Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Suzie & Tekergő otthona


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 17, 2017 11:37 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Valószínűleg nem, de kár lenne ebbe a talányba belemenni, mert sok mindenről nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha éppen kicsit is másképpen történik. – mondtam kicsit halkabban, hiszen tudom, hogy milyen érzés ilyeneken gondolkodni, rágódni, hiszen sokszor megtettem. Ahogyan a bűntudatom se csökkent a felébredése óta, hiszen részben mindig is kicsit magamat hibáztattam a balesete miatt.
- Inkább csak túl elfogult vagy. – nem hiszem, hogy vagány lennék. Inkább talán csak önfejű és nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó arra, amit csinálok a munkám miatt. Arra szerintem nem lehet azt mondani, hogy vagány lennék, vagy éppen veszélykedvelő lennék. Ez többről szól, de néha magam sem értem, hogy miként csöppenhettem bele ebbe az egészbe.
- Azt hiszem, hogy a pipacsoknak vetélytársa akadt. – kuncogtam el magam kicsit jobbkedvűben, amikor megláttam azt, hogy miként vörösödött el. Lehet, hogy nem volt éppen szép dolog tőlem, de már így is túlzottan komoly volt a hangulat és szerintem egy kis hozzánk méltó csipkelődés nem árthat. Legalább addig se rágódunk az ezernyi „gondon”.
Amikor meghallom azt, hogy miként nagyzolja el a dolgot, amit mondtam, akkor csak kicsit összeszükül a szemem, majd lebiggyesztem az ajkaimat szomorúan. Végül aztán pedig kap még egy párnát és még egyet, mintha csak abban reménykedni, hogy a kettőt együtt nem tudja kivédeni. – Nem szép dolog mások félelmeiből viccet csinálni. Talán túl magabiztosnak tűnök, de azt hiszem, hogy nem vagyok az. Túl sok mindentől félek Declan. – pillantottam rá óvatosan, és a hangom is a kezdeti játékosságból egészen komollyá változott és halk is lett. Sok minden történt, amíg távol volt, ahogyan azóta is, hogy újra velem volt, viszont ennek ellenére valahogy sokszor voltam bizonytalan, féltem dolgoktól. Még attól is, amitől eléggé nagy eséllyel nem is kellett volna.
Csak egy aprót bólintottam, amikor azt mondta, hogy köszöni, de láthatta arcom vonásaiból, hogy nem kell megköszönnie. Ez természetes dolog, hogy nem fordítunk hátat azoknak, akik fontosak számunkra.
- Pontosan. – biztatóan mosolyodtam el és ha elég közel volt, akkor gyengéden érintettem meg az arcát, mintha csak ezzel is segíteni szeretnék neki. Aztán pedig jöhetett is a reggeli téma. Remélhetőleg szép lassan talán a hangulat is a helyére billen, én legalábbis nagyon reménykedtem. Amikor pedig jött volna a pasi hiszti, akkor csak sóhajtottam egyet.
- Mert amit te csinálsz az mesteri és ehető, míg az enyém… Szerintem még a legrosszabb étteremben se engednék árulni. – szórakoztam picit vele, majd aztán csak bólintottam egy aprót, hogy igen, arra gondoltam. – Rendben, akkor készülj elő hozzá, addig én visszaviszem a bőröndömet és telefonálok egy gyorsat. – hiszen a telefon hamarosan ismét rákezdte. Sietve kaptam fel, de amíg be nem értem a szobámba, addig semmi érdemleges nem hagyta el az ajkaimat.
- Jól vagyok ne aggódj, Dorothy. – mondtam szinte suttogva, hogy Declan ne hallja meg.
- Hol a francba vagy? Itt kéne lenned! – mondta csöppet se higgadtan, mire én csak sóhajtottam.
- Közbejöttek a dolgok, nem megyek. – erre csak egy kisebb morgás volt a válasz.
- Remélem tudod, hogy Ő nem fogja ezt szó nélkül hagyni… Mennem kell, keresnek. – azzal a lendülettel le is rakta. Tudtam, hogy nem a főnökünkre gondol, ahogyan nem is a konferenciára. Azt ő is el tudja vinni egyedül. Sokkal inkább arra a férfira, aki részben segített életben maradni és akivel egykoron, anyám halála után találkoztam. Tudtam jól, hogy mire képes, hiszen sose volt olyan tiszta, mint a frissen hullott hó, de ezzel ráérek később foglalkozni. Pár pillanat erejéig még haboztam, majd aztán, mintha semmi se történt volna úgy sétáltam a konyhába.
- Miben is tudok segíteni? – majd ha lehetőségem volt, akkor nem kizárt, hogy a liszttel kicsit havat is imitáltam, amiből bőven kaphatott, de persze ártatlan fejet vágtam, mintha nem is én lettem volna. Ahogyan az se kizárt, hogy kicsit ezzel akartam leplezni azt, hogy aggódom esetleg valami miatt.

••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 17, 2017 6:43 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Legalább. De ha te is most hallanál először természetfeletti lényekről, akkor valószínűleg nem így lett volna. - húzom el a számat, részben mert talán csak ez az egyetlen apró kis magyarázat arra, miért nem, részben, mert jó vagyok, hogy már magamra is lényként hivatkozok... igaz, még mindig jobb egy fokkal, mint az „izé”. Ami pedig a többi reakciót illeti, azt hiszem, valahol várható volt, sőt... fogadhatta volna sokkal rosszabbul is ezt az egészet. Legalább nem sikított amikor hozzáértem, már az is haladás, nem?
- Ne butáskodj már, akkor is az voltál, most is az vagy. – tettem hozzá, az már más kérdés, hogy a felnőttek szeretik mindenféle szabályokkal kordában tartani az emberek viselkedését, hogy ne lehessen teljesen önmaga, de hát ilyen az élet.
- Jó, hát azt nem mondom, hogy nem... – vallottam be hahsonlóan vöröslő fejjel, mint amikor annak idején vacsoraidő előtt csípett anya sütilopáson a konyhában, pedig valójában egyikben sincs semmi bűn. És nagyjából itt le is ragadok a gondolatmenettel, mert továbbra is úgy vagyok vele, hogy a külső nem minden. Persze, nyilván számít az is, de nem az a legfontosabb.
- Jóóó, és akkor most mit szeretnél, erre mit mondjak? Igen, igazad van, vannak csinosabbak, én meg úgy is csak egy felszínes pasi vagyok akinek ez az egy számít, megyek, keresek mást? – kérdeztem vissza nem kevés túlzással kiforgatva a szavait, de hátha veszi a lapot végre. Mellesleg... ha at is mondaná, menjek, akkor se fogok, pláne, hogy épp csak az előbb dícsért meg, milyen makacs is tudok lenni.
- Köszönöm. – azt, hogy nem érzi annak, hogy nem bánta meg, hogy soha, egy percig se éreztette, hogy kár volt... vagy hogy mennyi idő, milyen nagy kitartás, elhatározás kellett ahhoz,hogy minden nap belátogasson hozzám a kórházba, még akkor is, amikor már az orvosok, és talán a saját családom is lemondott rólam. Ezek után azt hiszem, nekem sem illene feladni, ilyen hamar, az első nagyobb, utamba gördülő akadály láttán. Még ha az az akadály egyelőre akkorának is tűnik, mint valami hegy.
- Majd... valamit. – értettem egyet vele, mert akármennyire is szerettem volna, pontosabbat úgy is képtelen lettem volna mondani, másrészt meg, ez ilyen szempontból úgy is két emberes feladat lesz, egyedül talán nem is menne... Na jó, talán menne, de valahogy nem vonz annak a gondolata, hogy 0-24 óráig kezeslábasban meg kesztyűben múlassam az időt, a lakásban is.
-De miért mindig nekem k... – kezdtem volna a látványos nyafogást, hisz oké, hogy kettőnk közül én voltam a szakács, de azért néha ő is besegíthetne, hogy mit enne, ne mindig csak én törjem raja a fejem.
- Ó... vagy úgy. – mosolyodtam el végül, ahogy megéreztem a kezét, és lassan a gondolataim közt is elkezdett alakot ölteni a reggeli-kívánsága – Nos, ha segítesz benne, lehet róla szó. – feleltem végül, felsegítve a kanapéról, ha hagyta, ha meg nem... hát, akkor kizárásos alapon egyedül vettem a konyha felé az irányt.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 07, 2017 11:31 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Láthatta rajtam, hogy ennyivel nem ússza meg a dolgot, így csak a pillantásommal tudtára adtam azt, hogy gyerünk erőltesse meg kicsit magát és mondja el, hogy fordított helyzetben milyen lenne ez az egész. Türelmesen vártam, hiszen az évek alatt egész jól belejöttem ebbe a dologba.
- Legalább ennyivel előnyben voltam, hogy nem kérdőjeleztem meg se az elméd állapotát, se azt, hogy igazat mondasz-e, vagy nem. – mondtam neki alig hallhatóan, hiszen én tudtam arról, hogy a világ nem csak olyan szürke, mint amilyennek mi hisszük. Annál sokkal több lappang ott. Bár bevallom férfiasan, hogy tündérekről nem túlzottan hallottam, de azért igyekeztem ezen a dolgon kicsit tovább lendülni. Másrészt meg a kíváncsiság szerintem a részemről is megvolt, csak hát nem mindig könnyű volt feltenni a kérdést, mert nem akartam se hülyeséget kérdezni, se rontani a helyzeten.
- Elhiszem, de akkor talán nem meglepő, hogy így reagáltam rá. – fürkésztem őt, mert akkor ezek szerint ő is hasonlóan reagált volna. Legalább ő nem kapta meg az első fázist tőlem, így még az se kizárt, hogy annyira rosszul nem is járt volna.
- Az az oviban volt, akkor még vagány voltam, nem úgy mint most. – viszonoztam a mosolyát, hiszen az akkor tényleg könnyedén lepattintottam, de most már nem lenne annyira lazán. Meg nem is akarom lepattintani, de azért eléggé messze állok, hogy meg akarjak házasodni. Eleve a kapcsolat is még tök fura számomra és szokatlan volt.
- Megpróbálhatod, de szerintem az alvó oroszlánt te se akarok felébreszteni. – tettem hozzá már picit jobbkedvűen, hiszen biztos lehetne abban, ha megpróbálna csomagolni, akkor nem lenne az olyan egyszerű. Főleg most már, hogy itthon maradtam. Másrészt meg reméltem azt, hogy ha nem maradok, akkor se szökött volna meg abban az egy hétben. Nem olyannak ismertem meg régen, így azt hiszem érthető volt az, hogy erre gondolni se akartam.
- Ohhh, ugyan már Declan. Férfi vagy, nehogy azt mond, hogy amikor kimentél a városba, akár csak sétálni vitted Tedet, akkor nem nézted meg az arra sétáló nőket. Főleg akkor, ha esetleg egy-egy szemrevalóbbat sodort az utadba az élet. – nehezen tudtam elhinni ezt, arra pedig, hogy a látszat nem minden arra csak megrántottam a vállamat. Lehet, hogy nem minden, de azért az is nyom a latba. És ezt szerintem ő is mondja, hiszen nem csak az számít, hogy a felszín alatt a rokonlelket megleljük. Persze ez a legfontosabb, de akkor is.
- Lehet, hogy te ezt úgy gondolod, hogy teher lehet számomra, de nem az. Tudod, így legalább láthatom sokszor azt az aprócska boldog szikrád a szemedben, amikor rájössz egy-egy dolog kulcsára, hogy miként is használd. Nem mondom azt, hogy mindig könnyű volt az elmúlt 7 év, de megérte kitartanom. – nem hiszem, hogy túl nagy újdonságot mondanék neki, meg hazudni se fogok, hogy volt olyan, amikor meginogtam, de attól még örülök, hogy mindig sikerült erős maradnom és kitartanom mellette. Ahogyan azt se bánom, hogy még mindig nem annyira egyszerű az életünk. Lehetne könnyebb is, de ha minden úgy menne, mint a karikacsapás, akkor nem tudnánk becsülni a jót se.
Csak bólintottam, hiszen jelenleg úgyse sok beleszólásom lenne abba, hogy miként csal, mert nem tudja irányítani, így mindegy is.
- Ohhh, érteemmm. Hát akkor majd kitalálunk valamit. – nem fogom teljesen kizárni a dolgot, de azért valahogy még én se vágyok arra, hogy minden egyes pillanatban valaki kutakodjon bennem. Idővel remélhetőleg ez is könnyebb lesz. Szeretném azt, ha ő se szenvedne emiatt.
Figyeltem, ahogyan feláll, de én nem mozdultam meg továbbra se. Csak óvatosan a keze után nyúltam. – Mi lenne, ha kitalálnád? – pillantottam fel rá kérdőn, miközben a gondolataim között egy kis amerikai palacsinta jelent meg. Az laktató és legalább sokat se kell csinálni belőle, hiszen se ő, se én nem vagyunk túlzottan éhesek.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 06, 2017 3:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Gőzöm sincs, Suzie. – vontam vállat, de sejtettem, hogy ettől azért bővebb magyarázatra vágyik, így hát megpróbáltam a helyébe képzelni magam, vagy legalább azt elképzelni, én hogyan fogadtam volna ilyen hírt. Bár nehéz úgy, hogy azt se tudom, ő hogyan viselkedett volna, ha egyáltalán ilyesmit tudott volna meg magáról.
- Szerintem nem akartam volna elhinni. Vagy aggódni kezdtem volna érted, hogy mi bajod, hogy egyik pillanatról a másikra ilyeneket hadoválsz össze? Ha meg tényleg bebizonyosodott volna, hogy igaz, akkor... passz. Szerintem kíváncsiskodtam volna, hogy mi is ez az egész? Vagy hogyan működik? – gondolkoztam hangosan, meg magunkat ismerve, akkor én próbáltam volna tartani a lelket benne, hogy milyen menő is valójában az egész, mint valami szuperhős. Kár, hogy a saját esetemben valahogy nem tudtam így beleélni magam... Mondjuk Suzie tuti több hasznát venné ennek az egésznek már csak a munkája miatt is, mint én.
- Az, azt meg kell hagyni. Még nekem is az ez az egész, elhiheted. – emeltem a tekintetem a plafon felé, azon gondolkozva, vajon mikor jutok el odáig, hogy már nem zavar? Hogy teljességgel elfogadtam és megtanultam használni, és olyan természetesnek fog tűnni, akár a levegővétel? Vagy a két lábon járás?
- Te hoztad pont azokat példának, szóval amelyiket szeretnéd. – mosolyodtam el, ahogy hallgatni kezdtem – Sokkot? Ugyan már, az oviban is milyen lazán lepattintottál. – emlékeztettem, arra meg, hogy mást vennék el... mit mondjak? Nem is igazán ismerek másokat, legalábbis az ismerőseim 99%-a jelenleg a kórházban dolgozik.
- Nos, ezt örömmel hallom. Te is nekem. Akkor nem állok neki csomagolni... – tettem hozzá egy hálás mosollyal, azt pedig csak gondolatban, hogy a világ másik feléről – mondjuk Párizsból – megnéztem volna, hogyan állít meg, ha történetesen a távolléte alatt döntök úgy, hogy jobb neki nélkülem. Vagy legalább nyugodtabb... Így azonban tárgytalanná válik a téma, csak szórakozottan paskoltam meg Ted hátát, kissé közelebb hajolva, ha már szóba került, meg történetesen kettőnk között terpeszkedik most is.
- És, mit láttál? Kik szaladgálnak? – kérdeztem vissza, még mindig Ted hátát simogatva, miközben Suzie-ra sandítottam – Hogy a vörösek kapósabbak? Vagy aki szemre valóbb, az már egyből okosabb és sikeresebb is? Hülyeség lenne ilyen külsőségek alapján következtetéseket levinni, amúgy meg... tudjuk, hogy a látszat milyen csalóka, nem igaz? – nem mint ha azt mondanám, hogy a külső egyáltalán nem számít, de hosszú távon mégis csak a belső tulajdonságok döntenek arról, hogy ki kivel találja meg a közös hangot, szerintem. Gondolom mi sem azért jövünk ki jól, mert Suzie szöszi, vagy én meg több mint egy fejjel magasabb vagyok tőle...
- Ugyan már, szerinted? Életbeli tapasztalatok terén nagyjából ott állok mint egy tizenéves, se munkám, se megtakarításom, szóval ha úgy nézzük, még mindig te tartasz el, és a házon kívül még mindig a kórházban töltöm a legtöbb időmet... Kész főnyeremény, mi? – biztos minden nő ilyen párról álmodik, aki meg akar állapodni valaki mellett.
- Jól van, akkor... majd csalok tovább vele, ha nem zavar. – jegyeztem meg, amikor pedig meghallom a következő kérdését, csak hezitálva vakargatom meg a tarkómat.
- Hát... igazából lehetne. De tekintve, hogy egy másik emberhez van szükség hozzá, és csak te laksz itt rajtam kívül... – hagytam függőben a mondatot, gondolom nem kell sok logika ahhoz, hogy rájöjjön, igazából csak vele... rajta tudnám gyakorolni ezt az egészet. Mert az igazat megvallva, mást nem szívesen hoznék ide, meg amúgy is... ismerőseim se nagyon vannak, akikben így megbíznék.
- Hmm... különösebben nem vagyok éhes, de tekintve, hogy tegnap vacsora óta nem ettem és lassan dél, lehet, hogy nem ártana összeütni valamit... – értettem egyet vele, azzal neki is láttam, hogy feltápászkodjak a helyemről – Te mit ennél?

• • • [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 06, 2017 8:29 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak egy aprót bólintottam arra, amit mondott, hiszen nem tudtam mit kéne mondani, vagy mikor jön el az a pillanat. Ahogyan abban se voltam biztos, hogy csak úgy képes leszek ennyire kényes témákról beszélgetni, de muszáj lesz majd akkor erőt venni magamon. Még a végén azt hinné, hogy ki akarom őt zárni ilyen értelemben, pedig szó se volt erről, de ezen ráérek majd akkor rágódni, amikor már benne leszek.
- Miért te miként viselkednél fordított helyzetben? – pillantottam rá kérdőn, mintha csak azt akarnám, hogy saját magának válaszolja meg a kérdést. Lehet, hogy távolságtartó vagyok jelenleg, de az ember nem mindennap tudja meg, hogy a barátja tündér, vagyis inkább itt az a lényeg, hogy természetfeletti. Lehet, hogy féltem picit, de nem Declantól, hanem sokkal inkább attól, hogy mi lesz ezek után, vagy miként fogok/fogunk tudni ezzel az új helyzettel megbirkózni.
- Sajnálom, ez egyszerűen csak…. – gondolkodtam el picit a helyes szót. – váratlan volt, fura? – mintha tőle akarnám tudni arra a választ, hogy ez a helyzet pontosan mi is. Nem akartam megbántani őt, de szerintem az átlaghoz képest még egész jól fogadtam a hírt.
- Mármint melyikkel? Házasodsz, vagy elköltözöl? – vontam fel picit kérdőn a szemöldökömet, mert hirtelen nem is tudtam, hogy melyikre gondol. – Házasodni akartál volna, akkor tuti szintén sokkot kaptam volna. – még akkor is, ha azt mondta volna, hogy mást akar elvenni. – Ha az utóbbira gondoltál, akkor arra nem is akarok gondolni. Nem szeretném, hogy elköltözz. Fontos vagy számomra és ez sose lesz másképpen. Biztosan megpróbáltalak volna megállítani benne, de azt is tudom, ha valamit a fejedbe veszel, akkor eléggé csökönyös tudsz lenni. – mosolyodtam el szelíden, hiszen ebben talán nagyon is hasonlítottunk. Nem könnyű minket eltántorítani attól, amit a fejünkbe veszünk, de én így szeretem őt. És ez sose fog változni.
- Ez a te otthonod is, itt mindig lesz helyed. – pillantottam rá biztatóan, hiszen ez volt az igazság. Itt mindig szívesen látjuk őt Teddel egyetembe, aki leült kicsit közöttünk, de még se egy vonalba velünk. Hol egyikünkre, hol a másikunkra pillantott, mintha meg akarná fejteni, hogy mi is folyik itt.
- Lehet, hogy én így vagyok összerakva és azért vak se vagyok. Látom azt, hogy kik szaladgálnak az utcán. – húztam el keserűen picit az ajkaimat, hiszen tényleg láttam. A legtöbb nő könnyedén meghódított volna bárkit, de én még ahhoz tök jól értettem, hogy az elmúlt 7 év alatt mindenkit elüldözzek mellőlem, mielőtt még esetleg bármi komolyabb dolog történhetett volna. – Tényleg? Miért? – pislogtam párat, hiszen ezt nem gondoltam volna, hogy ő fél hasonló dolgoktól, mint én csak kicsit fordítva. Sokszor tűnt magabiztosnak, meg miért kellene aggódnia? Ezen picit meg is lepődtem.
- Gondolom nem az. – nem hiszem, hogy az baj lenne, hogy picit csalt is, hiszen a figyelmessége egy-egy fárasztó nap után is baromi jól esett.
- Hmm, és esetleg itthon valahogy nem tudsz gyakorolni? Seraphina, ugye? Ő nem mondta, hogy miként gyakorolhatnád még inkább? – ha kell akkor megpróbálok benne segíteni, hiszen most is működött és tényleg nem is fájt. Így akár máskor is megtehetjük ezt, még akkor is, ha még mindig nem igazán tudom elhinni, hogy kutat olyankor a gondolataim és az érzéseim között. Kicsit ijesztő. – Gondolom mind a ketten éhesek vagyunk már, vagy tévednék? – kérdeztem meg kedvesen, hiszen lehet, hogy ha nem üres gyomorral folytatnánk ezt a témát, beszélgetést, akkor kicsit javulna is az állapot. Még akkor is, ha jelenleg úgy érzem, hogy nem is nagyon vagyok éhes.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 05, 2017 9:24 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Jó, ház nyilván nem úgy értettem, hogy kiszúrjuk a faliújságra, hogy holnap, pontban ötkor naggyűlést és lelki tanácsadást tartunk a nappali kanapéján... – feleltem sután, mert gondolom, majd fog még olyan szituáció adódni, amikor ilyen kényesebb témák felé lehet kanyarodni a beszélgetéssel, és nem csak két pirítós között dobja be az ember őket. Hány szeletet pirítsak? Ideadnád a vajat? Kérsz mellé teát? Hány pasival jártál az elmúlt hét évben? Ugye nem fulladsz itt meg nekem, csak azért mert félrenyeltél? Hát, váratlannak váratlan lenne, de legalább nem stresszelne rá előre, az is biztos. Akkor kapna szívrohamot, amikor meghallja.
Apró, félénk szóváltások, közben egyre inkább elnyúló szünetek, levegőt átszelő párnák, csak hogy valamivel zökkentsük már ki a hangulatot ebből a megrekedni látszó mélabúból és bizonytalanságból, több kevesebb sikerrel.
- Nem tudom, Suzie, eléggé olyan benyomást keltesz. – vetek felé egy sokatmondó pillantást, hogyan préselődik még mindig a kanapéba, tartva a biztos két lépés távolságot köztünk, mióta csak lehuppant oda.
- Hát, legalább visszakapom azt, ahogy az elmúlt napokban viselkedtem. – nevetek fel csendben, keserűen, elvileg eddig én voltam az, aki szándékosan kerülte, hogy még csak véletlenül se érjünk egymáshoz, lévén nem igazán vagyok még ura a képességeimnek.
- Remélem, hogy igazad lesz. Amúgy ha ilyennel állítottam volna be, az jobb lett volna? – már csak kíváncsiságból, mert reális esélye mondhatni semmi... bár az tény, megfordult a fejemben az esti sétám alkalmával, hogy ha nagyon rosszra fordulna a helyzet a kis vallomásom után, akkor lehet jobb lenne, ha elköltöznék... Nos, úgy tűnik, egyelőre még nem kell csomagolnom azt a keveset, ami van.
- Azért megnyugtató hallani. – mosolyodok el hálásan a szavait hallva, még ha a reakciói nem is feltétlenül erről árulkodnak, de betudom az újdonság okozta sokknak a dolgot. Aztán ha még hetek múltán is ez lesz... hát, akkor majd meglátom akkor, előre kár fárasztanom magam ilyenekkel, hogy mi lesz akkor, ha...
- Ugyan már, ne butáskodj! Miért lennél az? Ennyi erővel, ha te kisegér, akkor én meg mormota... – vontam vállat a kifogását hallva, igaz, ahogy folytatja végül, kénytelen vagyok egyetérteni vele.
- Úgy tényleg, valóban... De miért nem bízol magadban? Van valami oka? Történt valami? Vagy... – egyszerűen nem értem, hogy miért, amikor semmi oka rá - Hát... erre most mit mondjak? Hogy én is hasonlótól félek, néha még mindig? – mi lesz, ha egyszer úgy dönt, hogy elég volt? Így is túl sokat pazarolt el rám az életéből? Vagy hogy megbánja, hogy kitartott mellettem? Hisz valószínűleg még mindig sokkal több a baj velem, mint egy normális emberrel lenne, akár a kóma utóhatásait nézzük, akár ezt a természetfeletti dolgot.
- Hm, nos... izé... akarom mondani... az csak nem baj. Vagy az? – vallottam be úgy, mint valami óvodás, akit épp most kaptak süticsenésen vacsi előtt.
- Egyelőre valami ilyesmi, igen... néha ha akarom, akkor is képtelen vagyok elzárkózni tőlük, csak jönnek, akár akarom tudni, akár nem... máskor meg ha a fejem tetejére állnék, akkor sem tudnám megérezni. Pont azt igyekszem mielőbb megtanulni, hogy hogyan tudnám én magam eldönteni, hogy mikor akarom használni, vagy irányítani, csak hát elég döcögősen megy eddig. – próbáltam meg mesélni róla, akármilyen nehéz is pont az érzésekről beszélni, magyarázni úgy, hogy nem pszichológus az ember.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jan. 04, 2017 9:30 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Inkább majd jönni fog magától, vagy rosszul gondolom? Szerintem erre nem lehet órát egyeztetni, de lehet tévesen látom a dolgokat. – rántottam meg picit a vállaimat, hiszen ha egyszer csak letámad, akkor is lehet nagyobb sikerrel jár, mint megbeszéljük, hogy akkor most leülünk és kényes, esetleg fájdalmas témákról beszélünk. Akkor lehet csak feszengés lenne, de túl sokra nem jutnánk. Bár lehet én gondolom teljesen másképpen, mint ahogyan kellene.
Nem szóltam semmit se, inkább csak kissé szerencsétlenül pillantottam rá. Tényleg tudtam, vagy csak szeretnék abban hinni, hogy nem emiatt mondta azt amit? Az se kizárt, hogy ebben a káoszos és csöppet se vidám helyzetben elveszítettem a humorérzékemet, de talán annyira nem is volt meglepő.
A kezdeti érthetetlenség végül elillan és aztán sietve reagálok arra, amit kérdezett. Amikor pedig csak bólint, de nem mond semmit se, akkor inkább én is hallgatok. Biztos vagyok abban, hogy nem csak bennem merült fel rengetek kérdés, hanem benne is. Egyszer pedig eljutunk oda is, hogy ezt megbeszéljük, legalábbis nagyon szeretnék hinni abban, hogy ha nem is egyszerűen, de innentől kezdve inkább csak egymás felé fogunk közeledni és nem pedig egyre távolabb, ahogyan az elmúlt időszakban tettük.
A párnatámadásom könnyedén ér célba, mintha nem is számított volna rá. Ez pedig inkább nekem kedvezett, hiszen én egyáltalán nem bánom. Amikor pedig hápogni kezd némán, akkor csak széttárom a karomat ártatlanul, meg persze a tudtára adom, hogy gondolkozzon el egy kicsit, mielőtt meglepődik eme orvtámadásomon. Nagyon is megérdemelte, mert nem szeretném, ha az önsajnálat mocsarában elmerülne. Amikor pedig dobja a párnát mielőtt elkaphatnám megteszi Ted. ugrik, elkapjak, majd azzal a lendülettel le is esik a kanapéra. Aggódva pillantok az ebre, de pár pillanaton belül már talpon is van, így akkora baj talán nem lehet. Végül pedig kíváncsian pillantok Tekergőre, amikor ismét megszólal.
- Úgy gondolod, hogy félek tőled? – rossz ezt hallani, mert nem félek tőle, egyszerűen csak nem tudom, hogy miként tudok megbirkózni eme információkkal. A legjobb szó inkább a tanácstalanság lenne. – Lehet eleinte nem lesz könnyű, akaratlanul is elrántom a kezemet, vagy talán még se. Nem tudom Declan, hogy mi lesz, de hiszek abban, hogy idővel szép lassan minden helyre állhat. Ez nem olyan, mint amikor valaki beállít, hogy megházasodik, vagy elköltözik. Ez annál picit bonyolultabb, de nem félek tőled. Ezt jobb ha elmédbe vésed. – s ekkor kicsit még a saját fejemet is megérintem, hogy komolyan vegye. Ha már az övé nincs annyira közel, akkor remélhetőleg így is érteni fogja a célzást.
Hiába volt rövid időre boldog pillanatok és gyermeteg ártatlanság megidézve, hiszen könnyedén repül tova, hogy továbbra is fura és csöppet se kellemes lékkör telepedjen ránk. Szeretnénk ezen változtatni, de nem tudok. Túl sok minden kavarog a fejemben és túlzottan káoszos minden.
Nem tudtam mégis miként mondjam ki, kérdezzem meg, de aztán ha nem is könnyedén, de végül utat törnek a szavak. Talán nem volt fair ezt megkérdezni, vagy éppen ezek után ezzel letámadni, de tudnom kellett. Szerencsére eddig Declan nem tudta, hogy mennyi kétely és félelem élt bennem, hogy egyszer megismer egy sokkal magával ragadóbb lányt a szürke kis egér helyett. Így talán érthető, hogy miért is voltam féltékeny arra a vöröskére.
- Nem így értettem… Egyszerűen én a legtöbb kint sétáló nőhöz képest szürke kisegér vagyok. Így inkább talán magamban nem bízok, nem tudom Declan. Egyszerűen csak sokszor féltem attól, hogy egyszer felébredsz és rájössz arra, hogy mekkora hibát is követtél el azzal, hogy mellettem maradtál. – nyelek egy nagyot. Én se gondoltam volna azt, hogy a mai napom így fog alakulni, de hát semmi elől se lehet örökké homokba dugni a fejünket, mintha csak valamiféle struccok lennénk.
- Szóval inkább csak kicsit csalsz, hogy a kedvemben járj? – kérdeztem vissza kisebb mosollyal az arcomon, mintha picit el akarnám venni ennek az egész komolyságnak az élét. Végül teljesen a kanapé szélére csúszta, és onnan figyeltem őt. – Ezek szerint néha érzed azt, amit érzek, vagy éppen mire vágyok? És ez csak úgy jön és nem is tudod kizárni? – érdeklődtem tovább kíváncsian, hiszen lehet megint valamit félreértettem, de még nem volt szerencsém egyetlen egy tündérhez se, így érthetőek kicsit talán eme kérdéseim.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jan. 04, 2017 3:53 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hát jó, ha valamikor lenne időd és kedved, tehetünk egy próbát. – egyeztem bele óvatosan, abba meg inkább bele se gondolok, milyen már, hogy pont egy lánytól tanulok borotválkozni? Mondjuk itt se annyira a tapasztalat hiánya a nagy baj, inkább az, hogy még mindig egész gyakran előjön a kézremegésem a kóma óta, és miután múltkor is össze-vissza vagdostam magam... nos, annyira nem sok kedvet érzek hozzá.
- Suzie... te is tudod, hogy nem ezért mondtam... – feleltem csendesen, elvégre szó sincs semmi ilyesmiről, de úgy tűnik, ebben a mostani feszült, háborús állapotban még a gyenge poénok is félreérthetővé válnak. Nem is erőltetem inkább őket tovább.
A visszakérdezésére nem felelek semmit, csak sokat mondó tekintettel vonom fel a szemöldököm. Mégis, szerinted? És nem is kell sokat várni, hogy végül  csak rájöjjön, hogyan is értettem, én pedig csak egy apró bólintással jelzem, hogy megjegyeztem. Vajon azért fogalmazott úgy, ahogy, mert kettőnkre is értette, vagy csak inkább általánosságban? Majd... ha egyszer elcsitulnak a kedélyek, biztosan visszatérünk rá, hacsak nem okozunk még nagyobb katasztrófát a mostani zűrzavarból.
Egy vállvonással reagálok a dorgálására, mert mégis, mit mondhatnék? Úgy is olyan reménytelenül pozitív, én meg olyan reménytelenül negatív vagyok mostanság, mint ha valami másnes két ellentétes pólusa lennénk, de hát ilyen is van, még mindig lehetne rosszabb... Arra viszont egy pillanatig sem számítok, hogy támadásba is lendül, így esélyem sincs kivédeni a képembe vágódó párnát – még szerencse, hogy puha – csak miután mellettem landol, hápogok némán, hogy ezt meg mégis mire véljem?! Először úgy terveztem, hogy vissza se adom neki, ha már neki ott van Ted, akkor én nyünyörgetem a párnát a semmi helyett, de aztán elég meghallanom azt az emlegetett bilit, hogy repüljön is vissza a díszpárna a feladónak...
- Nos... szerintem azzal nem lesz gond. Lévén már ismered a legnagyobb titkomat, azt hiszem, nincs is különösebben értelme, hogy tovább folytassam a szobalakó életformámat. Hacsak téged nem feszélyez... vagy félsz tőlem. – tettem hozzá óvatosan, hisz ha hosszú távon marad ez a mostani távolságtartó viselkedése, akkor valószínűleg én is többet fogok a szobámban dekkolni, mint azon kívül, csak hogy ne legyek az útjában. De ez még úgy is a jövő zenéje, majd elválik.
Hiába a régi, kedves emlékek, csak egy pár pillanatra csal hamar tovasuhanó mosolyt az arcunkra, mielőtt ismét visszasüllyednénk a nagy bizonytalanságba, félénk kérdésekbe és óvatos válaszokba, mint ha nem ismernénk egymást már egészen gyerekkorunk óta, hanem csak két idegen lennénk, az első találkozás alkalmával.
- Hm? – emelem rá a tekintetem, amikor meghallom a nevem, türelmesen várva, ha már úgy tűnik, a korábbi válaszom sem éppen olyasvalamire sikerült, amire számított. Amikor azonban meghallom, hogy mire fel ez az újabb tétovázás, csak csodálkozva realizáltam, hogy mennyire félresiklottunk egymás mellett a mondanivalókkal – már megint.
- Suzie... Az, hogy többet, mást is képes vagyok érzékelni a külvilágból, mint mások, még nem változtatja meg a saját érzéseimet. És... szó sincs semmi ilyesmiről. Hiszen már múltkor is említettem, hogy igazából már a kóma előtt is így éreztem... Talán ez az egyetlen, ami semmit nem változott a hét év alatt. – kerestem a megfelelő szavakat, még ha nem is volt éppenséggel könnyű szavakba foglalni az érzéseket, de ha már ideig jutottunk, egyszer úgy is tisztázni kellett volna, akkor pedig inkább előbb, mint később.
- Ilyesmit feltételeznél rólam? – utaltam vissza az előbbi szavaira, hisz abban igaza van, hogy nem szívesen bántanám meg, de azt hiszem, elég régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy ne áltassam hamis reményekkel, ha esetleg más lenne a helyzet.
- Inkább... úgy képzeld el ezt az egész „megérzés” szerű témát, amit az előbb említettem, hogy... mondjuk azért pont spagettit készítettem vacsorára, mert volt egy olyan megérzésem, hogy azt ennél szívesen. Vagy azért azt a narancslevet vettem, amelyiket, mert múltkor is ízlett neked, még ha nem is mondtad, csak valahogy megéreztem. Eddig azt sem tudtam, hogy ez az egész létezik, miért tulajdonítottam volna neki nagy jelentőséget? Betudtam egynek, a kómából felébredt embereknél megjelenő sok furcsaság közé. – vontam vállat, remélve, hogy legalább valamennyire sikerült eloszlatnom a kétségeit, vagy segíteni, hogy tisztábban lássa ezt az egészet.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 03, 2017 7:08 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Szerintem a szakadt csöves kinézeten se lehetetlenség változtatni, ha szeretnéd, akkor segítek benne. – pillantottam rá kicsit megenyhülve, mert elhiszem, hogy neki még nem megy annyira jól. Nekem meg a hét év alatt volt időm megtanulni, így szerintem annyira nagy gond nem is lenne, ha csak a férfi büszkeség közbe nem szól.
- Tényleg? Hmm, fel se tűnt és elhiheted, hogy nem ez volt a célom, de ha ő inkább… - köszörültem meg a torkomat, mert nem tudtam volna se befejezni, se kimondani hangosan a dolgokat. – akkor én nem fogok az utadba állni. – csak ennyit mondtam, de jóval halkabban. Fogalmam sincs, hogy esetleg Declan kicsit másképpen is tudna-e arra a nőre pillantani vagy nem, de valahogy nem is akartam igazán tudni. Inkább csak legyen őszinte, mert nem akarok reménykedni, ha már nincs miért.
- Rám? Mi? – pislogtam kicsit érthetetlenül, mert a csöppet se vidám gondolataim ismét bekebeleztek. – Valószínűleg igen, hiszen ha valaki fontos számunkra, akkor szeretnénk igazán közel engedni, még ha nem is olyan egyszerű. – feleltem végül, mikor eljutott a tudatomig, hogy pontosan mire is gondolt. A rossz dolgokról sose könnyű beszélni, de ha valakit közel szeretnénk engedni, akkor a legtöbb falat úgyis le kell rombolni és a démonainkkal is meg kell küzdeni.
- Ezt úgy mondod, mintha most annyira nagy lenne. Komolyan kicsit úgy viselkedsz, mintha valami reményfosztott lennél, vagy éppen a világ el akarna pusztulni és nincs menekvés. – oké, az utóbbi kicsit túlzás volt, de most valahogy még ez se érdekelt. Legalább hátha picit észhez tér. A következő pillanatban pedig még hozzá is vágtam egy párnát csak úgy merő szeretetből. Legalább lesz miért morognia, mint egy vénségnek és addig se a balesetén kattog. Nem fogom azt mondani, hogy tudom mennyire nehéz lehet, de szerintem azért annyira se, mint most beállítja. Vannak olyanok, akik segíteni szeretnének neki, ha hagyja. Így szerintem annyira nincs oka letargiába esni.
- Komolyan bánatosabban festesz, mint egy bili, aminek letörték a fülét. – sóhajtottam egyet. Szeretnék segíteni neki, de nem tudom miként tudnék. Én nem vagyok ilyen téren és nem is ismerem totálisan az univerzum ezen részét, de attól még itt vagyok. Szerintem ez pedig jó jel. Még akkor is, ha kicsi tanácstalan vagyok, riadt és még megannyi érzés kavarog mélyen legbelül bennem.
Nem feleltem semmit se arra, amit mondott. Inkább csak kicsit lesütöttem a szemeimet, és Ted-et simogattam meg, mintha az segítene még abban, hogy ne veszítsem el teljesen az önuralmamat. Sokkolt, az tény, de valahogy muszáj lesz ezzel megbirkózni. Nem futhatok el, ahogyan anya halálát és a többi dolgot se tehetem semmisé. Ha pedig ezeket is valahogy elfogadtam, feldolgoztam, akkor ez is menni fog, legalábbis nagyon remélem.
- Szerintem igen, idővel lehetséges, ha akarjuk, de ahhoz kell az őszinteség is szerintem és a bizalom. Meg persze az, hogy ne félj és ne zárkózz be teljesen. – pillantottam rá komolyan. Nem tudtam, hogy milyen csatába is akarunk belevágni, de én még szerettem volna hinni abban, hogy lehet minden ugyanolyan. Amikor pedig arcát eltemeti, akkor ha elég közel volt hozzám óvatosan és gyengéden simogatom meg őt.
Csak bólintottam, hiszen bármennyire is lehetne boldog pillanata ez a múltnak valahogy még se tudtunk igazán örülni. Valami fura érzés ránk telepedett, ami kicsit talán nyomasztó is volt. Szeretném újra mosolyogni látni, de azt hiszem, hogy az se lesz ennyire egyszerű, hiszen még én se vagyok képes mosolyogni.
Nem szólaltam meg, haboztam, hiszen egyre inkább nagyobb gombóc nőtt a torkomban. Apró sugallatok és nem mindig? Nehezen tudtam elhinni ezt, de ettől még nem lett könnyebbet a helyzet. Féltem, túlzottan is féltem, hogy igazából ő nem is akarta azt az egészet. – Declan, az lehet… - nem bírtam kimondani, végül vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam. – lehetséges, hogy múltkor csak azokat a dolgokat azért mondtad, hogy ne bánts meg, mert érezted, hogy én mit érzek? Vagy te tényleg úgy gondolod még most is, hogy te is úgy érzel irántam? – pillantottam rá kérdőn. A hangom néha picit megremegett és láthatta a félelmet az íriszeimben, de tudnom kell. Nem akarok kételyek között élni ilyen téren. Bármennyire is fájhat a válasza, tudnom kell. Közben pedig továbbra is a felsőm ujját gyűrögetettem zavaromban.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 03, 2017 6:17 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Még mindig jobb, ha cicababának néznek, mint ha valami szakadt csövesnek. – vakargattam meg a szakáll fedte államat. Lehet, hogy nem ártana lassan rászánni magam a borotválkozásra? Nem mint ha annyira büszkén növeszteném a szakállam, de borotválkozni meg gyakorlat híján még jobban utálok... Tudom, tudom, így azonban beletanulni sincs esélyem.
- Ugye tudod, hogy ez most úgy hangzott, mint ha felcsaptál volna kerítőnek? Lelkizzek egy nővel... Mindegy is, majd teszek egy próbát vele, a fejemet csak nem harapja le érte. – emeltem a tekintetem a plafon felé, tudja a búbánat, még jó, hogy nem valami agresszívebb, harciasabb faj táborát gyarapítjuk, a gondolatolvasással legalább nem lehet olyan nagy kárt tenni a másikban, fizikailag legalábbis.
- Apropó... ez rád is igaz? Mármint a finom tapogatózás meg a kérdezősködés a rossz dolgokkal kapcsolatban? – kérdeztem vissza valami hirtelen ötlettől vezérelve, aztán majd elválik, hogy mit nyilatkozik róla. Vagy a gyakorlat mit hoz így, hogy most már tudom, létezik gondolatolvasás is a világon.
- Dehogy lenne jobb! Bele se akarok képzelni... bár esélyesen mondjuk életkedvem sem nagyon lenne, ha ilyen hosszú kóma után mondjuk ágyhoz kötve, vagy félig lebénulva kéne leélnem a hátralévő életem. – jegyeztem meg csendesen, ahogy elveszett tekintettel fogadtam a szúrós pillantását. Persze, tudom én, hogy lehetne sokkal rosszabb is, még mennyire, hogy lehetne! De nem tehetek róla, hogy így is kissé sok nehézség súlya nyomja a vállam egyszerre, és így nehéz mindig pozitívnak maradni. Ha meg tettetném csak az ő kedvéért, csak hogy ne aggódjon annyira, az mennyivel lenne jobb? Olyan lenne, mint ha a szemébe hazudnék. Mondjuk... az elmúlt pár nap sem sokban különbözött, ha úgy nézzük.
- Kac-kac. – valahogy nem volt kedvem bővebben vitát kezdeni a témáról, ahhoz képest, hogy az elmúlt éveket átaludtam, mégsem éreztem magam kipihentnek, sőt, még mindig nagyon sokszor gyűrt le a fáradtság. Csoda, hogy sokszor úgy éreztem, annyi erőm sincs mint valami aggastyánnak?
- Valószínűleg neked van igazad. – értettem egyet vele nagyot sóhajtva, de ettől függetlenül még mindig ugyanolyan tanácstalan voltam az egész kapcsán. Hogyan tudnám megszeretni, úgy, hogy mióta csak tudok a létezéséről, csak bajt hozott? Mint mondjuk ezt az egész mostani feszült légkört Suzie-val, vagy a félelmet a tekintetében?
- Nekem mondod? – túrtam a hajamba, miután elhallgatott a telefonja, hátamat a fotelnek támasztva. Én magam is bizonytalan vagyok, pedig nyakig benne vagyok, képzelem, akkor ő kívülállóként hogyan érezhet, hogy egy... ilyennel lakik együtt.
- Tudom, hogy olyan úgy se lesz már semmi ezek után, mint korábban, de szerinted túllendülünk ezen valamikor? – temettem az arcom fáradtan a tenyerembe néhány pillanat erejéig, miközben kibuktak belőlem a kétségbeesés szülte szavak. Lesz még jobb a helyzet egyszer, csak idő kérdése? Vagy olyan nagy éket sikerült verni kettőnk közé a történtekkel meg ezzel az egész tündérséggel, ahonnan már csak lefelé van tovább?
- Hát, ha azt nézzük, hogy te vagy az egyetlen lány, akivel az ovi után is tartottam a kapcsolatot... vagy egyáltalán emlékszem a nevére... akkor jah, azt hiszem, mondhatjuk. – értettem egyet vele. Hagyom az ujjait elsiklani a tenyeremről,  akármilyen szívszorító érzés is elengedni. Vagy válaszolni a következő kérdésére, kell is némi idő, amíg átgondolom, mit, vagy épp hogyan is kéne mondanom, hogy az ne legyen túl félreérthető, vagy bántó.
- Én... azt hiszem. Valószínűleg igen, mióta felébredtem a kómából. Nem mindig, csak néha-néha, de mivel nem tudtam, hogy valójában mi is, így inkább csak megérzésnek vagy valami sugallatnak tudtam be az esetek többségében. – aztán vagy hallgattam rá, vagy nem, de talán így már az is világossá válhat számára, hogy néha miért viselkedtem olyan furán, vagy honnan tudtam olyan dolgokról, amiket soha, senki nem említett korábban.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 03, 2017 5:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem mondtam semmit se, hiszen talán így is többet mondtam már annál, amit kellett volna. Nem akartam, hogy túlzottan aggódjon értem, de ezzel már szerintem most már végérvényesen elbuktam. Amikor a múltas dologgal is egyetért, akkor csak egy szomorú sóhaj bukik ki az ajkaim között, de nem felelek már semmit se. Remélhetőleg az ő múltja, se az enyém nem fog hívatlanul már bekopogni. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi lenne ha egy eléggé önkontrollhiányos vámpír beállítana ide.
Örülök annak, hogy Seraphina-ról is vagy miként is hívják azt a nőcskét is beszél. Tényleg ennél nagyobbat nem is hibázhattam volna. Azt hittem, hogy ők ketten. Istenem, hogy lehettem ennyire hülye? Szegény Declan is, mennyire neki támadtam múltkor, amikor már totálisan elveszítettem a békesség mintaszobrát.
- Igen, az mindig erősíti a szabályt. Másrészt meg sose a külső alapján ítélj, vagyis néha ez ránk nézve jó, de azért néha igazán őrjítő tud lenni, amikor valami szőke cicababának gondolnak az emberek. – ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. Azért mert szőke vagyok, tudok menni magassarkúban és néha igazán ki tudom csípni magam, attól még nem leszek az. Persze, néha erre rászoktam játszani, de az is csak információ szerzés miatt van. A természetfelettivel kapcsolatos dolgokban meg nem tudok segíteni, mármint abban, hogy az anyuja az-e, vagy nem, mivel sose került szóba. Talán kicsit féltem attól is, hogy mellette kötnék ki, vagy még rosszabb helyen.
- Jajj, ugyan már Declan. – csattantam fel kissé hangosan, majd sóhajtottam egyet. – Az emberek nem szeretnek a rosszról beszélni, de szükség van rá. Legtöbb esetben, ha nem kérdezel, akkor sose derül ki és csak őrlődnek rajta. Másrészt meg nőből van, így még egy érv az ellen, ha nem próbálsz meg finoman tapogatózni, akkor lehet sose fog és neked is kisebb szenvedés lesz ez a tanulás, valami csodás élmény helyett. – nehezen tudom elhinni azt, hogy annyira rossz lenne ez a dolog. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, hacsak megérintek valakit és a tudni kívánt információ máris a kezemben lenne. Szerintem egy veszélymentes, de annál inkább sikeres újságíró lennék, aki nem a divatcikkekért rajong.
Csak ismét bólintottam arra, hogy nem felejti el azt se, de attól még nem úgy nézett ki, mint aki tényleg örül is neki. Szerettem volna segíteni neki ilyen téren, de ehhez annyi közöm volt, hogy semmi. Ebben nem tudtam segíteni, se megoldással szolgálni. Még ő is hamarabb talált tanítót, mint én tudtam volna. Meg ez az egész tündéres dolog… túlzottan is új volt és még mindig hihetetlen. Nem gondoltam, hogy hazudna, de nahh.
- Jobb lenne, ha szellemileg nem lennél helyén? Vagy örökre egy tolókocsiba lennél zárva? Esetleg soroljam még? – pillantottam rá kicsit szúrósan. Elhiszem, hogy pocsék ez a sok évnyi kiesés, de elhiheti, hogy nekem is az volt. De valahogy mindig próbáltam a jót látni minden nehéz pillanatban. Minden egyes nap betudtam hozzá menni, az állapota nem romlott és még sorolhatnám a dolgokat, de felesleges lenne, mert neki is be kell látnia, hogy annyira rosszul nem is fogalmaztam korábban.
- Igaz, el is felejtettem, hogy már 70 éves is elmúltál és túl öreg vagy mindenhez. Bár szerintem egy-kettő korod béli még a mai 10 éveseket is túlszárnyalja. – lehet nem volt szép húzás tőlem, de ha már annyira vén, akkor legyen. Én nem fogok ellenkezni. Lehet felőlem 70 éves, vagy éppen már 100 éves, mert egy-két tényleg idősemberben is több az életkedv legtöbb esetben, mint benne.
- Amíg nem szereted meg, addig szerintem használni se fogod tudni, mert nem tudod akkor elfogadni se. – okoskodtam itt kicsit, majd inkább az ajkamba haraptam, mert a végén még meg fog enni azért, amit mondtam. Nem akarok én itt okoskodni, ez inkább csak egy tipp volt.
Telefonom különösebben nem érdekel, amikor viszont Tekergő szóvá teszi, akkor kicsit megrántom a vállamat és megrázom a fejemet is, hogy nem érdekel. Azt hiszem, hogy most van nagyobb gondunk, ha esetleg egyszer csak megjelenik itt a rendőrség emiatt, hogy eltűntem, akkor ráérünk aggódni. Bár erre kicsi az esély, de nem lehetetlen.
- Sejtem, hiszen ez még számomra is elég fura… - tettem még hozzá a témához, hogy ki mit nem mondott el és miért nem. Tényleg nehezen tudtam elhinni ezt az egészet és talán nem is meglepő, hogy haboztam, amikor azt kérte, hogy tegyem a kezemet a kezébe. Egyszerűen csak féltem attól, ami még ezek után jöhet. Mi lesz akkor, ha képtelen leszek idővel is ezzel megbirkózni?
Amikor viszont megszólal, akkor ijedten rezdülök össze és egy pillanatra még kicsit a kezeimet is elrántom, mint aki most kapott totálisan frászt. Nagyot nyelek, mielőtt ismét visszaadnám a kezeimet neki. – Biztosan jobb benyomást tettem rád így, mint bárki más. Még a pulcsidat is képes voltam feledtetni veled. – mosolyodtam el halványan. A kezemet végül inkább visszahúztam és úgy néztem őt, mint aki nem tudja mit kérdezzen, vagy inkább kimerje e mondani azt, ami megfordult a fejében.
- Te az elmúlt hetekben is érezted, hogy mit érzek vagy éppen mit gondolok, esetleg mire vágyok? – nehéz volt végigmondani, de kár lenne kerülgetni a forrókását. Bár abban se voltam biztos, hogy tényleg tudni akarom a választ rá. Mert még a gondolattól is rosszul lettem, hogy esetleg azért tett bármit is az újabb balesete előtt, mert nem akart megbántani, amikor olyan érzéseim ébredtek, hogy többet jelent számomra, mint egy barát. Nem, az nem lehet… Egyszerűen nem.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 03, 2017 4:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Én nem mondtam, hogy nem tudsz, csak... – kezdtem bele, elvégre míg én a kórházi ágyat nyomtam éveken át, ő élte világát, amiről tudta, hogy több, mint aminek látszik... ráadásul természetfelettiekhez is volt szerencséje. Ki vagyok én, hogy ilyesmivel vádoljam?
- Igaz. Azt sosem lehet. – értettem egyet csendesen, értve akár a közelmúlt elhidegülésére, vagy a balesetem előtti bandás incidensre. Mi van, ha megtudják, hogy felébredtem? Vagy ha közöttük is vannak olyanok, akik nem csupán emberek? Bízzunk a legjobbakban, nem igaz? Aztán ha kiszemelnek maguknak, sokat úgy sem tudunk tenni.
A nyelvnyújtását látva azért az én arcomra is halovány mosoly kúszott, majd hamar tova is suhant, amikor egyetlen egy tündér ismerősömről számolok be kicsit bővebben Suzie-nak, ha már eddig Serával kapcsolatban is csak tiltakoztam – és aminek meg is lett az eredménye... Naná, hogy nem éppen pozitív értelemben.
- Hát, nem is tudom... anyukám nem tűnik annak. Kivétel erősíti a szabályt? – kapott egyből egy költői kérdést válasz gyanánt, nem mint ha eddig magát Suzie-t olyan nehéz esetnek tartottam volna, de tekintve az előző napi vitánkat, és ezt az oldalát is megismerve... hát, valljuk be, azért ő is tud, ha akar, bár azért annyira nem vagyok bátor, hogy hangosan is megjegyezzem a dolgot.
- Lehetséges, mindenkinek megvan a maga gondja, baja, legalábbis nem igazán találkoztam még olyannal, akinek semmi rossz nem történt volna az életében, soha. De... nem faggattam róla. Annyira még nem is ismerjük egymást, meg egyébként sem szeretek más magánéletében vájkálni, ha úgy gondolja, hogy meg szeretné osztani velem, akkor úgy is meghallgatom. – vontam vállat, kifejezve véleményemet a témáról... nem csak Sera esetében, hanem úgy általánosságban is. Sok minden volt Suzie múltja kapcsán is, amire kíváncsi voltam, de őt sem akartam például az édesanyja elvesztéséről faggatni, pláne azt tudva, hogy mennyire megviselte a dolog, csak hogy egyet említsek a sok közül.
- Nem felejtem, nem felejtem. – sóhajtottam, szerintem ha tudnám se akarnám, lévén, a felbukkanása most olyasmi az életemben, mint valami gyertyaláng a sötétben, ami segít, hogy legalább elinduljak a fény felé. Remélhetőleg minél hamarabb...
- Ennyivel...? – húztam el keserűen a szám, mert bár azzal egyetértettem, hogy hála az égnek az egészségemet tekintve nem volt olyan rossz a helyzet, legalábbis sokkal rosszabb is lehetne, ha az agyam károsodott volna a kóma alatt... de az elvesztegetett évek, lehetőségek, tapasztalatok, az elveszett szeretteimet már soha, semmi nem fogja visszahozni. Vajon ha nem történik annak idején az a baleset, akkor Dylan még mindig élne? Vagy apa itt maradt volna velünk...?
- Nem tudom, Suzie, én próbálom, de öreg vagyok én már ehhez. – dramatizáltam túl a helyzetet. Jó, életkor alapján annyira még nem, de akkor is sok minden olyannal kell mostanság szembenéznem, amivel mennyivel kényelmesebb és természetesebb lett volna évekkel ezelőtt.
- Biztos hasznomra lesz, csak előbb tanuljam meg használni. – értettem egyet vele, mint pedig azt tudjuk, a tanulás sosem könnyű vagy éppen egyszerű, de hát ezt kell szeretni, úgy tűnik, sok választásom nincs.
Amikor megcsörren a telefonja, csak kíváncsi tekintettel fordítom a fejem a hang  irányába, majd Suzie felé is, némi értetlenséggel.
- Nem veszed fel? Biztosan a aggódnak érted. Vagy a konferencia miatt? – találgattam, bár az is lehet, hogy tévedek, mindenesetre, ha nem akarja felvenni, ennél többet én sem nyaggatom vele. Nem mint ha nem örülnék neki, hogy végül itt maradt, de ha menni akarna, akkor sem lenne jogom visszatartani ezek után.
- Semmi baj. Én magam sem tudom, mennyire hittem volna el, amíg nem tapasztalom személyesen. – vallottam be, hisz ilyen téren mindig is elég hitetlen tudtam lenni... így viszont, hogy kiderült, én sem hétköznapi ember vagyok, nos... most már hiszek.
Látom a habozását, és bár valahol fáj látnom a tétlenkedését, megértem azt is, hogy bizonytalan. A helyében valószínűleg én is az lennék, amikor azonban megérzem a kezét a kezemben, hatalmas kő gördül le a szívemről. A szememet nem csukom le mellé, sőt... amikor a lelki szemeim előtt megelevednek a réges régi emlékképek, még el is kerekedik kissé a csodálkozástól.
- Te jó ég, erre már nem is emlékeztem. – bukik ki belőlem akaratlanul is halkan nevetve – Hú... belegondolva, hogy mennyire mérges voltam rád, akkor szakadt el a kedvenc pulcsim, ahogy elestünk. A fene sem gondolta volna, hogy pár héttel később meg már a kezedet akartam megkérni. – idézem fel már valamivel vidámabban az emléket, igaz, átadni nem tudom őket, csak olvasni... de a szavaimból talán azt is leszűrheti, hogy én is „látom”, a gondolatait.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 27, 2016 11:02 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Ismét habozok, kezdem úgy érezni, hogy hirtelen a habozás lett a második legjobb barátom, de magam sem tudom, hogy erre mit kéne mondanom, hiszen nem akarok neki hazudni. Egyszerűen magam sem tudom, hogy mi is a helyes válasz erre. Végül egy kisebb hajtincsemet az ujjaim közécsippentem és azzal szórakozom rövid ideig.
- Eddig is tudtam vigyázni magamra, ezek után se lesz másképpen. – ezzel próbáltam őt megnyugtatni, de magam is tudtam jól, hogy csak mázlim volt eddig. Egyszer pedig mindenkit elhagy a szerencse, nem? – A múltunkat sose lehet teljesen hátrahagyni… főleg nem ilyen téren, így nem tudok erre se igennel, se nemmel válaszolni. – a vámpírok túl sokáig élnek és rohadt jó a memóriájuk is. Nem véletlen, hogy múltkor is személyesen engem hívott oda Noah. Fogalmam sincs, hogy legközelebb milyen lesz a találkozó, mert tudtam jól, hogy amíg egyikünk él, addig ezt a gondot nem fogom tudni kipipálni. Én pedig nagyon is szerettem volna még sokáig élni.
- Legalább valamiben extrán jó vagyok. – nyújtottam ki alig láthatóan a nyelvemet, mint egy kisgyerek, hiszen még mindig nem olyan volt a helyzet, amiben csak úgy lehetett volna bolondozni. Egy picike belefért, de eléggé messze voltunk a megszokott jókedvtől és a hétköznapoktól, amik még az újabb balesete uralkodott itthon. Persze akkor is voltak kicsit kínos pillanatok, hiszen a kapcsolatunk mind a kettőnknek egészen új volt, talán annyiban is, hogy előtte még sose voltunk kapcsolatban senkivel se… Ja, nem kizárt, hogy ez is közrejátszott, de a világért se vallottam volna csak úgy be, hogy egész idő alatt mennyire tökéletesen tartottam mindenkitől távol magam.
- Melyik nő az? – pillantottam rá halovány mosoly keretében. – Talán nem véletlenül annyira nehéz esett. Lehet, hogy történt valami vele, ami miatt olyan amilyen. Próbáltad már valaha megtudni a történetét? – sokszor nem is gondolunk arra, hogy tudjuk azt, hogy mi történik a másikkal valójában. Mindenkit alakít az élet és az se kizárt, hogy nem olyan valójában, amilyennek Tekergő ismeri. Lehet, hogy ő is álarcot visel, mint mindenki megannyiszor. – Viszont azt se felejtsd el, hogy ő az, aki segít. Néha pedig a segítség nem könnyedén jön.
Óvatosan picit előrébb csúszom a kanapén, mire Ted morran egyet, hiszen így neki is kicsit meg kell mozdulnia. A lábaimat továbbra is felhúzva hagyom, de legalább a távolság egy picit csökkent. – Lehet, hogy le vagy maradva sok területen, de abba már belegondoltál, hogy egy kisebb csoda, hogy ennyivel megúsztad ezt az egészet? Sokáig aludtál, de mégis szinte éppen és egészségesen ébredtél fel. Kisebb tornák segítségével még inkább visszatérhettél a hétköznapokba. Sok újdonság van számodra, ezt nem tagadom, de próbáltad már a jó oldalát az egésznek látni? Nem lehet, hogy azért most, mert hasznodra lehet? Segíthet az emberekkel még inkább szót érteni, újra visszatalálni oda, amit annyira kutatsz, szeretnél? – lehet, hogy nagy marhaság az egész, meg azt is tudom, hogy én kis pozitívka vagyok és igyekszem mindig mindenben a jót meglelni, de ha már egy hangyányit is tudtam segíteni neki abban, hogy ne lógassa ennyire az orrát, akkor már szerintem egész nagy sikert arattam.
Nyelvnyújtására csak elmosolyodom haloványan, miközben aggódva őt fürkészem. A telefonom ismét rákezdi a zenét, a dallam könnyedén ránt ki ismét a gondolataimból, de továbbra se érdekel. Nem veszem fel és aztán abba is hagyja idővel a zenét. Az megvár, ez viszont nem fog.
- Tudok is, meg nem is. Nem ismerem teljesen, csak amennyire muszáj volt ismernem és ami elkerülhetetlen volt. Amúgy teljesen megértem, hogy így éreztél. Én se mertem neked sose erről beszélni, hogy mik élnek a világban. – sütöttem le a szemeimet rövid időre, hiszen én is feldobhattam volna már korábban a dolgot. Mondjuk a tündérek egészen újak voltak számomra és teljesen talán még fel se fogtam, de azért igyekeztem nem totálisan hülyefejet vágni és olyan kérdéseket feltenni, amitől esetleg kényelmetlenül érezhetné magát.
Kíváncsian fürkészem őt, de nem nyúlok felé eleinte nem. Hiába nyújtja felém a kezét, aztán ismét megszólal. Aprót bólintok, de pár másodpercig habozok, de aztán végül a kezébe helyezem a kezeimet és lehunyom a szemeimet.
Könnyedén elevenedik meg előttem az első találkozásunk. Kis totyogok voltunk mondhatni, de mégis emlékszem a legtöbb részletre. Arra, hogy milyen kis félszeg voltam, miként rohangáltunk az udvaron, míg végül telibe neki nem szaladtam véletlenül, mert nem figyeltem az orrom elé. Ő megbotlott, én pedig rajta landoltam, vagy valami ilyesmi volt. Emléknek köszönhetően pedig könnyedén kúszott mosoly az arcomra, még akkor is, ha nem tudtam, hogy pontosan mi is fog történni ezek után.





••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Dec. 17, 2016 8:53 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Értem. – feleltem csendesen, bár annyira magam sem tdtam, hogy hogyan is fogadjam a hírt. Annyiból talán jó, hogy nem kapott instant szívrohamot csak azért, mert nem ember vagyok, és nem érzem magam még inkább tudatlannak azért, mert ő szakértő lenne a témában, de... valahol azonban az aggodalom is elfog, amikor meghallom, hogy mennyi féle úton-módon volt már szerencséje más lényekhez. Hála az égnek, úgy úgy néz ki, eddig egész jól megúszott minden találkozást.
- Sokkot kapni talán nem, aggódni, azt igen... Egyébként kell még? Van olyan ami még aktuális ezekből, vagy... ez már mind a múlt? – próbáltam kipuhatolni, ha azt nem is, hogy pontosan milyen kapcsolatban van velük, inkább ezek aktualitását. Kell-e még eztán aggódni miatta, vagy már minden ilyen szálat elvarrt maga után?
- Ó, hát az neked úgy is nagyon megy. – mosolyodtam el szélesen, felidézve a... kórházi látogatásom előtti időket, ám amint eszembe jutottak, egyből el is szomorodtam kissé annak tudatában, hogy milyen messzire sikerült kerülni az akkoti állapotoktól. Ha most nem lennénk itt, nem is hinném el, hogy ilyesmi képes lenne egyáltalán megtörténni.
- Ő? Nem, dehogy! - rázom a fejemet – Sőt, mondhatni, hogy inkább segített, nélküle lehet, hogy haza se jöttem volna többet a kórházból. Csak... nem mindig könnyű természet. – szolgáltam némi magyarázattal Serát illetően, bár tekintve, hogy más tündért meg nem ismertem, vele kellett beérnem, hacsak nem egyedül akarok szenvedni a tanulással. De mivel így is le vagyok maradva az élet szinte minden területén, sok értelme nincs válogatósnak lennem.
- Nem is tudom, Suzie... így is elég bonyodalom volt, meg van az életemben, most még ez is mellé? Lehet, hogy ha megtanulom legalább elfogadható szinten irányítani, akkor szeretni fogom, de egyelőre eléggé le vagyok maradva. Mindennel. – sóhajtottam egyet, tovább babrálva a szőnyeg rojtjaival a lábam mellett, s csak akkor sandítottam fel, amikor meghallottam a tündérfiús cukkolását – akkor is csak azért, hogy egy komolytalan nyelvnyújtással válaszoljak rá.
- Suzie, én már belekeveredtem ebbe, akár akarja, akár nem. De nem lenne egyszerűbb, ha segítene, nem pedig hagyná, hadd bénázzak egyedül? Már ha tényleg tündér, és nem ember, mert ha nekem se tűnt fel, nem hiszem, hogy neki annyira gyanús lenne. – gondolkoztam hangosan.
- Féltem, hogy ha megtudod, rosszabbul reagáltál volna. Nem tudtam, hogy te már... tudsz ezekről. A lényekről, meg világról, meg... szóval érted. – próbáltam szavakba önteni, hogy miért is nem álltam már rögtön elé, hogy színt valljak, de ha akkor meg rettegve menekült volna előlem, azt sem bocsájtottam volna meg magamnak. Soha.
- Ühüm, úgy. – bólintottam a szavaira, ám amikor közli, hogy nem igazán van képben, miről is van szó, csak némileg közelebb csúszok felé a szőnyegen, a kezemet nyújtva felé, ha elfogadja.
- Inkább megmutatom, úgy talán egyszerűbb, mint szavakkal leírni. Ne aggódj, nem fog fájni, meg semmi, ígérem, csak... gondolj valamire. Egy számra, színre, állatra, személyre, emlékre vagy amire csak szeretnél. – teszem hozzá kiegészítés képp, azonban innentől csak rajta áll, hogy miként dönt. Én addig is türelmesen várok, legalábbis egy darabig, mert ha nagyon látnám rajta, hogy vonakodik, akkor a kezemeimet inkább visszaejtem az ölembe.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Dec. 15, 2016 6:16 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Pár pillanat erejéig haboztam, hiszen részben talán megállapítás volt a részéről, míg másrészt kérdés. Illetve az se elhanyagolható, hogy magam sem tudtam azt, hogy mit mondhatnék. Teljesen se ismertem ezt a világot, de az tény, hogy tudtam azt, hogy nem csak emberek léteznek.
- Igen, valami olyasmi. Nem ismerem annyira, mint sokan, de tudom azt, hogy a könyvek és filmekből ismert lények közül létezik néhány. - vallottam be óvatosan, hiszen ez még számomra is fura volt. Pedig nem egyszer beszélgettem már Noah-val se, így tuti, hogy nem csak beképzeltem az egészet, meg nem ő volt az egyetlen, akit ismerek és nem ember.
- Annyira bajkeverőnek tűnök? – próbáltam meg kicsit elviccelni a dolgokat, de vélhetően nem túlzottan jött össze, mert eléggé beletrafált a dolgokba… Aprót sóhajtottam majd, a hajamba túrtam. – Igazából mondhatni mindegyik egy kicsit, de ha nem tudod, akkor kevésbé fogsz aggódni, nem? Vagy sokkot kapni… - mintha még lehetne menteni a helyzetet. Nem tudom, hogy melyik lenne számára sokkolobb, ha megtudná, hogy mik rohangálnak kint a világban vagy inkább az, ha megtudná, hogy milyen zűrökbe keveredtem a többi mellett még.
- Vigyázz még a végén elpirulok. – mintha csak ezzel arcomra kiült kisebb pírt el tudnám űzni, vagy elterelni róla a figyelmét. Jól estek a szavai, még akkor is, ha nem éppen volt a köztünk lévő viszony békésnek nevezhető. Viszont már az is megnyugtató, hogy legalább nem velem volt a baja és nem azért viselkedett úgy, ahogyan. Nem tudom, hogy ha így lenne, akkor mit csináltam volna, hiszen eléggé nehezen tudnám elképzelni már azt, hogy többé semmilyen értelemben nem lenne az életem része, vagyis inkább sehogy se tudnám ezt elképzelni. Még gondolatban se. Ez ahhoz túl borzasztó.
- Ez nem hangzik valami biztatóan…. bántott? – kérdeztem meg aggódva, mert ha igen, akkor akár tündér, akár nem tuti, hogy seggbe fogom rúgni. Eléggé feszülten vártam a válaszát, de talán annyira nem is meglepő, hiszen a helyzet se volt éppen vidám balladába illő, így a hangulatom se, és még mellé aggódtam is érte.
- Ennyire rossz lenne a helyzet? Nem úgy tűnsz, mint aki örülne annak, hogy másabb valamiben, mint az átlagemberek. Mások meg erről álmodnak és semmi. – bár tény, hogy fiú volt és eléggé fura volt azt hallani, hogy tündér. Nem hiszem, hogy túl gyakori dolog lehet a hímek tekintetében ilyen téren. – Ezentúl legalább lehet tündérfiúnak hívni téged. – cukkoltam kicsit őt. Bár abban nem voltam biztos, hogy ettől jobb lesz bármennyire is a hangulat.
Pár pillanat erejéig haboztam és rossz volt ilyennek látni, hogy ennyire megviseli ez a dolog. Szeretnék segíteni neki, de én, mint kis mezei egér mégis miként tudnék? Fogalmam sincs és ez a tanácstalanság is egészen őrjítő tud lenni.
- Hmm, az is lehet, hogy tudja, de nem akarja elhinni és úgy gondolja, ha nem szól róla neked, akkor azzal neked tesz jót? Mármint tudod, nem akar belekeverni ebbe az őrült világba? – kérdeztem vissza óvatosan, hiszen lehet, hogy ismerem az anyukáját, de sose beszéltünk semmi természetfeletti dolgokról. Meg miért pont nála vettem volna észre, ha még Declannal kapcsolatban se esett le, hogy nem egyszerű ember, hanem annál több?
Alig észrevehetően az ajkamba haraptam, de végül még ez se tudott megállítani abban, hogy ne kezdjek el beszélni.
- Előbb vagy utóbb minden titokra fény derül. Nézz csak meg minket… - mondtam neki óvatosan, de végül mégis folytattam a dolgot. – Eltitkoltad és mi lett a vége… - szerintem eléggé egyértelmű volt a tegnapi csata és az elmúlt időszak viselkedésnek a következménye. Talán ennél messzebb csak akkor ülhetnénk egymástól, ha az egyikünk a bejárati ajtón kívül foglalna helyet.
- Érintés módján? – pislogtam úgy, mint aki semmit se ért. Tényleg nem értettem, hogy mire gondol. – Lehet értenem kellene, de nem értem. – tettem végül hozzá úgy, mint egy kisebb idióta, de nem értettem mire akar pontosan kilyukadni. Mi lesz akkor, ha megérint? Bár abban se voltam biztos, hogy jó-e, ha megtudom, mert mi van akkor, ha amiatt meg én leszek távolságtartó? Szuper lesz komolyan így az élet, de jobb az igazat tudni talán, mint tovább kételyek között élni.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 13, 2016 8:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Szerintem túl sokat az sem zavart volna zárt ajtó mögött, de miután meg itthon se voltam, tényleg nem sok értelme lenne ezen elmélkedni.
Csak hallgatom, ahogy Suzie óvatosan mesélni kezd. Mind a babrálása, mind az, hogy ennyire kerüli a szemkontaktust, elég árulkodó, amikor pedig végre megtudom, hogy hogyan is értette, magam sem vagyok biztos benne, hogy mit is kéne mondanom – pár pillanatig nem is szólalok meg, csak fürkészem az arcvonásait.
- Ezek szerint te tudtad? Hogy nem csak emberek léteznek, hanem mindenféle... másféle lények is? - bár kérdésnek szántam, a hangsúly alapján inkább lett megállapítás, akármilyen nehéz is volt azt feltételeznem róla, hogy vámpírokkal, meg hasonló, veszélyes alakokkal is volt már dolga. Hiába, a bájos pofi sokkal többet takar, mint azt az ember hihetné.
- Csak nem összerúgtad a port velük? Vagy kiszemelt valamelyikük? Vagy... valami olyat láttál, amit nem kellett volna? Vagy honnan ismersz te ilyeneket? – faggattam némi aggodalmas éllel a hangomban, hisz túl konkrét dolgot nem mondott, így pedig én sem vagyok biztos benne, hogy mire is gondoljak ennek kapcsán.
- Ó, dehogynem vagy. Nekem mindenképp. – mosolyodtam el halványan, elvégre nem kell semmi természetfeletti képesség, vagy lények a felmenők közt, hogy valaki az legyen. Mást nem... ezzel az egész tündér-dologgal még nekem sem sikerült megbarátkoznom teljesen, annyira új minden, de remélem, idővel majd jobb lesz a helyzet.
- Hát, nem egészen olyan, de... fogjuk rá. – húztam el a szám, hisz mind megjelenésben, mind képességekben elég eltérőek vagyunk, de ha már őt is tündérnek kiáltották ki, akkor jah, valamennyire hasonlítunk.
- Miután ő az egyetlen ilyen ismerősöm, igen. Mondjuk ha ő nem szól, akkor szerintem világ életemben nem jöttem volna rá, hogy valami nem stimmel. Vagy más, szerintem jó eséllyel betudtam volna a kóma mellékhatásának. Úgy is egészen fura esetekről lehet olvasni. Úgy ébred valaki, hogy folyékonyan beszél olyan nyelvet, amin korábban megszólalni sem tudott, meg hasonlók. – gondolkoztam hangosan, és istenem, mennyivel egyszerűbb volt már csak annyiból is tegnaphoz képest, hogy nem kellett mindennel kapcsolatban köntörfalaznom meg kifogásokat keresni!
- Anya... az igazat megvallva, vele még nem mertem. – vallottam be, s ezúttal rajtam volt a sor, hogy lesüssem a tekintetemet, majd némi töprengést követően hangosan elmerengve folytattam is – Szerintem azt sejti, hogy nincs minden rendben, de... szerintem ő nem az. Mert ha mégis, akkor nem felismerte volna már sokkal korábban, hogy én is örököltem? És segített volna, hogy megtanuljam használni? – pillantottam fel Suzie-ra, némi megerősítést várva, mert bár jól ismertem az édesanyámat, az elmúlt hét évben mégis csak ő volt mellette, így talán ő is egészen jó véleménnyel tudott szolgálni ezzel kapcsolatban.
- Szerinem nem is fogom elmondani neki. Félek, hogy nem fogadná jól, és így is annyi mindent kellett kibírnia az elmúlt években, nem akarom, hogy még többet szenvedjen. – sóhajtottam egyet – Ha viszont apától örököltem ezt az egészet... hát, azal nem sokra megyek, tekintve, hogy hogy felszívódott. – húztam el a számat, kisegítve ezzel sem vagyok. Igaz, rémlik, hogy mielőtt a balesetem előtt Suzie-ékhoz indultam volna, beszélni akart velem valami fontosról, de az ugyanúgy lehetett volna ez, mint bármi más, mondjuk Dylan kapcsán.
- Hát, tudod... érintés módján működik. Mármint a tündér-képességek... és nem igazán tudom még irányítani, úgyhogy... – vallottam be, remélhetőleg már ennyivel is összeáll a kép.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 13, 2016 12:13 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Ha van villany, akkor matatás is jobban lett volna. – egészítettem ki, mert nem csak a villanyra gondoltam, mert persze zárt ajtók mögött alszik. Még azt se tartom kizárnak a mostani viselkedése alapján, hogy esetleg kulcsra zárja az ajtót. Tényleg nem értettem, hogy miért történik mind ez velünk, hiszen annyi minden volt mostanában, az elmúlt években, ezek után most meg ez. Mi van, ha végül miattam érte utol az egész és utálni fog érte? Nem, az még ennél a pokróc viselkedésnél is rosszabb lenne, valami megoldásnak csak kell lennie.
Csend szinte kínzó volt, de akkor se lehetett eltüntetni. Mindenkinek időre volt szükség, a feszültség, a reménytelenség, ugyanakkor a remény szinte már tapintható volt. Végül aztán nagy nehezen tovább gördül az élet fogaskereke és a nyelvünk is kicsit megered, még ha nem is egyből.
- Tudod… - kezdtem bele, de végül inkább elvetettem ezt a kezdést, nyeltem egy nagyot, de továbbra se néztem rá. – Sok minden történt az elmúlt hét év alatt és néha nem az alvilági személyek a legfélelmetesebbek, hanem egy-egy ragadozó sokkal inkább, mint például a vámpírok… - pólóm ujját birizgáltam az ujjaimmal, mert ennél többet hirtelen nem akartam mondani. Így is eleget aggódott már miattam és ha még mellé jön ez, meg az, hogy eltitkoltam azt, hogy a világ nem fekete fehér… Ki tudja mi lesz ebből még. A szemeimet továbbra is lesütöttem, mert féltem attól, amit a szemében látnék.
- Én?? Mi??? – kaptam fel kissé érthetetlenül a fejemet, majd egy alig hallható nevetés elhagyta az ajkaimat, miközben sietve ráztam meg a fejemet. – Nem, én nem vagyok különleges… - csak ennyit nyögtem ki, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ez nem igaz és a farkasgének ott lappanganak a véremben. Azt, hogy anyu sose árulta el azt, ami apa azért, hogy engem még inkább megvédjen. Szóval jelenleg még nem is hazudtam.
- Szóval olyan vagy, mint Csingiling, csak fiúban… - gondolkoztam hangosan, és hirtelen meg se fordult a fejemben az, hogy ezt esetleg a lelkére vehetné. Hát legalább nem pici, de vajon van szárnya is, csak eddig eltitkolta? Hmm, nem mertem rákérdezni, mert a végén még túlzottan furán venné ki magát a dolog. Másrészt még mindig nem sikerült teljesen felfognom ezt a dolgot.
- Ő ebben segít neked? Anyuddal sose beszéltél erről? – kérdeztem kissé megszeppenve, mert ha belegondolok abba, hogy miként vágtam a dolgokat tegnap a fejéhez a vörössel kapcsolatban is… Azt hiszem, hogy hirtelen legszívesebben Kínáig süllyednék.
- Nem értem… - pislogok párat, mint valami kis lüke. – Mármint ezért miért viselkedtél így? – biztos értenem kellene, de nem értem. Mitől tartott? Attól, hogy kinevetem, dilisnek titulálom, vagy mi?



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Dec. 12, 2016 10:33 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- A villanyt...? Zárt ajtók mögött biztosan sokat érzékeltem volna belőle, ha alszok is. Nem bírtam aludni, így elmentem sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem. – vontam vállat végül. Nem mint ha nem értékelem a figyelmességét, de őt ismerve, sokkal nagyobb zajt csap úgy, hogy sötétben botladozik meg megy neki mindennek, mint ha lámpát kapcsolna. Meg egyébként is, mikor zavart engem az, ha alvás közben lámpát kapcsolnak mellettem? Többnyire még csak érzékelni sem szoktam.
Az, hogy milyen hosszú szünetek állnak be a beszélgetésben, valahol fáj... mert tudom, hogy korábban sosem volt ilyesmi gondunk, de attól tartok, hogy az elmúlt napokkal, hetekkel sikerült kellőképpen megalapoznunk ahhoz, hogy ez a kis beszélgetés se menjen egyszerűen. Vajon ha már rögtön a kezdetek kezdetén bevallottam neki, hogy mi a helyzet, amint megtudtam, akkor is ennyire... sokkolta volna?
- Hogy... hogy te hoztad rám? Mégis, miről beszélsz? – ráncolom a homlokomat némi értetlenséggel, mert ezt aztán végképp nemigen tudom hová tenni, és ötletem se nagyon van, hogy mégis, mivel hozhatott volna rám bajt, amikor pont ellenkezőleg, mindig inkább talpratállni segített.
- Te jó ég... csak... csak nem te is? – kerekednek el a szemeim ahogy egy újabb, abszurd ötlet jut eszembe, de ha neki sem tűnt fel semmi furcsa az én viselkedésemben – meg nekem se, hogy valami nem stimmel magammal – akkor akár az is lehet, hogy ő sem teljesen hétköznapi halandó? Csak jól titkolja? Vagy legalábbis megtanulta rendesen kezelni...
- Igen... és nem ér nevetni! – kötöm ki már az elején, amikor pedig valamivel lelkesebben faggatni kezd, ismét csak egy vállvonással reagálok első körben.
- Hát, az jó kérdés... állítólag öröklődik, szóval elvileg születésem óta az voltam, csak a képességeim vagy micsodák pont akkor ébredtek fel, amikor én kómával nyomtam az ágyat. Vagy nem sokkal előtte, szóval... ahelyett, hogy már rég megtanultam volna használni, még csak most ismerkedek vele... meg barátkozok a gondolatával. – avattam be kicsit bővebben, mielőtt bűnbánó arckifejezéssel a szőnyeg rojtjait kezdtem volna piszkálni magam mellett.
- És igazából ezért viselkedtem úgy, ahogy, mostanában... - hát, legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy esetleg megeszem, vagy az életére törnék valami rossz pillanatomban.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Dec. 12, 2016 8:30 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Eltudom képzelni, hogy mennyire lehettem bizalomgerjesztő látvány, de valahogy akkor se sikerült kikászálódnom teljesen a valóságba és felfogni azt, ami a papíron áll. Ha nem lettem volna lefagyva, akkor tuti, hogy még magamat is megcsíptem volna, vagy megkértem volna Declant, hogy tegye meg, de az mennyire ciki lett volna? Elég volt csak látnom azt, hogy miként gubbaszt pár méterre tőlem a földön és még szarabbul éreztem magam, mint előtte. Egyszerűen csak vágytam arra, hogy ebből felébredjek és kiderüljön vicc. A gyomrom szinte görcsben volt, a hangomat alig találtam meg és az ábrázatom. Hmm, szerintem arra nincs megfelelő szó se, mert a pocsék, kétségbeesett és a többi hasonló jelző szerintem eléggé finom lett volna.
- Nem akartam villanyt kapcsolni, mert azt hittem, hogy alszol… - ebből pedig kitalálhatja azt is, hogy a lehető leghalkabban akartam lelépni innen. Nem bírtam volna ki még egy veszekedést. Az előző is túl sok volt és még mindig éreztem annak a hatását. Nem, nem fogok sírni. Azt már nem fogom megengedni magamnak se, hogy még előtte bökjem el magam.
Én hezitálok, ő hezitál és a csend különösen telepszik ránk. Mintha egyikünk se tudná, hogy mit merjen mondani, vagy miként folytassa. Olyan területre tévedtünk, aminek vagy nagyon rossz vége lehet, vagy egy eléggé döcögős úton át érhetünk el csak ismét a korábban létező boldogságig. Azt mondják, hogy érezzük azokat a dolgokat, amikért megéri küzdeni és az ezernyi érzésen át ezt is éreztem, de még se bírtam kimondani.
A kérdése meglepett és sikeresen lefagytam tőle. Nem lenne szabad haboznom, de végül alig hallhatóan megköszörültem a torkomat és megszólaltam. – Nem tőled félek, hanem attól, hogy én hoztam rád a bajt és miattam szenvedsz… - csak ennyit bírtam mondani, mielőtt még inkább begubóztam volna. Fogalma sincs arról, hogy milyen alakokkal álltam már szemben. Noah a legnagyobb rémálmom, mégis dacolok vele újra és újra, amikor szembe kerülök vele, pedig tudom mire képes, ahogyan más „szőrnyekkel” is találkoztam már. Mi van ha miattam történik ez vele?
- Tündér? – kérdeztem vissza meglepetten, de ugyanakkor valami különösféle megkönnyebbülés is kicsendült a hangomból. Akkor még se miattam lenne? – Hogyan? Miként? – kérdeztem már meg kissé bátrabban, de még mindig nem tudtam hirtelen mit kezdeni a kapott információval. Erre valahogy nem számítottam.





••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Dec. 12, 2016 6:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Hiába a válasza, azért elnézve őt, én közel sem voltam biztos abban, hogy tényleg minden rendben lenne. Jobb híján csak hátradőlök a fotelnek támaszkodva, amíg összekapja magát egy kcsit, addig úgy is hiába beszélnék neki, nagyjából annyi eredménye lenne, mint eddig – az egyik fülén be, a másikon ki...
Ami pedig az időt illeti... nos, csak széttárom a karomat, nem volt az azért annyira „előbb”, elég egy pillantást vetnie a faliórára, ha nekem nem hisz, bár a beszűrődő napfény is árulkodó lehet, hogy már tényleg reggel van. Jól lesokkolhatta a hír, ha tényleg ennyire nincs magánál még most se.
- Ó... értem. – felelem, azt hisszem, hogy sikerült kellően... szem előtt helyen hagynom, de tudhatnám már, milyen szétszórt tud lenni Suzie néhanapján... szerintem rossz napjain ha a homlokára írnék üzenetet, az se tűnne fel neki reggel, ahogy a tükörbe néz.
Hallom a kérdését, és ezúttal én vagyok az, aki hezitál... Csak nézem őt, fürkészve a vonásait, hogy megpróbáljak leolvasni belőle valamit, de az egész testtartása, a felhúzott térdek, az átölelt lábak, a lehető legtávolabb húzódás és az arcára kiülő érzelmek, valahogy túlságosan is árulkodóak; nekem pedig a szívem szakad meg, hogy így... tart tőlem. Egyre inkább kezdem visszasírni a tegnapi háborús állapotot, amikor legalább azért utált, ahogy viselkedtem, és nem azért, ami vagyok... az elsővel legalább még tudok mit kezdeni, de a másodikkal?!
- Előbb egy valamit árulj el nekem, Suzie... félsz tőlem, azért, ami vagyok? Vagy ami inkább nem...? – kérdeztem óvatosan, és előre is félve a válaszától, de hát megerősítésként tudnom kellett, mielőtt végül megadva magamat, válaszoltam volna.
- Tündér. – böktem ki végül némi vonakodással. Igaz, így kimondva elég röhejesen hangzott, de hát ez van, ezt kell szeretni... Remélhetőleg kevésbé fog szívrohamot kapni tőle, mint ha vámpírt, vagy vérfarkast mondtam volna helyette.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 11, 2016 7:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Most akarna valaki szobrot faragni rólam, vagy lefesteni, akkor tuti nem kaptam volna meg azt, hogy „Ne mozogjon már!” és a többi hasonló dolgot. Megmozdulni nem bírtam egészen addig, amíg egy érintés vissza nem rántott váratlanul a valóságba. Hirtelen magam sem tudtam, hogy ennek örülök-e, vagy inkább nem. Kicsit talán, vagyis lehet inkább nagyon is jó volt csak figyelni a távolból azt, ahogyan az életem előtt leperegnek a dolgok. Olyan volt, mintha úgy elfuthattam volna, de valójában teljesen még se. Sose voltam gyáva, de hirtelen tanácstalan voltam és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Miért nincs már anya? Csak felhívnám és segítene, megnyugtatna és az életem ismét visszabillenne a megfelelő kerékvágásba, de ismét csak maradt a magány ilyen értelemben. Nem számíthattam segítségre, egyedül kell megbirkóznom ezzel.
- Értem… - csak ennyit mondok kissé zavarodottan, majd az ablak felé pillantok, hiszen a napfény könnyedén szűrődik be rajta. Közben pedig kissé hátrébb csúszom a kanapén, a hátammal megtámaszkodom, de nem sokkal később Ted is követ engem és hamarosan a feje a lábamra hajtja, mintha csak így akarna megnyugtatni. Ha ő nincs sose találom meg azt az átkozott papírt és már régen úton lennék, vagy meg is érkeztem volna.
- Miii? Az nem lehet! Előbb még csak hajnali 4 körül volt… - bukott ki belőlem meglepettségemben és közben sietve kutattam valami óra után a pillantásommal, mert képtelen voltam elhinni, hogy majdnem öt órája fagytam le és dermedtem bámultam mindenre. Ez abszurd, nem is kicsit. Tényleg ennyire kieshetett minden?!
- Tednek köszönhetően igen. – rövid válasz, de ez az igazság. Ha ő nem hozza a formáját, akkor szerintem fel se tűnt volna a sötétben, hiszen nem akartam villanyt kapcsolni. Kissé idegesen és zavarodottan dörzsölöm meg az arcomat és egy aprót sóhajtok. Még mindig alig tudom felfogni azt, ami azon a cetlin áll. Ez tuti csak valami átverés, de elnézve őt… esélyem sincs rá, ez a valóság és nem futhatok el előle.
Hallom amit mond, de képtelen vagyok rá felelni. Üzleteltem már vámpírral is, próbáltam tőrbe csalni, láttam azt, hogy mit művelt egy fiatal nővel. Sose fogom elfeledni azt, amit Noah művelt azzal a nővel legutóbb. Eme gondolatnak köszönhetően pedig még a hideg is kiráz, akkor mitől félek? Ő csak Declan, kicsit másképpen, de ő nem fog megenni, de még se bírok megszólalni, csak bámulom őt, mint ahogyan a borjú az újkapura.
- Mi….mmm…miii… mi vagy? – kissé döcögősen, de végül sikerül feltennem egy kérdést. Nem mozdulok meg. Továbbra is a lábaimat átölelem a karommal, a fejemet pedig kicsit a térdemen támasztom, de nem bírom elfordítani a pillantásomat. Tudnom kell.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 11, 2016 6:45 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Mit ne mondjak, házisárkányként látni Suzie-t sem volt semmi, de most ezzel a szobormerevségével meg egyenesen a frászt hozza rám. Mondjon már valamit, a fenébe is, vágja hozzám megint a mamuszát, kiabáljon, vagy valami, mert úgy érzem, azt még mindig jobban tudom kezelni, mint... ezt. Nem szól semmit, nem lát, nem hall... ezt is én tettem volna vele?
Már csak a gondolattól is még szarabbul érzem magam, miközben odakuporodok a lábai elé, óvatosan megpróbálva visszacsalogatni a gondolatait e világra, mert látszólag csak testben van itt, lélekben ki tudja, merre csatangol épp.
És úgy tűnik, sikerült is, a megrezzenése legalábbis erről árulkodik, igaz, amikor riadtan arrébb húzódik tőlem, én is hátrálok egy szempillantás alatt – lehet, hogy nincs egészen magánál, de azt hiszem, akkor is elég... khm... árulkodó, hogy hogyan is érez. Mint egy szíven szúrás...
- Csak egy pár perce értem haza. – feleltem, ahogy hátrébb húzódva nekidőltem a fotelnek, és úgy vártam, figyeltem türelmesen.
- Attól tartok, azt már rég... Lassan kilenc óra. – szólalok meg végtelen nyugalommal, és nagy a kísértés, hogy rákérdezzek, mégis mi történt? Mi lesz így a munkájával? A konferenciával, meg mindennel? De van egy erős sejtésem, hogy mi lenne a felelet, és azt hiszem jobb így, hogy csak a gondolataimban létezik, nem kívánom még hangosan kimondva is hallani.
- Ezek szerint megtaláltad. – állapítom meg, ahogy vetek egy pillantást a kezében szorongatott papírfecnire, ha azóta szorongatja, hogy el kellett volna indulnia a reptérre, akkor kész csoda, ha nem kenődött még el rajta teljesen a tinta, és olvasható.
- Látod? Te erősködtél annyira, hogy tudni akarod az igazat. Én... ezért nem... nem akartam hogy ez legyen. – jegyeztem meg csendesen, és elnézve, hogy milyen hatással van rá ez az egész... ha visszatekerhetném az idő kerekét, lehet, hogy inkább sosem írtam volna meg a cetlit, hagytam volna, hogy elutazzon Párizsba, és legaláb ő élje tovább az életét boldog tudatlanságban. Ezen felül azonban én sem nagyon beszéltem, csak ücsörögtem két lépés távolságra a földön, várva, hogy legyen valami... Hogy Suzie megeméssze a dolgot, vagy döntsön, vagy kirakja a szűrömet, vagy bármi... ha már annyira tudni akarta az igazat, tessék, most megkapta, kitalálhatja, hogy milyez szeretne kezdeni vele.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 11, 2016 6:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak morrantam egyet, de nem mondtam már semmit se. Felesleges lett volna, ha pedig tudtam volna, hogy milyen bestiának a génjeit hordozom magamban, akkor lehet annyira nem is lett volna meglepő a morgás a részemről. Azt tudtam, hogy a világban többségében milyen lények szaladgálnak, de arról fogalmam sem volt, hogy a családom se átlagemberekről áll. Hogy ott lappang a vadon egyik urának a génjei és csak arra vár, hogy mikor szabadulhat. Komolyan nem értettem, hogy mi a franc folyik itt. Pár hete olyan boldogok voltunk még, aztán történt az és hirtelen minden megváltozott. Elhiszem, hogy trauma érte őt, de akkor se tartottam jogosnak azt, amit művelt. Mintha direkt éket akarna verni közénk.



Fel se tűnt az se, hogy már világosodni kezdett, hirtelen nem észleltem semmit se, vagy ha mégis, akkor igazából fel se fogtam, hogy mi történik körülöttem. Most könnyű dolguk lett volna a betörőknek is, mert itt ültem volna, de semmit se láttam volna. Sherlock Holmes tuti szíves örömest kiderítené ennek is a rejtélyét. Legszívesebben keserűen elnevettem volna, de még az se ment. Mintha a torkom totálisan kiszáradt volna, mert most jártam be a sivatagot.
Valaki közeledett, de a kép homályos maradt. Nem bírtam kivenni rendesen a vonásait, hangja ismerősen csendült, de még se ismertem fel. Túl messziről csendült és igazából a szavakat se értettem meg. Csak ültem ott és bámultam előre, mintha valami megbabonázott volna, de valójában ezer mérföldre jártam legalább. A gondolatok hadsere vett körbe és néha olyan érzésem volt, hogy ez egy olyan csata, amiben nem tudok győzni, amit képtelen vagyok ténylegesen megérteni.
Újabb hang és valami totálisan érthetetlen dolog üti meg a fülemet. Legszívesebben rászólnék, hogy beszéljem már értelmesen, de mire ezt megtehetném és megtalálnám a nyaralásra ment hangomat, addigra valami megérint, mire riadtan rezdülök össze. Sietve rántom el a lábamat, húzom fel, majd még hátrébb is csúszom, és csak utána jut el a tudatomig, hogy ki is van itt.
- Declan?! – kérdezem meg meglepetten. – Te… te mióta vagy itt? – kérdeztem meg kissé akadozva és sietve pillantok körbe. Világos van, jesszusom mi történt? – A gépem, lekésem… - már rég lekéstem. Sietve állnék fel, ha bírnék, de valahogy a lábaim nem mozdulnak és a világ is még mindig forog velem. Egyszerűen nem értem, hogy mi történik velem.
- A cetli… - csak ennyit bírok kinyögni nagy értelmesen, és a kezemben szorongatott agyongyűrt papírra téved a zavarodott pillantásom. Muszáj összeszednem magam, de még mindig nem megy. Nagyot nyelek és óvatosan pillantok vissza Declanra, de nem mondok semmit se. Csak nézem őt, mintha valami csodára várnék, vagy arra, hogy hamarosan leesem az ágyról és kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom volt.





••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



Declan Collins ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 11, 2016 6:04 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nem? Pedig te is pontosan ugyanezt csinálod! – vágtam vissza, bár én is csak addig voltam ilyen vagány, amíg a mamusza után nem nyúlt, hogy azzal támadjon rám... igaz, csak egy könnyed mozdulattal hajoltam el előle, még ha eltalált volna is, nagyságrendekkel jobban jártam volna mint a borotvájával.
- Ne hisztizz már, komolyan! Ez akartad? Egyfolytában azzal jössz, hogy engem nem érdekel semmi, holott te is ugyanazt csinálod. Ha meg bármi olyat mondok, ami azt sugallja, hogy de igenis édekel, akkor meg egyből rácáfolsz. – mondtam én is a magamét, ha már a szép szó nem használt, akkor hátha attól észbe kap, ha én is valami övéhez hasonló hangnemet ütök meg.
Már nem is válaszolok a kérdésére, csak elindulok vissza a szobámba, gyáva mód elmenekülve a csatatérről, s csak amikor csapódik mögöttem az ajtó, látom be, hogy kénytelen vagyok igazat adni neki. Nem... nem adott. Hogy a fenébe süllyedhettünk ilyen mélyre, amikor alig pár hete még mindketten majd’ kicsattantunk a boldogságtól?


Az éjszakai sétám sem hozott megvilágosodást, hiába reméltem, csupán újra és újra ugyanoda lyukadtak ki a gondolataim, miközben én magam teljesen átfagytam. Ennek ellenére csak akkor estem haza valamikor 8 óra után, miután már világosodni kezdett kelet felől az ég.
Valahol komikus, hogy eddig milyen jól elvoltam a boldog tudatlanságban, tündér-lét ide vagy oda, most meg, mióta tudtam róla, csak egyre rosszabb és rosszabb lett minden. De mi van, ha ez az egész ami köztünk van, nem a kémia, pusztán az, hogy akaratlanul is megéreztem az érzéseit, ráhangolódtam a gondolataira? Nem csoda, hogy jól kijöttünk, hisz nem volt nehéz a kedvében járnom. De most, hogy tudok róla, mi is ez valójában, valahogy az egész úgy tűnik, mint ha csak kihasználnám, befurakodva a magánszférájába, akár akarja, akár nem.
- Suzie? Hé, Suzie... minden rendben? – szólongatom ismét, miután úgy tűnik, mint ha falnak beszélnék, meg is állok ott, ahol vagyok, hagyom a reggelit... majd miután egy darabig csak szótlanul szemléltem, végül szép lassan odamerészkedtem mellé, szorítva némi helyet a lábai előtt a szőnyegen, Ted mellett.  Igaz, igyekeztem ügyelni arra, hogy ne érjek hozzá, egalábbis a bőréhez ne, miután nem akartam, hogy a képességem önállósítsa magát, de tél lévén, azt hiszem ettől nem kell most nagyon tartani, pláne, hogy induláshoz készülődött.
- Suzanne? – próbálkoztam ismét, majd ha az eddigiekre se reagált, akkor óvatosan a térdére tettem a kezem, és ott is hagytam addig biztosan, amíg nem reagál valamit – vagy kezd el pánikolni, mert ilyen közel vagyok hozzá.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Mr Fairy
Kedvenc dal :
Alicia Keys - Holy War
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



Suzanne Bishop ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 11, 2016 5:34 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Őszintén? Én már semmit se tudok! – lehet inkább lakatot kellett volna tennem a számra, de nem ment. Egyszerűen tényleg elegem lett és szemmel láthatóan neki is egyre inkább kezdett az lenni. Pedig igazán megveregethetné a vállát, mert ha ez volt a célja, akkor tökéletesen elérte, amit akart. Megbántott, és jelenleg úgy éreztem, hogy ami köztünk volt az remekül szétlett cincálva. Egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy a bizalom kezd szilánkokra hullani, hiszen nem bízik bennem, nem avat be, de nem értettem továbbra se, hogy miért nem. Szerintem semmi okot nem adtam rá, hogy ezt tegye… - Ne forgasd ki a szavaimat!!!! Ezt nem mondtam! – s képes voltam még a lábamról a mamuszomat is lekapni, hogy most már azt vágjam hozzá. Azzal pedig remélhetőleg már el is találtam. Éreztem, ahogyan a könnyeim egyre inkább a torkomat kezdik el mardosni. Nem könnyedén ment, hogy visszatartsam, de rohadtul nem tetszett az, ahogyan a múltban ezeket a dolgokat felhozta.
- Mit érdekel már, hogy bajom esik-e vagy nem? Szemmel láthatóan semmi se érdekel. Tökéletesen megvagy saját magaddal, akkor ne is aggódj értem. – házisárkány üzemmód kettő tuti megjelent, de tényleg egyre inkább kezdtem én is bepöccenni. Még hogy vigyázzak magamra. Pont nem érdekel már a saját épségem, így őt se érdekelje, ha már úgyis eldöntötte, hogy nincs helyem az életében jelenleg és talán később se. Legalább rá marad egy ház és a hárpiától is megszabadulna.
- És adtam valaha okot ez idő alatt, hogy ne bíz bennem? – csak ennyit kérdeztem. Szerintem eleget bizonyítottam abban a hét évben is, amíg távol volt, ahogyan a visszatérést is követően, hiszen segítettem abban, amiben csak tudtam, hogy neki könnyebb legyen az élete, de úgy néz ki, hogy mind hiába. Akit én ismerek az egyszerűen eltűnt és egy idegen költözött a helyére.
Egy sikítás, a mamuszom másik felének a koppanása az ajtóján, mielőtt még elnyelt volna a fürdő és szabadjára engedtem volna a könnyeimet. Nem értettem, hogy miként fordulhatott ki ennyire önmagából a világ, az egész életem. Örültem annak, hogy visszatért, minden egyes nap boldog voltam, de aztán elillant, mintha csak azért lett volna jó az egész „színjáték”, hogy még inkább fájjon nekem… Ostobaság talán ezt gondolni, de még se bírtam kiverni a fejemből.



Telefoncsörgése tökéletesen jelezte azt, hogy már rég nem itt kéne lennem, de akkor se tudtam megmozdulni. Nem bírtam felkapni a mellettem földre hullott kabátomat, a bőröndömmel útra kelni. Éreztem Ted noszogatását is, de nem ment. Csak ültem ott, mint valami rakásszerencsétlenség és a papírt szorongattam a kezemben, amit már legalább 5x elolvastam, de még mindig nem változott a tartalma. Egyszerűen csak nem bírtam megmozdulni. Hogy nem tűnt fel, miért nem jutott ez eszembe? Miként lehetséges és még ezernyi kérdés cikázott a fejemben. Annyi mindent láttam már, de most egyszerűen csak úgy éreztem, hogy egy vékony peremen állok és nem futhatok semerre se, csak állok ott és kívülről figyelem az életemet.
Hallottam ahogyan az ajtóban a zár elfordul, a közeledő lépteket, azt is, hogy valaki beszélt, de igazából a tartalmát nem fogtam fel. Egyszerűen csak továbbra is szorongattam a papírt és meg se mozdultam. Néha talán pislogtam, de szerintem azt se olyan gyakran, mint normális esetben tenné az ember. Ted ismét nekem jött, de ha akartam volna, akkor se bírtam mozdulni. Újabb szavak, de nem értem őket. Túl távolinak tűnnek. Jó darabig még meg se mozdultam, ha esetleg odajött hozzám, akkor valószínűleg csak arra tértem magamhoz valamennyire, ha hozzám ért. Ebben az esetben pedig tuti, hogy ijedtem rezdültem össze. Amennyiben nem jött oda hozzám Declan, akkor idővel felkeltem a helyemről, de még mindig nem mondtam semmit se. Inkább csak zombi üzemmódban a legtöbb dologban szétvertem magam, míg a fürdőig elbotorkáltam, hogy ott vizet engedjek magamnak. De hogy pontosan mit is akartam, fogalmam nincs. Úgy éreztem, hogy az életemben egy báb lettem, aki nem tud semmit se irányítani, még önmagát se. „Nem ember”, akkor mi ő? Miért most? 7 évig kiütve feküdt, akkor tettek volna vele valamit? Honnan jött ez neki?




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 2:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Vissza az elejére Go down
 

Suzie & Tekergő otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Palmwoods - a jövő hírességeinek otthona
» Shan és Wade otthona

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Lakónegyed-