áprilisi tréfa? Igaz, már húsvétnál tartunk, nem bolondok napjánál, de... – próbálok valami ésszerű magyarázatot találni erre az egészre, de azt hiszem, elég egyetlen pillantást vetnem Suzie arcára ahhoz, hogy világossá válna – ez a kőkemény valóság. Amúgy sem hiszem, hogy pont ilyesmivel tréfálkozna, még ha Olaszországban ott is volt az a kislány, és ott is próbálkozott, de istenem, az olyan átlátszó volt, ez meg... tényleg hihető.
- Mégis, mióta tudsz róla? – kérdezek rá, bár sejtem, hogy valószínűleg nem túl régóta, mert szűk két hónapja, ha van, hogy nyaralni mentünk, és jesszus, ha tényleg igaz, akkor az azt jelenti, hogy már a második hónap vége felé jár, lassan a harmadikban, és már csak hét hónap van vissza.
- Bocs, csak... egyszerűen sokkolt ez az egész, még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg igaz. – túrok idegesen a hajamba, már azzal a kezemmel, amelyik nem Suzie hasán pihen, mert oda akaratlanul is vissza-visszasiklik a pillantásom, akármennyire is próbálnék másfelé figyelni, vagy koncentrálni.
- Még nem is látszódik... Biztos? – kérdezek rá, holott tudom, hülye kérdés. Belegondolva, ez a mostani rosszullét is, meg a mostani viselkedése, még ha az agyam nem is volt képes teljességgel feldolgozni a nagy hírt, a szívem mélyén tudom, hogy minden csak kifogás, itt bizony baba van. Vagyis lesz. Mert lesz, igaz? Legalábbis visszaemlékezve a velencei, fürdőszobában ücsörgős beszélgetésünkre,  csodálkoznék, ha Suzie úgy döntene, hogy nem szeretné megtartani. Pláne, hogy akkor valószínűleg már rég tett volna ellene, ahelyett, hogy engem is beavat. Végül csak a képek után nyúlok, újra szemrevételezve őket, így, hogy most már tudom, mit kell nézni rajta – vagy látni, érzelmek egész garmadája fut át az arcomon, amíg hosszú perceken keresztül némán szemlélem, időnként újfent elkalandozva Suzie pocakjáig.
- Az orvos mondott valamit? – bármit, minden érdekel, hogy minden rendben van-e, vagy mikorra várható, egészséges-e, kisfiú lesz vagy kislány, meg nem is tudom, miket szoktak még ilyenkor.
- Én is félek... azt hiszem. – nyelek egyet végül, viszonozva a kis vallomását. Hát, nincs egyedül az érzéssel.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 10:45 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon nem így kellett volna közölni, vagy felvezetni, de hát sok esetben eleve nem úgy mennek a dolgok ahogyan elterveztük. Én se érzem jobban magam, de igazából fogalmam sincs, hogy mégis miként kellene csinálni. Családomban nem láttam ilyen hír közlését, persze a net és a filmek is tele vannak ilyenekkel, de még se segített semmit se. Talán még én magam se tudtam igazán elhinni, pedig tudtam, hogy anya leszek, hogy a szívem alatt a gyermekünk cseperedik, de mégis annyira hihetetlen volt. Hihetetlen, hiszen mások évekig próbálkoznak hiába, nekünk meg elegendő volt egy éjszaka és máris megfogant… Hiába mentünk el orvoshoz, hiába próbáltunk úgy tenni, mintha az az este nem létezne, mert nagyon is létezett és erre volt is egy növekvő élet bizonyítékként.
Pillantásunk egymásba fonódik, ahogyan először engem keres meg az íriszeivel, de nem szólalok meg. Csak egy aprót bólintok, miközben idegesen, félénken és még ezernyi másik érzés közepette várok és várok, de mintha örökkévalóság lenne. Nagyot nyelek és őt fürkészem, azt ahogyan a képeket nézi.
Persze talán én se tudnám egyből megmondani azt, hogy mi van rajta, de ez talán nem meglepő, hiszen még messze nem néz ki igazán emberinek a csemeténk azokon a képeken. Vajon hibáztunk? Örülni fog neki, ha megtudja? Netán most fut még inkább rossz irányba? Ezernyi kérdés zakatolt a fejemben, hiszen nem értettem, hogy miként lehetséges az, hogy nálunk semmi se úgy akar haladni, ahogyan kéne. Ott volt a kóma, akkor az az este, most pedig a gyermek. A nézése könnyedén elárulja, hogy nem érti a dolgot, ahogyan arra is rájövök, hogy nem használta a képességét. Ajkaim elválnak egymástól, de még se jön ki rajta hang, hiszen szinte remegek. Végül inkább kicsit közelebb megyek hozzá, majd megfogom a kezét és miután félresöpörtem a felsőmet, a hasamra helyezem a kezét, miközben nagyot nyelek. Kezem megremeg, mint aki tényleg fél attól, hogy milyen fogadtatás lesz a dolognak. Lassan benyálazom kicsit az ajkaimat, majd minden erőmet összeszedve megszólalok.
- Én….én…. babát várok… - remeg a hangom és közben őt fürkészem, várok… Várok arra, hogy miként is fog reagálni rá, ha el akarná húzni a kezét, akkor nem akadályozom meg benne. – Apa leszel Declan, ezt akartam annyiszor elmondani, de sose tudtam, hogy miként kellene. Féltem és félek még most is… Emiatt vagyok annyiszor rosszul, emiatt vannak azok a kedélyállapotaim, emiatt kerültem az érintésedet, még ha pokolian nehéz is volt, mert azt szerettem volna, hogy tőlem tud meg és ne úgy… - kezdek bele, miközben egy-két könnycsepp ismét végig gördül az arcomon, miközben beszélek, hiszen végre mintha a teher, ami eddig a lelkemet nyomta volna szép lassan kezdene elillanni, de a félelem továbbra is ott ül és vele együtt várok…


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 10:15 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem igazán tudok mit kezdeni a kibuggyanó könnycseppekkel, pláne, hogy pár pillanattal korábban még pont a gazdájuk volt az, aki undokabbnál undokabb dolgokat vágott a fejemhez. És amúgy is, elég fair egy veszekedésben pont ezt bedobni, amikor már nem tud mivel visszavágni, ám végül mégsem ezért marad annyiba a szópárbaj... Cikázunk egy kört a konyha és a fürdőszoba között, mire végül a szobámban kötünk ki mindketten, és igaz, még mindig nem lettem okosabb azt illetően, hogy mégis, mi ez az egész műsor, de legalább úgy tűnik, a viharfelhők már tovább álltak, miután pedig Suzie bevackolja magát az ölelésembe, úgy tűnik, mint ha szép lassan ő is megnyugodna valamelyest. Csak tudnám, mire fel kellett ez az egész egymást kerülés, meg cirkusz, ha közben meg ilyen hamar helyrebillent a lelki békéje a karjaim közt. Nyilván, sejtem, az a bizonyos titok, amit valószínűleg nem akar kockáztatni, hogy megtudjam... Mint ha nem bízhatna bennem.
Bár a képességemet nem használom, a kíváncsiság nem hagy nyugodni, ám hiába szólítom, nem érkezik rá reakció, s csak amikor jobban megnézem, veszem észre, hogy sikerült elszenderednie, ilyen rövid idő alatt, én pedig, jobb híján maradok kispárna, amíg ismét ébredezni nem kezd. Amikor pedig újra elszalad... Már megint kezdődik?
Szerencsére azért visszajön, igaz, még mindig furcsa kissé a viselkedése, legalábbis úgy értve, hogy nem ezt szoktam meg tőle... olyan... túlságosan is komoly, nem az a laza, vidám, bohókás valaki, aki általában lenni szokott, ez pedig valahol engem is megrémít. Tényleg ilyen nagy lenne a baj?
Ennek ellenére becsukom a szemem, ahogy kéri, még csak nem is próbálok lesni, meggyőződhet róla, ha szeretne. Bízok benne, bíztam mindig is, csak az fáj, hogy úgy néz ki, nem feltétlenül volt kölcsönös az érzés, eddig legalábbis... de lenyelem a büszkeségem, a nyelvemre kívánkozó megjegyzésel együtt, és inkább csak szótlanul bólintok neki, hogy kész, megvagyok.
Először nem is tudom, mire gondoljak, amikor besüpped alatta a matrac, majd érzékelem, hogy visszamászott mellém, ahogy a kezembe rejtett papírlapok (?) után sem lettem okosabb, legalábbis így vakon. Igaz, lerí az arcomról, hogy kattognak odabent a kerekek, de hiába, ettől okosabb úgy sem leszek, amíg nem látom, mi van rajtuk.
Viszont abból, hogy valami keményebb, karton szerű anyag, és most mellé a hangjai, akaratlanul is újra eszembe jut az előbbi félelmem. Mi van, ha tényleg beteg? Ha valami gyógyíthatatlan? Ha eddig azért volt bizonytalan az élete, hogy felébredek-e valaha, mostantól meg azért lesz az a jövő, hogy meggyógyulhat-e? Vagy mennyi időnk adatott még együtt?
Nem szólok egy szót sem, csak nyelek egyet, mielőtt kinyitnám a szememet, amikor már szabad, s talán nem meglepő, hogy a tekintetem először őt keresi – s csak utána vetül arra a két kis képre.
Nos... nézem, nézem, nézegetem, de azon túl, hogy megállapítom, hogy valami orvosi eredetű felvétel, meg leolvasom róla a dátumot, Suzie nevével, sokkal okosabb nem leszek. Az igazat megvallva, így hirtelen nem igazán vagyok képben vele, pláne, hogy ráadásul még feketefehér is, szemcsés is, és csak kisebb-nagyobb foltok rajzolódnak ki itt-ott, semmi felismerhető forma. Végül akármilyen kínos is bevallani, hogy hét év kórház ide vagy oda, ehhez totálisan analfabéta vagyok, csak Suzie felé fordulok segítségkérő tekintettel, mert... igaz, használhatnám a képességemet is, de ha már eddig is amiatt került, inkább csak akkor folyamodnék ahhoz, ha nagyon nincs más.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 8:48 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Könnyek mardossák az arcomat, ahogyan visszajátszom magamban azt, amit mondott, amit a fejemhez vágott és ha abban reménykedtem, hogy bármi is könnyebb lehet, hát nem lett. Mintha csak a titkommal minden egyes másodpercben tényleg távolabb löktem volna őt. Pont azt, akire a legnagyobb szükségem lett volna, de még se ment. Ahogyan elzárom a csapot, olyan mintha azzal zárnám el a könnyeim csapját is. Erősnek kell maradnom, még akkor is, ha piszkosul fáj minden porcikám, ha úgy érzem, hogy egész nap ágyban lennék, miközben a gyomrom még mindig kavarog. Talán csak amiatt, mert már magamtól van hányingerem, az egésztől, ami miattam alakult ki és folyamatban van az elmúlt hetekben is. Igazán büszke lehetek magamra.
Pár szót mondanék, de megint rohanhatok, de most már közönségem is akad. Mintha sose akarna véget érni ez az egész. Anya is sokat szenvedet, igaz ő más miatt hányt annyit, de akkor is borzalmas volt végignézni, látni a szenvedését és hirtelen meg se fordul a fejemben, hogy Declan a ma reggel és az elmúlt időszakban látott viselkedések miatt akár arra fog gondolni, hogy beteg vagyok.
Ő beszél hozzám és közeledne, míg én inkább menekülök. Igaz, nem a saját szobámba, hiszen ott azért van bőven vizes dolog, így marad az övé, ha már olyan szépen felajánlotta nekem korábban. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el magányban, de hát nem lettem jobban azóta, hogy elszaladtam. A könnyek továbbra is arcomon gördülnek végig, hogy utána a párnát áztassák el.
- Köszönöm… - suttogok csak ennyit, amikor látom ahogyan a keze kettőnk közé hullik. Látom arcának vonásait, hogy milyen nehéz ez neki, hogy mennyire rosszul esik neki minden, ami történik, de mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok könnyíteni a helyzeten, pedig ha tudnám, hogy a legrosszabbra gondol, akkor talán nem haboznék ennyit, vagy mégis? Magam sem tudom, de végül győzedelmeskedik a vágy, amely felé húz. Így bármennyire is volt ellenmondásos végül inkább hozzábújok, mint aki nem akar onnan többé eltűnni. Nem is akarok, ott maradnék örökké, hiszen úgy érzem, hogy ott nem érhet semmi baj se, de tényleg így lenne? Nem tudom és nem is érdekel.
Hallom, hogy beszél, de a szavak összemosódnak, ahogyan a karjai között megnyugodva újra magával rántanak az álmok. Egy kis békesség, és végre annak az ölelésében való pihenés, akiére úgy vártam rég. Ohh, ha tudnám pedig, hogy mit mondott, akkor sietve hagynám ott az álmok mezejét, ami talán félórára, egy órára raboltak el magukkal, hogy utána ébredjek fel ismét.
Mondanom kéne valamit, de még se tudok, inkább csak kisebb ébredezést követően felállok és magára hagyom pár perc erejéig. Nem így kellene ezt csinálni, tudom, de talán nem is mi lennénk, ha minden úgy menne, ahogyan kell. Vártam sokszor a megfelelő pillanatot, de tényleg létezik olyan? Eljött volna valaha, nem hiszem? Toporgok az ágyvégében, amikor a nevemet ejti, akkor lesütöm a pillantásomat és egy mély levegőt veszek.
- Csak csukd be a szemedet, kérlek. – szólalok meg óvatosan. – Kérlek, csak tedd amit mondok és bízz bennem, még akkor is, ha mostanában nem sok okot adtam rá. – teszem még hozzá, majd ha becsukta a szemét, akkor lassan mászok vissza mellé az ágyba, majd egyik kezét felemelem és úgy fordítom a tenyerét, hogy belerakhassam azt a két képet, majd ujjait óvatosan ráhajtom, hogy ne essen.
- Én sokszor el szerettem volna mondani, de magam sem tudtam, hogy miként kellene, ahogyan most se tudom. Sajnálok mindent, az elmúlt heteket, hogy ennyire elviselhetetlen voltam…. egyszerűen csak nem bírom tovább, úgy érzem, hogy képtelen vagyok egyedül… - de elcsuklik a hangom, sietve törlök le egy-két könnycseppet, majd óvatosan csendül a hangom, ha eddig nem nyitotta volna ki a szemeit, hogy nyugodtan nyissa ki. A hátam vagy a falnak, vagy az ágytámlának simul attól függ, hogy miként is helyezkedik el Declan ágya és félénken várakozok, miközben valószínűleg ő a kezében tartott képeket próbálja meg értelmezni, ha pedig nem akarná elhinni, akkor rájöhet arra, hogy másik kezében ott pihen aprócska kezem és tud olvasni bennem, ha szeretne… Nincs többé titok, többé már nincs…

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 8:00 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Ahogy meghallom a szavait, szívem szerint mondanék valami nagyon csúnyát rá, de végül inkább csak visszanyelem, ellenben amikor az érzéseivel jön, kénytelen vagyok megállni, hogy ne nevessek fel keserűen kínomban.
- Érzéseid? Hogy milyen kis szolídan fogalmaztál. Egy kész érzelmi hullámvasút vagy mostanában, baszki! Most fáradt vagyok. Most nyűgös vagyok. Most nincs kedvem együtt aludni. Most a fejem fáj. Most mittudoménhogymi... csodálkozol, ha ezek után én sem törtem össze magam? Megnézném, hogy te mennyire igyekeznél, ha minden közeledésedet leráznám valami átlátszó kifogással. – vágtam vissza. Igen, sokat dolgoztam mostanában, és nem egyszer előfordult, hogy mire hazaértem, már aludt... ahogy fordítva is igaz, sokszor hiába vártam rá a vacsorával, végül csak úgy döntöttem, inkább alszok, miután olyan sokat túlórázott, amikor meg valami csoda folytán mindketten emberi időben értünk haza, valami akkor is mindig közejött. Vagy kutyasétáltatás, vagy bevásárlás, vagy csak szimplán egyedül akart lenni valamelyikünk. De reméltem, hogy idővel majd túllendülünk rajta, és nem a szülinapozós ballépésünk utóhatásának tudható be az egész, mert az igazat megvallva, miután hazajöttünk, nem úgy tűnt, mint ha olyan nagy lenne a harag, vagy ne tudtuk volna megbeszélni a történteket... Így viszont, pár hét múltán valami megváltozott, most meg? Láthatja mindenki, hol tartunk, már megint...
Ő a fürdőbe menekül, én a konyhába, teát készíteni, és bár nem sokkal később ismét csatlakozok hozzá a fürdőben, pár szónál többet mégsem bírunk most sem egy légtérben tölteni. Csak nekem van olyan érzésem, hogy újabban ő az, aki kerül engem? Vagy csak ezt is beképzelem a reggeli ronda veszekedésünk után?
Csak hümmögök egy sort, hallva, hogy úgy tűnik, lenyugodott végre, vagy csak a sok hányás és öklendezéstől csappant meg a harci kedve, az sem kizárt.
- Ugyan már, Suzie, nem rontottál el mindent, egyszerűen csak... – próbálnám meggyőzni, hogy ne lássa már annyira borúsan a dolgokat, nem eszek embert, a bőröndöm sem vár összecsomagolva a szobámban, hogy lelépjek... végigmondani azonban megint nem sikerül, hisz alig teszek egy lépést felé, már ismét elviharzik előlem. Komolyan, kezdem úgy érezni, mint ha csak valami délibábot kergetnék, bár látom magam előtt, utolérni úgy sem fogom soha. Mindenesetre, még nem adtam fel.
Befejezem a teát, majd a két bögrével, és egy nagy csomag zsepifel felszerelkezve indulok vissza a szobámba, még némi sós kekszet is kerítek út közben, azt talán a kényes gyomra is megtűri majd... vagy nem, ő tudja. A tálca a bögrékkel és a keksszel az éjjeliszekrényre kerül, arra az oldalra, ahová épp bevackolta magát, majd engedve az invitálásának, végül csak leülök az ágy szélére. Sok idő azonban nem kell hozzá, hogy rájöjjek, így elég izé beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy azt sugallná, mint ha menekülésre készen állok, így végül csak eldőlök mellette, s már nyúlok is a keze után, amikor meghallom a riadt kérését, én pedig beletörődő sóhajjal ejtem le a kezem kettőnk közé az ágyra.
- Értettem, akkor... nem érek hozzád. – hagyom annyiban, nem kell sok hozzá, hogy leessen, valószínűleg a még mindig megbízhatatlan képességem lehet az oka, amiért így kerül bármiféle kontaktust. De miért? Csak arra tudok gondolni, hogy valami komoly dolgot titkol előlem, valószínűleg olyat, amit nem fogadnék túlságosan boldogan... ám tekintve, hogy milyen nyúzott és kimerült szegénykém, akaratlanul is talán a létező legrosszabbra gondolok.
Az előbbi kérése után talán nem meglepő, hogy meglep, amikor nem sokkal később pont ő bújik hozzám, de eszem ágában sincs most nekem játszani a sértett, durcás felet, szó nélkül ölelem magamhoz, sőt mi több, már csak dacból is bizonyítva, képes vagyok megállni, hogy a képességemet használjam. Már, ha ezért nem bízott bennem, hogy akaratlanul is megtudnám a titkát... amit bármennyire is fáj beismerni, úgy néz ki, hogy nem érdemeltem ki, hogy megossza velem.
- Suzie... mi az, amit nem mondasz el nekem? Kérlek, csak mondd, hogy nem valami súlyos beteg vagy. – szólalok meg valamivel később, mert a sok távollét, a hányás, ez a rossz közérzet, inkább nem akarok arra gondolni, hogy amíg én azt hittem, dolgozik, ő valójában orvoshoz járt, vagy a kórházban dekkolt. Ha válaszol, válaszol, ha nem... nos, sokat azt hiszem, akkor sem tehetek azon túl, hogy itt vagyok mellette, amíg szüksége van rá, maximum én kattanok be, amíg próbálom kiokoskodni, mi állhat a dolgok mögött. Míg ő békésen szundikál...? Vagy csak elbóbiskolt...
Csak szótlanul nézek utána, amikor felkel, se szó se beszéd, ott hagy, mint eb a Szaharát... de mivel magam sem tudom, hogy visszajön-e még, vagy mi van, így jobb híján csak várok a helyemen egy darabig, szerencsére nem többet pár percnél.
- Suzie? – szólalok meg óvatosan, amikor visszatért, ám ahelyett, hogy visszamászna az ágyba pihenni, csak ácsorog ott az ágyam végénél, mint valami felelésre váró kisdiák. Jön? Vagy marad, vagy menjek innen, vagy... esetleg mondani szeretne valamit? Magam sem vagyok biztos benne, de kezd nem tetszeni ez az egész, mégis csak várok, hátha kiderül magától is.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 7:25 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Úgyis nagy tapasztalatod van már benne! – vágom fejéhez azt, ahogyan pár hónappal korábban viselkedett. Tudom, hogy rohadtul nem fair, és legszívesebben szerintem saját magamnak kevernék le egyet, hogy vegyem már észre magamat, de azokban a pillanatokban, mintha valami rossz hormon szabadult volna el, ami a pusztításért felelős. Rossz közérzet úgy néz ki nálam egyelő a sárkány üzemmóddal is.
- Ohhh, pardon, hogy vannak érzéseim és van olyan, ami roppantmód szarul esik! – kontráztam még rá igazán kedvesen. Jahh, szerintem ha ezt hallották a szomszédok, akkor most halkították le ismét a szappanoperájukat, mert az élőműsor jobb volt, mint az. Pedig még házasok se vagyunk, de mégis jobban öljük egymást, mint illene.
Még szeretnék valamit odabökni neki, hozzávágni valami roppant kedveset, mintha nem is én volnék az, de a természet közbeszól. Ő megmenekül, meg én is az újabb pusztító szavaktól, hiszen a gyomrom ismét úgy gondolja, hogy sokkal jobb lenne, ha a felszínre adná kevésbé kedves módon a tartalmát. Tényleg mindenkinek ekkora szenvedés ez? Anyának is ennyire pokolian kimerítőek voltak és rosszullétekkel tarkított volt, amikor engem várt? Bár csak itt lenne, legalább ő tudná, hogy mit kéne tenni, mert képtelen vagyok… képtelen vagyok arra, hogy elmondjam Declannak.
Mondanám neki, hogy köszönöm, amikor elmegy teát készíteni, de képtelen vagyok rá. Tükörben figyelem az arcom vonásait, de olyan mintha egy idegen köszöntene vissza rám. Sose hittem volna, hogy egyszer ennyire nehéz lesz az élet, vagy éppen azt, hogy ilyenről fogok füllenteni. A reggeli dolgok pedig szép lassan kúsznak vissza az emlékeimben, ami csöppet se segít. Sőt, egyre inkább szarabbul kezdem érezni magam. Ezek után dobja be még bombának azt az ember, hogy gyermeket vár! Pedig, ha tudná, hogy azért dolgoztam későig, mert az irodában ültem mindig. Féltem, féltem, hogy valami baja eshet a babának és azt képtelen lettem volna elviselni, de honnan is tudhatná, hogy a kérése részben teljesült, hiszen már nem éltem olyan veszélyesen.
Hiába reménykedek abban, hogy túl vagyok a reggeli rosszulléten, mert ismét rám tör és alig tudok csak pár szót mondani. Az ajtót csak bevágnám magam mögött, de helyette inkább csak kinyílik, miközben sietve fogom össze a hajamat, hogy utána ismét a vécé felé görnyedjek. Hallom, amit mond, de még se bírok rá reagálni, úgy érzem, mintha sose akarna vége szakadni az öklendezésnek, azt pedig csak remélni tudom, hogy nem fogja végignézni vagy végighallgatni. A szívem pedig még inkább összefacsarodik a szavainak köszönhetően, hiszen nem tehet róla. Esélye se volt tudni róla.  Amikor végre úgy néz ki, hogy vége van, akkor csak a hidegcsempének dőlök és ott várok pár pillanat. – Nem tudhattad, sajnálom és köszönöm… - mondom alig hallhatóan, de ha még mindig itt van, akkor hallhatja. Végül lassan felállok és a csaphoz botorkálok, hogy ismét igyak és megmossam a fogaimat, hogy ne legyen olyan undorító szaga a számnak, meg amúgy is…
- Declan, én sajnálom… Nem akartam elrontani mindent, én nem gondoltam azokat… én…. – ekkor már könnyekben török ki, mert nem bírom ki, de mielőtt még ölelésébe zárhatna megpróbálok elrohanni a szobája felé, remélhetőleg pedig sikerrel járok. Sietve bújok be az ágyába és húzom össze magamat. Remélhetőleg ő is követni fog vagy a tea miatt, vagy amiatt, mert aggódik. A könnyeim továbbra is potyognak, majd megpaskolom magam mellett a helyet, de a lehető legtávolabb húzódok. – Kérlek… - pillantok rá szinte könyörgően, de ha át akarna ölelni, akkor sietve rázom meg a fejemet. – Csak ne érj hozzám…. sajnálom… - csuklik el a hangom, nem akarom, hogy úgy jöjjön rá a dologra, de nem érzek erőt magamban ahhoz, hogy elmondjam pedig az őrült viselkedésemre muszáj valami magyarázatot adni, de még se megy. Félek, rettegek mélyen legbelül, így pont saját magamat „hazudtolom” meg és fúrom magam az ölelésébe, ha esetleg ledőlt ő is az ágyra, ahogyan kértem. Nem érdekel már semmi, talán egyszer lehet mázlim, hogy pont most hagyja cserben a képessége, vagy nem…. Ha utóbbi, akkor úgyse fog tudni lakatot tenni a szájára…
Amennyiben szerencsém lett volna, akkor talán félóra elteltével, vagy egy kisebb elbóbiskolást követően lassan kibontakoztam az öleléséből, hogy valamit megszerezzek a táskámból. Nem mást, mint ultrahangosképeket. Nem készültem kiscipővel, se vicces felíratú gyerekpólóval, nekem csak ez volt és talán ez is pontosan olyan kifejező tud lenni, vagy még inkább, mint a neten keringő sok "vicces" videó... Haboztam, amikor visszamentem a szobába is, akkor is csak az ágy előtt ácsorogtam, mint aki nem tudja, hogy mit szeretne, miközben elrejtettem a felvételeket.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 7:01 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Érdekes, hogy eddig különösebben nem zavart, most meg már ez is baj? Ha meg ősemberes viselkedést akarsz, tudod mit? Ne lepődj meg, ha ezek után napokra eltűnök, majd ráfogjuk, hogy vadásztam. – vágtam vissza válasz gyanánt, igaz, túl sok hely nem volt, ahová mehettem, nagyjából anyumhoz, és... itt vége is a sornak. Nem mint ha annyira vágytam volna rá, biztos, hogy akkor meg ő kergetne az őrületbe, hogy de mi a baj? Csak nem veszekedtünk? Mondanám, hogy ha ennyire zavarja, akkor megyek, aztán most rögtön levágom, de egyrészt, akkor tuti találna mást, amibe beleköthet, másrészt meg, honnan is sejthetném, hogy hamarosan úgy is befoglalja a fürdőt, jó időre?
- Jesszus, Suzie, hallod magad? Egyáltalán te vagy az, vagy csak valami gonosz ikertestvéred? Mégis, mióta vagy olyan, mint valami karót nyelt, házsártos öregasszony? – kérdezem keserűen, ahogy tovább mondja a magáét. Igaza van, nem vagyunk már tinédzserek, de ettől függetlenül eddig sosem kellett félteni minket, ha hülyéskedésről, bolondozásról volt szó, legyen akármilyen gyerekes is. Erre most...? Azért elég szarul esik mindezt megkapni tőle, annyi szent.
- Nem... de az ember a haverjait sem várja reggelivel és vacsorával minden nap. Mellesleg, vicces, hogy pont ezeket vágod a fejemhez, mert emlékeim szerint rád is ugyanúgy igaz majdnem mind. – a sok munka, hogy későn ér haza, elkerüljük egymást, hogy alig volt időnk egymásra, meg még sorolhatnánk – Tudod mit? Felejtsd el, inkább feküdj vissza aludni. Jobban járunk mindketten. – legyintek végül lemondóan, és már indulnék is vissza a konyhába, ha nem előzne meg, meg lökne fel kis híján a saját bejáratú házisárkányom.
De akármennyire is szarul esett mindezt hallani és megkapni tőle, amikor meghallom a fürdőből kiszűrődő hangokat, hogy milyen pocsékul is van, valahogy az alig pár perce érzett méreg is kezd elpárologni, ahogy inkább az aggodalom veszi át a helyét.
- Egy tea, rendben. Rögtön készítek neked. – nem mondanám, hogy túl megnyugtatónak tűnt a hangja, ahogy próbálta elhitetni, hogy minden okés odabent, ennek ellenére nem nyitottam be, ha már ő sem jelezte, hogy bemehetek. Ha már ilyen harapós kedvében ébredt, akkor képzelem, azért hogy kiakadna, hogy ennyire ramaty állapotban látnám, pedig ha tudná, hogy mennyire nem érdekel... ő is ott volt mellettem, annyi éven át, látva milyen az, amikor igazán padlón vagyok, betegen, kimerülten, félholtan... Mindegy is.
Inkább a konyha felé veszem az irányt, csak a fejemet csóválva, hogy ugyan, mégis mi üthetett Suzie-ba, csak a rosszullétének tudható be ez a pocsék hangulat, vagy valami más állhat mögötte, amiért rajtam vezeti le a feszültséget? Vizet teszek oda, előkészítem az ízesítőket is a teához, kikészítek két bögrét, s amíg felforr a víz, csak karba tett kézzel, a pultnak dőlve gondolkozok. Ahogy a tekintetem az étkezőasztal felé vándorol, megfordul a fejemben, hogy leszedjem az egész terítéket, úgy tűnik hiába törtem magam, úgy sem nagyon fog enni, ha ilyen rossz a gyomra, ez pedig újfent bebizonyosodik, amikor épp, hogy végre kimerészkedik a fürdőből, még csak a mondandóját se bírja végigmondani, már megint a vécé felett görnyedve köt ki.
- Nem tetszik ez nekem. Lehet, hogy mégis jobb lenne, ha visszafeküdnél pihenni, nem gondolod? Ott az én ágyam, foglald be nyugodtan, az úgy is száraz. – szólalok meg, a fürdőszoba ajtó túloldaláról, vagy ha esetleg elfelejtette bezárni, akkor az ajtófélfának támaszkodva, nem zavartatom magam különösebben – Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy ilyen rosszul vagy, akkor inkább hagytalak volna. – teszem hozzá némi hezitálást követően, bár nem tudom, mennyire fogja meghatni. Vagy érdekli-e egyáltalán, ilyen állapotban, mert magamat ismerve, két rókázás közben szerintem az sem érdekelne különösebben, ha atombombát dobnak le a városra.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 6:20 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Hirtelen fel se merül bennem, hogy ez részben a Velencében történtek viszonzása, de hát miért is akarnék erre gondolni, amikor mély álmomból vernek fel egy pohár vízzel? Na, meg ott volt az a tény is, hogy hetek óta súlyos titkot őriztem, ami visszavezethető volt ahhoz az estéhez. A kedves megnyilvánulás pedig olyan, mintha csípőből jönne. Igazából végig se gondolom azt, amit mondok. Csak úgy jön a lavina és hirtelen még azzal se törődöm, hogy mekkora pusztítást végzek.
- Tudod, igazából ezt a vizet arra is használhattad volna, hogy ne úgy néz ki, mint egy ősember! De hát ősemberes viselkedés mellé, ősember kinézet is dukál, igaz! – morgok tovább egy sort, miközben próbálom a lehető legkevesebbre redukálni a rajtam csordogáló vizet. Nem sok sikerrel, hiszen a hajam eléggé megszívta és kicsit a felsőm is, de hát ez van. Sokat ellene nem tudok tenni, ahogyan az ágyamat se tudom már megmenteni.
Amikor megszólal, akkor sietve pillantok rá, de szerintem egy hétfejű sárkány nem lehetett annyira ijesztő, mint én abban a pillanatban.
- Ezt még van képed megkérdezni? Alig látjuk már egymást, vagy ha mégis nem alszom, akkor is körülbelül két szót nem lehet veled váltani, erre most is hogy keltesz? Mintha a tinédzserek lennénk és csak haverok. Az ember nem így szokta kelteni azt, akit szeret! – bukik ki belőlem, mint egy dilis nőszemélyből, akinek tényleg elmentek otthonról és nem aludta ki magát; mint akit jobb lett volna, ha tényleg békén hagynak és nem zargatják azzal, hogy keljen már fel. Addig alszik, amíg kedve van. Persze az se dobott túl sokat a hangulatomon, hogy nem voltam jól. Gyengének éreztem magam és mardosott mélyen legbelül a bűntudat, hogy még nem szóltam arról neki, hogy apa lesz, de mégis mikor lett volna megfelelő pillanat, amikor alig látjuk egymást? – Erre mondják, hogy utólag bölcsebb az ember? – vetem még oda foghegyről, mielőtt egyre inkább kezdene kavarogni a gyomrom. Azt hiszem, hogy ezért is van, hogy reggel kerülöm még az embereket és engem is kerülnek bent addig, amíg azt nem látják, hogy már egészen elviselhető állapotot öltöttem magamra. Tudom, az első hónapokban nem ritka a rosszullét, sőt, vannak olyanok, akiknél végig, de reménykedtem abban, hogy ez nálam el fog múlni, mert ez túl sok, de tényleg. Hamarosan pedig a megszokott útvonalon rohanok végig  és még az se érdekel, hogy úgy löktem Declant félre, örüljön, hogy megtettem és nem rajta kötött ki az, ami úton volt felfelé.
Sietve roskadok le a vécé mellé, hogy utána kiadjam magamból azt, ami felszínre akart törni. Hiába reménykedtem, hogy gyorsan vége lesz, mert legalább 10 percig szenvedtem ott, majd utána sietve öblítettem ki a számat és mostam meg a fogaimat is, miközben egy-két könnycsepp áztatta az arcomat.
- Jól vagyok, ne aggódj. – szólaltam meg végül óvatosan, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen meg a hangom és elhiggye azt, amit mondok. – Egy tea azért jól esne, köszönöm. – feleltem még mindig a csukott ajtó mögül, majd megnyitottam a csapot, hogy a kisebb szipogásomat elnyomja, hiszen nem bírtam magamban tartani a könnyeimet. Csak tudnám, hogy pontosan miért is bőgök. Kezem a hasamon időzött, majd amikor úgy éreztem, hogy már kicsit jobb, akkor végül megmostam az arcomat, hiszen remélhetőleg Declan nem törte rám az ajtót, hogy mi a manó van már. Ha nem törte rám, akkor végül óvatosan kerültem elő, majd megkerestem őt feltehetően a konyhában. – Sajnálom, a reggelit én… nem… - de aztán sikeresen újra rám tört a hányinger az illatoknak köszönhetően és szemmel látható volt a küzdelmem is, így ismét a fürdőben kötöttem ki a vécé mellé görnyedve. Csak lenne már ennek vége, oly nagy kérés? Ez a büntetésem, amiért nem mondtam még el neki?


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 5:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Lehet, hogy én kapcsolok lassan, de amikor meghallottam a kis sikkantását, még egyáltalán nem gondoltam semmi rosszra, sőt, még az első reakcióját hallva sem, gondolom, én sem lehettem sokkal feldobottabb, amikor Velencében ő is hasonlóan „ébresztgetett”. De ahogy folytatja, úgy szép lassan az én arcomról is lehervad a mosoly. Már épp kezdenék azon dilemmázni, hogy talán tényleg túlzás volt, vagy rossz ötlet ez a vizes ébresztő, de hahó, nem cukorból van! Nem fog elolvadni, másrészt meg, a humorérzékét Olaszországban felejtette, vagy mi? Ettől azért lazábban szokta ő is kezelni a dolgokat.
- Jesszusom, ennyire szar volt a tegnapi napod? Nehogy már leharapd a fejem, hé! – próbáltam én is reagálni valamit a szavaira, de továbbra sem keltem fel az ágy széléről, csak úgy fordultam, hogy lássam, amikor kipattant az ágyból, és puffogva tovább mondta a magáét.
- Az ég szerelmére, Suzie! Nem tehetek róla, hogy elhúzódott a munka, de legalább szóltam, hogy ne várj rám feleslegesen. Vagy az zavar, hogy én is munkába álltam? – kérdezek vissza értetlenkedve – És ha már így kérdezted, nem, nem mindegy. Mert képzeld, akármilyen hihetetlen is, nem az zavar, hogy egyedül kellene ennem. Frissen finomabb, és mivel már dél is elmúlt és még mindig alszol, gondoltam, megkérdezlek. De már látom, hiba volt. – húzom fel én is az orromat, mert tényleg csak jót akartam neki, erre én legyek elhordva mindennek! Én bezzeg sosem vágtam így a fejéhez, ha elhúzódott a munkája, maximum csak azért féltettem, hogy ne nagyon razziázzon rosszfiúk között.  Mindegy is, látom, kár volt felébresztenem, el is döntöm magamban, hogy többet se fogom, ha már ilyen jól megadta most is a hangulatot a hétvégéhez... fel is kelek, hogy menjek, ne zavarjam tovább, ám mielőtt kettőt pisloghatnék, se szó se beszéd, Suzie viharzik ki a szobából mellettem, hogy csoda, hogy nem lökött fel ilyen lendülettel.
Nem is igazán tudom hová rakni ezt az egészet. Gyomorrontás? De hisz ugyanazt szoktuk enni, és nekem semmi bajom nincs, őt ismerve meg, nem hinném, hogy azon kívül bármit is evett volna... úgy kell beléimádkozni folyton a kaját. Csak nem a kimerültség? Vagy összeszedett valami vírust?
Harapós hangulata ide vagy oda, de csak követem, a fürdő ajtaja előtt várakozva, hogy előbukkanjon. Vagy ha nagyon sokáig időzne bent, akkor csak csendben hallgatózok, és ha már gyanúsan hosszúra nyúlna a csend, csak akkor szólok neki óvatosan, megérdeklődve, hogy minden rendben van-e?
- Nem is tudom, hozzak valami gyógyszert? Teát? Kekszet? Lázmérőt? Tényleg, nem vagy lázas? Ha nem múlik el egyhamar, akkor lehet, hogy dokihoz sem ártana menni. – mondom a magamét, mert morcos viselkedés ide vagy oda, azért aggódok miatta, és az ember csak úgy a semmiért nem nyom le ilyen sprinteket a fürdőszobába.
■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 5:13 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Mostanában nem sokat láttuk a másikat, de erről főként a munka tehetett, míg másrészt egyáltalán nem bántam, hogy így van. Szerencsére az étteremből legalább hozott mindig vacsorát nekem, így kajára se lehetett panaszom, viszont azt még mindig nem tudtam, hogy miként kellene közölnöm vele azt a hírt, amit még én is képtelen voltam felfogni. Mondanám, hogy nem csak nem szokványos módon közölték velem a dolgot, hanem a fogantatás is mondhatni az lenne, de akkor is az egész abszurdumnak tűnt és olyannak, ami csak álom lehetne, viszont aztán a doktornő is megerősítette a dolgot. Persze az se sokat dobott a dolgon, hogy kétszer annyit ettem, sokkal könnyebben elfáradtam, nyűgösebb voltam és mindemellett egyre többször voltam rosszul reggelente is. Ha ki akartam volna zárni a puszta tényeket, akkor a többi apróság könnyedén emlékeztetett arra, hogy ez a valóság és nem álom. Néha csak álltam a tükör előtt és bámultam magam, de szerencsére mostanáig még nem igazán volt jele. Talán egy hangyányi, de az is inkább amiatt mert nem voltam éppen nagydarab, de legalább nem szemet szúró, viszont lassan egyre inkább meg fog majd látszódni, így örökké se titkolhatom. Egyelőre viszont nekem kedveztek az égiek, mert nem töltöttünk együtt sok időt és többségében még mindig külön aludtunk.
Kész vicc, nem? Gyerekünk lesz, de mégis különalszunk és azóta se emlegetjük azt, ami akkor történt. Utóbbinak örültem, ahogyan talán ebben a remek helyzetben még az elsőben. Még akkor is, ha néha legszívesebben elvesztem volna Declan ölelésében, de a képességeinek köszönhetően ez túlzottan veszélyes lett volna. Így inkább forgolódtam a saját ágyamban, miközben valami megoldáson agyaltam, de sose jött el az a pillanat. Mostanában meg ráadásul én is sokat dolgoztam, mintha abba menekültem volna a saját gondjaim elől. Na meg persze nem is mindig aludtam igazán jól, mintha sehogy se lett volna jó igazán.
Este is alig bírtam elaludni, vagy állandóan felébredtem, mert nem éreztem jól magam. Röviden és tömören kisebb kínszenvedés volt, mire igazán sikerült elaludnom és nem minden egyes forgolódásnál felébredni. Abban pedig reménykedtem, hogy végre kialudhatom magam, hiszen hosszú hétvége, nem kell rohanni sehova se. Tegnap is későn értem haza, mert kicsit előre kellett dolgozni a cikkek terén is, hogy legyen mit olvasnia az embereknek, így mire hazaértem addigra Declan már aludt is. Bár nem csodálom, szóltam neki, hogy későn jövök és ne várjon meg.
Békésen fordultam át a másik oldalamra, hiszen nem számítottam semmilyen támadásra se, amikor egyszer csak hideg víz ömlött az arcomba. Riadtan ültem fel és hirtelen azt se tudtam, hogy mi a helyzet. Nem csoda, hogy még egy kisebb sikoly is elhagyta az ajkaimat ijedtemben. – Te….te ….te megőrültél? – kérdeztem meg hebegve-habogva, miközben kitöröltem arcomból a vizet és a nedves tincseimet próbáltam kisöpörni az arcomból. – Most már nem mindegy? Úgyis felkeltettél, mert neked így jobb volt! Remélem nálad most már szebb a nap, amiért így meglocsoltál. – mondtam pufogva, majd megpróbáltam lelökni magamról a takarót, hogy legalább ott ne áztasson már még inkább a víz. Egy nőt sose kelts fel így, egy állapotosat meg tuti ne, hiszen a hormonok eléggé kiszámíthatatlanok. – Másrészt meg nem mindegy? Mostanában én is mindig egyedül ettem, mert sose értél haza, hiába ígérted! Legalább megtudtad volna, hogy milyen egyedül enni. – vágtam még hozzá eme pár kedves szót, miközben megtöröltem az arcomat a tegnap kiterített törülközőmben. Tudom, nem kellett volna megennem őt, de hát nahh nem voltam teljesen önmagam, viszont az ajtó sikeresen nyitva maradt, az ételnek az illata pedig beszökött. Pár mély levegőt vettem, de csak még rosszabb lett a helyzet, egyik kezem az ajkaim elé kaptam, míg a másikat a hasamra siklott. Ha pedig nem volt útban, akkor rohanva indultam a vécé felé, hogy kiadjam azt, ami még tegnap óta a gyomromban maradt. Jahh, számomra ez nem volt újdonság. Néha itthon és bent is hánytam, de ő eddig nem érzékelhetett belőle sokat, hiszen általában vagy már elment, vagy később ment munkába, mint én…


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 16, 2017 4:28 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
We will be parents
[You must be registered and logged in to see this image.]

Csak igaza lett Suzie-nak, amikor leintett, hogy túlaggodalmaskodom a munkakeresést. Igaz, nem az első helyre vettek fel, ahová elvittem az önéletrajzomat, nem is a másodikra, de végül csak sikerült találni egy egészen hangulatos, családias kis éttermet a városban, ahol szükség volt szakácsra. Kellemes változatosság volt az elmúlt hónapok után, hogy én sem csak otthon ülve várom, hogy imádott szőke lakótársam hazaérjen, vagy a kutyával társalgok órák hosszat, mint valami zakkant vénember, igaz, amilyen lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, olyannyira kimerülten estem haza többnyire a nap végén, hogy sokszor csak beájultam az ágyamba és aludtam. Talán emiatt egy kicsit kevesebb időt töltöttünk együtt mostanában, de mentségemre szóljon, lesz ez még jobb is – no meg ez közel sem olyan volt, mint amikor kiderült a tündér létem, és azért kerültem nagy ívben. Szimplán még bele kell rázódnom...
Most viszont hétvége van, ráadásul hosszúhétvége, és húsvét is, úgyhogy alap, hogy korán keltem, és már reggeltől kezdve a konyhában igyekeztem, hogy mire Suzie felébred, már reggeli várja az ablakon. Igaz, ahogy teltek múltak a percek, a reggeli helyett már aktuálisabb lett volna a tízórai... Hát, ha már alszik, nem volt szívem felébreszteni, pláne, hogy ő is olyan sokat dolgozik mostanság, csak benéztem úgy óránként hozzá, hogy nem-e rabolták-e el?
És ha a reggelit vagy a tízórait át is aludta, nos, az ebéddel még sem akartam potyára várni, így miután megterítettem, és az ételt is odakészítettem az asztalra, úgy döntöttem, hogy ideje felébreszteni. Mert nehogy már átaludja az egész hétvégét, amikor végre mindketten itthon vagyunk, és látjuk egymást! Az egyik fiókban még találtam egy-két porcelánnyuszit, dekoráció gyanánt azt is odaállítottam a váza virág mellé az asztalra, majd töltöttem egy pohár vizet, és meg is indultam a szobája felé...
Nem, nem kopogtam, csak csendben hallgatóztam egy darabig, de mivel bentről se hallottam semmi mocorgást, így csak benyitottam szép halkan, lábujjhegyen osonva az ágyáig, és óvatosan helyet foglalva melle. Hogy, amennyiben még mindig békésen durmolva, akkor a velencei ágyban-locsolkodást most, a húsvétra fogva viszonozzam neki. Persze, ha már ébren volt, akkor is megkapta a vizet, csak akkor kevésbé volt meglepetés... Még mindig jobb, mint ha Ted vetődött volna be mellé, nem igaz? Még jó, hogy annyira kipurcant a reggeli sétáltatásban, hogy azóta ő is csak a lóbőrt húzza.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! Kérdezném, hogy szabad-e locsolni, de most már úgy is mindegy, nem igaz? Azt hittem, már sohasem fogsz felébredni. – vigyorogtam rá szemtelenül, majd a poharat az éjjeliszekrényre téve fordultam vissza felé – Most épp borús az ég, különben mondanám, hogy hasadra süt a nap... Terveztél még felkelni ma, vagy nem várjalak meg az ebéddel se, ágyban töltöd az egész napot? – érdeklődtem, mert szerintem kár lenne érte, de ha ez a szíve vágya, vagy eluralkodott rajta a lustaság... akkor majd lefoglalom magam valamivel, meg hozok neki valami harapni valót az ágyba.

■ ■credit



A hozzászólást Declan Collins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 16, 2017 5:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Szer. Feb. 01, 2017 6:57 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Alig láthatóan megrántottam a vállaimat és bólintottam egyet. Talán meg fog, de ha én ennyi idő alatt nem jöttem rá, akkor vajon ő meg tudná fejteni azt a férfit, akinek részben az életemet köszönhetem és a hivatásomat is. Nem kizárt, hogy kisebb szerepe lett végül abban, hogy újságíró lettem és bűnözőket hajkurászok. Viszont most nem akartam még ennél is jobban elmerülni a dolgokban, hiszen se nem volt vidám, se nem volt éppen a legkellemesebb téma.
Nagyot nyelek, amikor a sikátoros dolgot vagy éppen a kórházat említi. – Amikor megláttalak, akkor hirtelen úgy éreztem, hogy minden széttört, félresiklott és rettegtem attól, hogy elveszítettelek. És valóban, nem voltál valami szép látvány. Ha tehetném, akkor néha inkább azt kívánom, bárcsak elfelejteném azt a képet, ahogyan ott feküdtél, de máskor meg örülök, hogy nem tudom, mert így legalább tudom milyen szerencsés vagyok azért, hogy még itt vagy. – feleltem neki teljesen őszintén. Eleinte sokszor volt rémálmom miatta,de szerencsére idővel kicsit jobb lett ilyen téren a helyzet és még be se diliztem teljesen, vagy igen csak még magam se tudnék róla?
- Mert nem akartam volna teher lenni a nyakadon. – sütöttem le a szemeimet, hiszen bármennyire is fontos számomra sose akarnék azzá válni. Ez talán nem akkora bűn, meg amennyire kis fura szerzet tudok lenni néha, annyira talán nem meglepő, hogy lehet képes lennék meglepni ezt. Bár ki tudja, fogalmam sincs, hogy miként történtek volna a dolgok, ha nem történik meg a baleset. Túl sok a rejtély benne, így mindegy is.
Haloványan elmosolyodok, de nem reagálok már semmit se a szavaira. Most túlzottan is jó volt elveszni az ölelésében. Még akkor is, ha nem éppen volt minden rendben, de ez kicsit reménnyel töltött el, hogy még sincs minden veszve és van még remény számunkra.


|| Én is köszönöm a játékot és szintén nagyon élveztem! :hug:


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 31, 2017 11:34 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Ahha... hát, még mindig elég homályos ez az egész, de gondolom, majd megvilágosodok idővel. – vontam fel a szemöldököm, vagy ha meg nem is világosodok, Suzie mesél többet erről az egészről, hogy jobban képben legyek a... pótpapájával. Nem mint ha ez a „semmit sem tesz ingyen” túl bizalomgergesztően hangozna, de még mindig lehetne sokkal rosszabb is a helyzet.
- Nem azt mondom, hogy arra vágyok, hogy így lássalak... inkább úgy értettem, hogy ha így látnálak, megpróbálnék segíteni, de nem dőlne össze a világ csak attól, hogy nem áll jól a szénád. Képzelem, én milyen épületes látvány lehettem amikor rám találtál a sikátorban. Vagy utána a kórházban... – inkább bele sem akarok gondolni, hogy nézhettem ki összefércelve, vagdosva, kötözve, gépekre kötve... hát még előtte, valami elhagyatott sikátorban megkéselve, vérben úszva. Nem mondom, hogy jobb, mint ami vele történhetett, sem azt, hogy rosszabb, mindkettő más... és egyik sem jó.
- Suzie... de ha ott lettem volna, te sem maradtál volna egyedül... miért akartál volna megszökni? – kérdezek vissza csendesen, igaz, lehet ott van a probléma, hogy mindkettőnk képzeletében teljesen másképp él a „mi lett volna, ha...” verzió. Én, aki kómávan feküdtem, valószínűleg másképp írtam volna át azokat az éveket, mint ő, aki egyedül élte át őket, magára maradva... de akárcsak a ma emlegetett sok más téma esetén, valószínűleg itt sem tudjuk meg soha, hogy mi lett volna, ha...
- Hát, ha te mondod... – adok igazat neki, ha már mindig a nőknek van igaza – Ez esetben viszont jajj nekem. – engedtem el egy gyenge poént, rontani már úgy sem hiszem, hogy lehetne a mai nap hangulatán, ha meg egy kicsit is sikerül jobb kedvre deríteni vele Suzanne-t, már megérte.
A köszönetére viszont már semmit sem mondok, hiszen természetes, annak viszont örülök, hogy ha nem is épp a leggördülékenyebben, de egész tól sikerült tisztáznunk a helyzetet, a közelmúlt félreértéseit. Megy ez még jobban is nekünk, nem igaz?


Köszönöm a játékot, imádtam, mindig mindig! Very Happy :hug:  38


• • •   [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 29, 2017 6:09 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak megrántottam a vállamat, hiszen most már azt is tudom, hogy tündérek is vannak. Lehet, hogy a többi lénnyel nem szívesen ismerkednék meg, de valahogy eddig se én választottam meg, hanem az élet sodort olyan helyzetekbe, amikkel együtt járt az ilyen fajta tudás is. Nem élhettem egy idő után csukott szemmel se, így megpróbáltam a lehető legjobban kezelni a helyzeteket, de az már más kérdés, hogy ez mennyire is jött össze. Persze a zavaros kis magyarázkodásom nem volt elegendő, de talán így könnyebb is volt beszélni az egészről, mintsem teljesen magamtól beszélni és úgy beavatni, hiszen azt se tudtam, hogy mit is kellene igazából elmondanom. Ez pont olyan dolog volt, amiről tényleg sose beszéltem még senkinek se.
- Hmm? – pillantottam rá kérdőn, amikor azt ecsetelte, hogy zavaros és értelmetlen. Rövid ideig habozok, elgondolkozom azon, amit mondott. Mintha csak ő tisztábban látná a dolgokat, mint én. – Talán így is lehetne mondani, hogy olyan, mint egy pótpapa, de ennyi év alatt megtanultam azt is, hogy semmit se tesz ingyen. Minden mögött a saját érdekei húzódnak meg, amit legtöbb esetben túl későn realizál az ember. – motyogtam alig hallhatóan az orrom alatt. – Másrészt meg úgy mondanám, hogy már nem nyomozok utána. – először szép, hogy megtettem. Benne is részben a rosszat láttam, hiszen ha még a bűnözök is félnek tőle, akkor mindennek mondható lenne, de éppen angyali teremtésnek nem. Aztán idővel néha az embereket így vagy úgy, de jobb belátásra lehet bírni.
- Ohh, ugyan már, szerintem te se vágynál arra, hogy úgy láss engem, vagy tévednék? – megtört, elveszett lélek, aki menekül és közben rossz társaságba is keveredik. Valószínűleg egyedül anya emléke miatt tartottam ki a jóság mellett és nem álltam be azok közé, akik között éveket töltöttem el, vagy magam sem tudom. De csak az számít, hogy én másképpen harcoltam, mint azok. Az én fegyverem a toll és a szavak, a sajtó ereje volt és nem más.
- Sose mondtam, hogy magamra hagytál volna, de ha elszöktem volna ugyanúgy, akkor is képes lettél volna feltúrni utánam a várost? – valahogy sose kérném ezt tőle. Nekem könnyebb dolgom volt, hiszen ő nem szökhetett sehova se, így annyira nem volt nehéz kitartani mellette ilyen téren. – Elhiheted, hogy hozzám képest te is könnyű eset vagy. – mosolyodtam el halványan, amikor viszont magához ölel, akkor könnyedén veszem el benne. Nem érdekel az, hogy nem olyan régen még milyen fagyos volt a hangulat, a köztünk lévő kapcsolat, mert hirtelen úgy érzem, hogy az ölelésében semmi baj se érhet. Rövid ideig még a könnyeim is elszabadulnak, amikor viszont a hajamat kezdi el simogatni, akkor idővel kicsit csillapodni kezd ez a tenger. – Köszönöm. – csak ennyit suttogtam, de nem mozdultam meg. A fejemet a vállára hajtottam.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 29, 2017 5:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hát ez... nagyszerű. – sóhajtottam Suzie-t hallgatva, bár ha vámpír, vérfarkasok, meg tündérek léteznek, nem tudom, miért lepődök meg azon, hogy akár boszorkányok, unikornisok, sárkányok, koboldok, vagy bármi más hasonló lény is grasszál a város utcáin, csak mi vagyunk vakok hozzá, hogy észre vegyük.
- Aha... – bólintottam végül, mint ha érteném, miről is van szó valójában, bár ennyire információk híján sajnos nemigen kerültem közelebb a megvilágosodáshoz, hogy átlássam, mi is ez az egész. Csak miután rázúdítom az újabb kérdésáradatot, sétálok vissza mellé, mire pedig a végére ér, én is lerogyok a földre.
- De ez így elég zavaros... és értelmetlen. – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott – Ezek szerint akkor nem akar bántani... nem kémkedsz utána, nem vár tőled semmit... akkor... kell egyáltalán tartani tőle? Vagy csak olyan mint valami magányos pótpapa, aki néha igényli a társaságodat, és nem engedi, hogy bajod essen? Ennyi? – kérdeztem óvatosan, mert ahhoz képest, milyen fenyegetőnek tűnt eleinte a pasas így említés alapján, így, hogy többet mesélt róla Suzie, valahogy nem tűnik különösebben olyannak, aki problémát jelentene a későbbiekben. Vagy csak én vagyok ilyen vak, hogy nem esik le valami nyilvánvaló. Vagy csak Suzie titkol még valamit előlem...
- Mert akkor mi lett volna? Amúgy is, ha úgy láttalak volna, biztos nem hagytam volna annyiban. – hisz a mi családunk széthullásának az én balesetem adta meg a kezdő lökést, ha úgy nézzük, annak a következménye volt Dylan öngyilkossága is, azon meg csöppet sem csodálkozok, milyen sokk lehetett a szüleimnek egyhéten belül mindkét gyereküket „elveszíteni”. Legalábbis úgy vélem, ha nem kerültem volna kórházba, még mindig együtt lennénk mi, négyen. Azt pedig végképp nem emlegetem Suzanne előtt, hogy igazából láthatom még, hogyan is festett akkoriban, hála a képességemnek...
- Te is láttál a legrosszabb formámban... sőt, mondhatni, még mindig látsz, és még mindig itt vagy, nem igaz? Miből gondolod, hogy fordított esetben én magadra hagytalak volna? Vagy magadra hagynálak...? – javítottam kicsit a mondandómon, mert nem csupán a múltra volt igaz, hiszem... remélem, hogy még mindig vagyunk olyan viszonyban, hogy érvényes a dolog.
- Ne érezd úgy. – feleltem csendesen, és... nem tagadom, egy kissé meglepett, hogy a korábbi távolságtartó, félénk, tanácstalan viselkedése után mint ha kicserélték volna, úgy bújt az ölelésbe, de az igazat megvallva a legkevésbé sem bántam. Hagytam, hadd maradjon, ameddig szeretne, csak amikor pityeregni kezd, kezdem a haját simogatni, hát ha az egy kicsit segít neki megnyugodni.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 24, 2017 9:54 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egyszer szerettem volna neki elmondani, de fogalmam sem volt arról, ha nem tör ki a vulkán és kezd betemetni minket a pernye és a láva, akkor is képes lettem volna elmondani, vagy nem. Így is eléggé nehéz volt a hangomat megtartani és nem engedni azt, hogy elszökjön, vagy éppen a könnyeimet útjára engedni. Nem akartam sírni, erősnek akartam tűnni, ahogyan eddig is mindig ment, vagyis gondolom ment, de most pontosan olyan dolgokról meséltem, amitől legszívesebben megkíméltem volna őt. Örülök annak, hogy nem láthatta az akkori énemet, hiszen én se voltam büszke rá.
Egy aprót bólintottam, amikor visszakérdezett, az újabb szavaira meg alig hallhatóan és keserűen elnevettem magam. – Vannak vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, az első kettő keveréke és ki tudja még mik. – hiszen a tündérekről se tudtam igazán mostanáig. Régebben hallottam suttogásokat, de valahogy sose jutott a fülembe az, hogy kikről is beszélnek ténylegesen. Mintha erre nagyon is ügyelt volna, hogy részben távol tartson a világ azon részétől is, ami idővel annyira nem jött össze.
Az újabb kérdésre nemlegesen rázom meg a fejemet. – Fogalmam sem volt arról, hogy most ott van. Csak megtudta, hogy megyek, így üzent, hogy vár és meg se próbáljam elfelejteni. – amikor viszont egy nem éppen barátságos arc adja át az üzentet, aki vélhetően utálta azt, hogy bébicsősznek kell lennie – aki ráadásul most üres kézzel fog menni -, akkor nem túlzottan akarna nemet mondani. Másrészt pedig akinek az életünket köszönhetjük, annak amúgy se akarnánk nemet mondani, hiszen az kicsit olyan, mintha az ő kezében lenne eleve a sorsunk egy része, de én most mégis megtettem.
A kérdésrengetegre nem feleltem egyből, csak bámultam a bújó Ted-et, hiszen régen ketten voltunk és ő volt az, aki próbálta a könnyeket elűzni az arcomról, vagy a szomorúságot az íriszeimből. Másrészt meg hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene mondanom. Végül megköszörültem a torkomat és szőke tincseimet kiszedtem az arcomból.
- Sose bántott, ahogyan sose érhetett se hozzám senki. Mintha csak megtiltotta volna és mindenki félt volna megszegni az ő szabályait. – haraptam egy aprót az ajkamba. – Nem tudom Declan, hogy mit akar vagy miért tette egykoron. Sose jöttem rá, néha eltűnik, néha megjelenik, vagy éppen küld valakit maga helyett, hogy vár és beszélni akar, de a háttérben zajló dolgokra sose jöttem rá. – egy aprót az ajkamba haraptam és ismét a fejemet ráztam nemlegesen. – Nem neki nyomozok, inkább próbált leállítani róla, de nem jött össze neki. Azért választottam, mert tudom, hogy milyen szörnyűségek történhettek volna velem, ha nem jelenik meg a semmiből és nem mindenki lehet ennyire se szerencsés olyan helyzetben. Nem akarom azt, hogy ártatlan lányoknak borzalmakat kelljen átélnie, vagy az embereknek rettegniük. És sose nyomoztam utána… - csak ennyit mondok, de még mindig nem nézek rá. Még akkor se, amikor mellém lerogyott a földre. Képtelen lettem volna ránézni.
- Így legalább nem rántottalak magammal és nem kellett látnod, hogy miként is festhettem akkoriban. – alig hallhatóan csendül a hangom, hiszen amennyire széthullott az ő családja is. Ki tudja, ha nem kerül kómába, akkor lehet, hogy lett volna egy menedékhely náluk is, de magam sem tudom.
Lesütöttem az íriszeimet pár pillanattal később, amikor találkozott a tekintetünk, amikor viszont átkarolt és egy apró puszit nyomott a fejemre, akkor automatikusan odafúrtam hozzá magam, mint aki el akar veszni abban az ölelésben. – Nagyobb hasznod van, mint valaha hinnéd. Miattad tartottam ki, és még ha nem is mindig könnyű az itthoni állapot, attól mindig alig várom, hogy lássalak és tudjam azt, hogy miként vagy és hasonlóak. Ahogyan azt a közeledben úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül, még ha néha úgyis érzem magam. – vallottam be, miközben már a könnyeimet se akartam benntartani. Egyszerűen csak az elmúlt időszak minden fáradtsága és stressze ilyen téren is kitört belőlem.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Vissza az elejére Go down
 

Suzie & Tekergő otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Palmwoods - a jövő hírességeinek otthona
» Shan és Wade otthona

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Lakónegyed-