Share | 

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Jan. 31, 2017 11:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Ahha... hát, még mindig elég homályos ez az egész, de gondolom, majd megvilágosodok idővel. – vontam fel a szemöldököm, vagy ha meg nem is világosodok, Suzie mesél többet erről az egészről, hogy jobban képben legyek a... pótpapájával. Nem mint ha ez a „semmit sem tesz ingyen” túl bizalomgergesztően hangozna, de még mindig lehetne sokkal rosszabb is a helyzet.
- Nem azt mondom, hogy arra vágyok, hogy így lássalak... inkább úgy értettem, hogy ha így látnálak, megpróbálnék segíteni, de nem dőlne össze a világ csak attól, hogy nem áll jól a szénád. Képzelem, én milyen épületes látvány lehettem amikor rám találtál a sikátorban. Vagy utána a kórházban... – inkább bele sem akarok gondolni, hogy nézhettem ki összefércelve, vagdosva, kötözve, gépekre kötve... hát még előtte, valami elhagyatott sikátorban megkéselve, vérben úszva. Nem mondom, hogy jobb, mint ami vele történhetett, sem azt, hogy rosszabb, mindkettő más... és egyik sem jó.
- Suzie... de ha ott lettem volna, te sem maradtál volna egyedül... miért akartál volna megszökni? – kérdezek vissza csendesen, igaz, lehet ott van a probléma, hogy mindkettőnk képzeletében teljesen másképp él a „mi lett volna, ha...” verzió. Én, aki kómávan feküdtem, valószínűleg másképp írtam volna át azokat az éveket, mint ő, aki egyedül élte át őket, magára maradva... de akárcsak a ma emlegetett sok más téma esetén, valószínűleg itt sem tudjuk meg soha, hogy mi lett volna, ha...
- Hát, ha te mondod... – adok igazat neki, ha már mindig a nőknek van igaza – Ez esetben viszont jajj nekem. – engedtem el egy gyenge poént, rontani már úgy sem hiszem, hogy lehetne a mai nap hangulatán, ha meg egy kicsit is sikerül jobb kedvre deríteni vele Suzanne-t, már megérte.
A köszönetére viszont már semmit sem mondok, hiszen természetes, annak viszont örülök, hogy ha nem is épp a leggördülékenyebben, de egész tól sikerült tisztáznunk a helyzetet, a közelmúlt félreértéseit. Megy ez még jobban is nekünk, nem igaz?


Köszönöm a játékot, imádtam, mindig mindig! Very Happy :hug:  38


• • •   [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Jan. 29, 2017 6:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak megrántottam a vállamat, hiszen most már azt is tudom, hogy tündérek is vannak. Lehet, hogy a többi lénnyel nem szívesen ismerkednék meg, de valahogy eddig se én választottam meg, hanem az élet sodort olyan helyzetekbe, amikkel együtt járt az ilyen fajta tudás is. Nem élhettem egy idő után csukott szemmel se, így megpróbáltam a lehető legjobban kezelni a helyzeteket, de az már más kérdés, hogy ez mennyire is jött össze. Persze a zavaros kis magyarázkodásom nem volt elegendő, de talán így könnyebb is volt beszélni az egészről, mintsem teljesen magamtól beszélni és úgy beavatni, hiszen azt se tudtam, hogy mit is kellene igazából elmondanom. Ez pont olyan dolog volt, amiről tényleg sose beszéltem még senkinek se.
- Hmm? – pillantottam rá kérdőn, amikor azt ecsetelte, hogy zavaros és értelmetlen. Rövid ideig habozok, elgondolkozom azon, amit mondott. Mintha csak ő tisztábban látná a dolgokat, mint én. – Talán így is lehetne mondani, hogy olyan, mint egy pótpapa, de ennyi év alatt megtanultam azt is, hogy semmit se tesz ingyen. Minden mögött a saját érdekei húzódnak meg, amit legtöbb esetben túl későn realizál az ember. – motyogtam alig hallhatóan az orrom alatt. – Másrészt meg úgy mondanám, hogy már nem nyomozok utána. – először szép, hogy megtettem. Benne is részben a rosszat láttam, hiszen ha még a bűnözök is félnek tőle, akkor mindennek mondható lenne, de éppen angyali teremtésnek nem. Aztán idővel néha az embereket így vagy úgy, de jobb belátásra lehet bírni.
- Ohh, ugyan már, szerintem te se vágynál arra, hogy úgy láss engem, vagy tévednék? – megtört, elveszett lélek, aki menekül és közben rossz társaságba is keveredik. Valószínűleg egyedül anya emléke miatt tartottam ki a jóság mellett és nem álltam be azok közé, akik között éveket töltöttem el, vagy magam sem tudom. De csak az számít, hogy én másképpen harcoltam, mint azok. Az én fegyverem a toll és a szavak, a sajtó ereje volt és nem más.
- Sose mondtam, hogy magamra hagytál volna, de ha elszöktem volna ugyanúgy, akkor is képes lettél volna feltúrni utánam a várost? – valahogy sose kérném ezt tőle. Nekem könnyebb dolgom volt, hiszen ő nem szökhetett sehova se, így annyira nem volt nehéz kitartani mellette ilyen téren. – Elhiheted, hogy hozzám képest te is könnyű eset vagy. – mosolyodtam el halványan, amikor viszont magához ölel, akkor könnyedén veszem el benne. Nem érdekel az, hogy nem olyan régen még milyen fagyos volt a hangulat, a köztünk lévő kapcsolat, mert hirtelen úgy érzem, hogy az ölelésében semmi baj se érhet. Rövid ideig még a könnyeim is elszabadulnak, amikor viszont a hajamat kezdi el simogatni, akkor idővel kicsit csillapodni kezd ez a tenger. – Köszönöm. – csak ennyit suttogtam, de nem mozdultam meg. A fejemet a vállára hajtottam.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Jan. 29, 2017 5:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hát ez... nagyszerű. – sóhajtottam Suzie-t hallgatva, bár ha vámpír, vérfarkasok, meg tündérek léteznek, nem tudom, miért lepődök meg azon, hogy akár boszorkányok, unikornisok, sárkányok, koboldok, vagy bármi más hasonló lény is grasszál a város utcáin, csak mi vagyunk vakok hozzá, hogy észre vegyük.
- Aha... – bólintottam végül, mint ha érteném, miről is van szó valójában, bár ennyire információk híján sajnos nemigen kerültem közelebb a megvilágosodáshoz, hogy átlássam, mi is ez az egész. Csak miután rázúdítom az újabb kérdésáradatot, sétálok vissza mellé, mire pedig a végére ér, én is lerogyok a földre.
- De ez így elég zavaros... és értelmetlen. – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott – Ezek szerint akkor nem akar bántani... nem kémkedsz utána, nem vár tőled semmit... akkor... kell egyáltalán tartani tőle? Vagy csak olyan mint valami magányos pótpapa, aki néha igényli a társaságodat, és nem engedi, hogy bajod essen? Ennyi? – kérdeztem óvatosan, mert ahhoz képest, milyen fenyegetőnek tűnt eleinte a pasas így említés alapján, így, hogy többet mesélt róla Suzie, valahogy nem tűnik különösebben olyannak, aki problémát jelentene a későbbiekben. Vagy csak én vagyok ilyen vak, hogy nem esik le valami nyilvánvaló. Vagy csak Suzie titkol még valamit előlem...
- Mert akkor mi lett volna? Amúgy is, ha úgy láttalak volna, biztos nem hagytam volna annyiban. – hisz a mi családunk széthullásának az én balesetem adta meg a kezdő lökést, ha úgy nézzük, annak a következménye volt Dylan öngyilkossága is, azon meg csöppet sem csodálkozok, milyen sokk lehetett a szüleimnek egyhéten belül mindkét gyereküket „elveszíteni”. Legalábbis úgy vélem, ha nem kerültem volna kórházba, még mindig együtt lennénk mi, négyen. Azt pedig végképp nem emlegetem Suzanne előtt, hogy igazából láthatom még, hogyan is festett akkoriban, hála a képességemnek...
- Te is láttál a legrosszabb formámban... sőt, mondhatni, még mindig látsz, és még mindig itt vagy, nem igaz? Miből gondolod, hogy fordított esetben én magadra hagytalak volna? Vagy magadra hagynálak...? – javítottam kicsit a mondandómon, mert nem csupán a múltra volt igaz, hiszem... remélem, hogy még mindig vagyunk olyan viszonyban, hogy érvényes a dolog.
- Ne érezd úgy. – feleltem csendesen, és... nem tagadom, egy kissé meglepett, hogy a korábbi távolságtartó, félénk, tanácstalan viselkedése után mint ha kicserélték volna, úgy bújt az ölelésbe, de az igazat megvallva a legkevésbé sem bántam. Hagytam, hadd maradjon, ameddig szeretne, csak amikor pityeregni kezd, kezdem a haját simogatni, hát ha az egy kicsit segít neki megnyugodni.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Jan. 24, 2017 9:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egyszer szerettem volna neki elmondani, de fogalmam sem volt arról, ha nem tör ki a vulkán és kezd betemetni minket a pernye és a láva, akkor is képes lettem volna elmondani, vagy nem. Így is eléggé nehéz volt a hangomat megtartani és nem engedni azt, hogy elszökjön, vagy éppen a könnyeimet útjára engedni. Nem akartam sírni, erősnek akartam tűnni, ahogyan eddig is mindig ment, vagyis gondolom ment, de most pontosan olyan dolgokról meséltem, amitől legszívesebben megkíméltem volna őt. Örülök annak, hogy nem láthatta az akkori énemet, hiszen én se voltam büszke rá.
Egy aprót bólintottam, amikor visszakérdezett, az újabb szavaira meg alig hallhatóan és keserűen elnevettem magam. – Vannak vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, az első kettő keveréke és ki tudja még mik. – hiszen a tündérekről se tudtam igazán mostanáig. Régebben hallottam suttogásokat, de valahogy sose jutott a fülembe az, hogy kikről is beszélnek ténylegesen. Mintha erre nagyon is ügyelt volna, hogy részben távol tartson a világ azon részétől is, ami idővel annyira nem jött össze.
Az újabb kérdésre nemlegesen rázom meg a fejemet. – Fogalmam sem volt arról, hogy most ott van. Csak megtudta, hogy megyek, így üzent, hogy vár és meg se próbáljam elfelejteni. – amikor viszont egy nem éppen barátságos arc adja át az üzentet, aki vélhetően utálta azt, hogy bébicsősznek kell lennie – aki ráadásul most üres kézzel fog menni -, akkor nem túlzottan akarna nemet mondani. Másrészt pedig akinek az életünket köszönhetjük, annak amúgy se akarnánk nemet mondani, hiszen az kicsit olyan, mintha az ő kezében lenne eleve a sorsunk egy része, de én most mégis megtettem.
A kérdésrengetegre nem feleltem egyből, csak bámultam a bújó Ted-et, hiszen régen ketten voltunk és ő volt az, aki próbálta a könnyeket elűzni az arcomról, vagy a szomorúságot az íriszeimből. Másrészt meg hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene mondanom. Végül megköszörültem a torkomat és szőke tincseimet kiszedtem az arcomból.
- Sose bántott, ahogyan sose érhetett se hozzám senki. Mintha csak megtiltotta volna és mindenki félt volna megszegni az ő szabályait. – haraptam egy aprót az ajkamba. – Nem tudom Declan, hogy mit akar vagy miért tette egykoron. Sose jöttem rá, néha eltűnik, néha megjelenik, vagy éppen küld valakit maga helyett, hogy vár és beszélni akar, de a háttérben zajló dolgokra sose jöttem rá. – egy aprót az ajkamba haraptam és ismét a fejemet ráztam nemlegesen. – Nem neki nyomozok, inkább próbált leállítani róla, de nem jött össze neki. Azért választottam, mert tudom, hogy milyen szörnyűségek történhettek volna velem, ha nem jelenik meg a semmiből és nem mindenki lehet ennyire se szerencsés olyan helyzetben. Nem akarom azt, hogy ártatlan lányoknak borzalmakat kelljen átélnie, vagy az embereknek rettegniük. És sose nyomoztam utána… - csak ennyit mondok, de még mindig nem nézek rá. Még akkor se, amikor mellém lerogyott a földre. Képtelen lettem volna ránézni.
- Így legalább nem rántottalak magammal és nem kellett látnod, hogy miként is festhettem akkoriban. – alig hallhatóan csendül a hangom, hiszen amennyire széthullott az ő családja is. Ki tudja, ha nem kerül kómába, akkor lehet, hogy lett volna egy menedékhely náluk is, de magam sem tudom.
Lesütöttem az íriszeimet pár pillanattal később, amikor találkozott a tekintetünk, amikor viszont átkarolt és egy apró puszit nyomott a fejemre, akkor automatikusan odafúrtam hozzá magam, mint aki el akar veszni abban az ölelésben. – Nagyobb hasznod van, mint valaha hinnéd. Miattad tartottam ki, és még ha nem is mindig könnyű az itthoni állapot, attól mindig alig várom, hogy lássalak és tudjam azt, hogy miként vagy és hasonlóak. Ahogyan azt a közeledben úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül, még ha néha úgyis érzem magam. – vallottam be, miközben már a könnyeimet se akartam benntartani. Egyszerűen csak az elmúlt időszak minden fáradtsága és stressze ilyen téren is kitört belőlem.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Jan. 24, 2017 9:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Arról már eddig is esett szó korábban, hogy az édesanyja halála után mennyivel nehezebb volt az élete, de hogy őszinte legyen, ilyen mélységig valahogy sosem gondoltam bele, hogy mégis milyen lehetett... hisz látva, hogy most jól van, és milyen sokra vitte, valahogy a múltbéli – általam átaludt – dolgok sem tűntek olyan megrázónak, inkább csak az elvesztegetett éve hiányának súlya nyomta a vállamat.
Most, miközben mesél, a lelki szemeim előtt elevenedik meg a kép, szinte lelkiismeret-furdalásom támad amiatt, hogy hallgatom... Ha mást nem, legalább már azt kezdem érteni, hogy miért esett olyan nehezére mesélnie erről az időszakról. Ki is szeret arról beszélni, milyen a padlón lenni? Én már csak tudom...
- Farkassá...? – kérdezek vissza némileg habozva – Ezek szerint vérfarkasok sem csak a filmekben léteznek... – mondom ki inkább magam, mint Suzie számára a nyilvánvalót, aki ezek szerint már egészen régóta belekeveredett ebbe az egész világba, ami számomra még annyira új és szokatlan.
- Szóval Drake... miatta kellett volna Párizsba menned? – próbáltam kihámozni a lényeget, összekötni a dolgokat, a múltbéli dolgok hogyan is hatnak ki a jelenre, mást nem, ha nagyon rossz helyen tapogatóznék, akkor gondolom, majd kijavít.
- Ő mentett meg... bántott is? Mit akar tőled? Ha akkor, régen elengedett, most akarja visszafizettetni veled, hogy felkarolt? Neki nyomozol? Vagy miatta választottad ezt a terepet újságíróként, hogy leleplezd és börtönbe küldd? – próbálkoztam kisakkozni a dolgokat hangosan gondolkozva, az pedig fel sem tűnt, hogy miközben csak úgy záporoztak belőlem a kérdések, én is visszabandukoltam Suzie mellé a konyhapult közelébe.
S ha már itt vagyok, Suzie-n kívül semmi sem akadályozott meg abban, hogy leroggyak mellé én is a földre, emésztgetve az imént hallottakat. Mert volt mit, az biztos.
- Olyan rossz, hogy nem lehettem ott melletted, amikor szükséged lett volna rá. – szólaltam meg végül percekkel később. Sok mindent sajnálok, hogy átaludtam, vagy csak egyszerűen kimaradt az életemből a kóma miatt, de sajnos az idő kerekét nem forgathatjuk vissza, akármennyire is szeretnénk, már csak ilyen.
- Viszont... szeretném, ha ez a jövőben nem így lenne. – folytattam óvatosan. Hátamat a konyhapultnak döntöttem, s a plafont szemlélve próbáltam összeszedni, rendezni kissé a gondolataimat, mielőtt folytattam volna – Tisztában vagyok vele, hogy egyelőre talán túl sok hasznom nincs ilyen téren, de... remélem tudod, hogy ha szükséged van valakire, én mindig itt leszek melletted. – mire a végére értem, a plafon üressége helyett már inkább az ő tekintetét kerestem, mellette ücsörögve. Ha pedig Ted hajnaldó volt arrébb vonszolni a fenekét, hogy ne mindig ő legyen a középpontban – istenem, de tud időzíteni meg helyezkedni ez a kutya! – akkor, amennyiben Suzie hagyta, úgy óvatosan átkaroltam a vállát, hogy aztán egy apró csókot nyomjak a homlokára. Ketten a világ ellen, vagy valami olyasmi, nem igaz?

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Jan. 24, 2017 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Néha azt kívántam, hogy bár csak visszarepülhetnénk az időben és minden rendben lehessen köztünk. Kezdem úgy érezni, hogy a felnőtt évek tiszta szívások és csöppet se annyira könnyűek, mint amilyennek hisszük, ahogyan a jókedv se tud tartósan megmaradni ebben a lakásban. Mintha csak ez a hely el lenne átkozva, vagy tényleg sikeresen rontottam el mostanában mindent. Nem gondoltam volna azt, hogy az agyára megyek az aggódásommal. Akkor inkább mondta volna a szemembe, hogy kell neki egy tér, hiszen néma gyereknek az anyja se érti a szavát, akkor én mégis?!
Mindegy is volt, hiszen egyre inkább úgy festett, hogy ez csak a jéghegykezdete volt és a csúcsa később köszönt ránk. Ahhoz előbb kellett a konyha és a bűntudat. Legalább még el lehet mondani, hogy van lelkem és talán nem adtam el magam egykoron az ördögnek, vagy mi lenne a legjobb szó rá, hiszen az, de ugyanakkor Ő volt a megmentőm is, így érthető, hogy nem tudtam csak rosszként tekinteni rá. Természetesen ettől még nem szívesen voltam a közelében, mert a libabőr könnyedén futkosott a hátamon tőle és volt valami ijesztő benne, ugyanakkor valami biztonságot is sejtető érzés, vagy gesztus. Ez túl bonyolult volt.
Az áfonyát végül dühömben feláldozom és még az se érdekel, hogy nem csak Declan lesz tőle színesebb, hanem a lakás is. Majd akkor bosszankodhatom, amikor nem akar kijönni és találhatom ki, hogy mihez is kezdjek az összekent darabokkal. A kétségbeesés pedig könnyedén nő még inkább bennem, amikor nem áll meg, aztán végül így is beszélni kezdek, mintha abban reménykednék, hogy így figyelni fog és be is jön. Amikor viszont csak egyetlen egy szó hagyja el az ajkát kérdés formájában, akkor lesütöm a pillantásomat és megrázom a fejemet. Neki dőlök a pultnak, de már nem nézek rá. Csak bámulom a túlsó bútordarabot a konyhában.
- Mint említettem utcagyerek, vagyis valami olyasmi lett belőlem, aki próbált talpon maradni, így loptam is néha, de egyszer olyan helyen próbáltam megtenni, ahol nem kellett volna. Ijedt voltam és hideg volt. Rajtakaptak, de mivel nem voltam teljesen gyerek, így nem vették volna el egyből az életem, inkább mást akartak volna, viszont ezt Drake nem hagyta. Sose láttam előtte, így azt se tudtam, hogy ki ő, de a többiek elengedtek engem, viszont a kapott egy-két sérülés miatt elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, akkor meleg volt, tiszta ruha volt rajtam és a tűzropogása töltötte be az ismeretlen szobát. – nyeltem egy nagyot, majd végül lecsúsztam a földre és hagytam, hogy Ted odabújjon hozzám. Megszeretgettem őt, majd magamhoz öleltem, mintha csak erőt akarnék tőle lopni ahhoz, hogy folytatni tudjam. – Féltem és rettegtem, el akartam szökni, de még se tudtam hova… Ismeretlen helyen voltam és ő figyelt. Nem tett semmit se, csak figyelt, aztán egyik nap láttam, ahogyan farkassá változik és bánt valakit. El akartam szaladni, de csak ismét eltévedtem a sötétutcák és árusok forgatagában. Gondolhatod így pedig megint galibában voltam, hiszen ahogyan mondani szokták „Egy ilyen hölgynek nem ott a helye.” De ő ismét tett arról, hogy ne görbüljön meg a hajam szála se. A hónapok teltek, miközben az írásba menekültem, majd idővel valahogy a jég elkezdett felengedni és évekkel később rájöttem arra, hogy a sötétség egyik árnya talált rám, akitől sokan rettegnek. Az életemet köszönhetem neki, így vannak olyan dolgok, amik bonyolultabbak lettek csak az évek alatt. Mondhatni a munkám miatt is… - rövid változat volt ez az elmúlt évekre, de valószínűleg nem kell részleteznem, hogy miért döntöttem részben amellett, hogy ilyen alakokat akarok elkapni és kockáztatom az életemet és szerintem ő is rá tud jönni arra, hogy az a világ tényleg nem a napfényességéről híres, vagy éppen milyen borzalmak tudnak ott történni. Mondhatni szerencsém volt, amiért engem valaki megmentett. Még akkor is, ha egy volt a sok közül, de másnak talán nem lesz ilyen szerencsére. Nem vágytam Declan sajnálatára, hiszen ő is megmondta gyerekes tudok lenni, így szerintem sejtette, hogy nem egyedül maradtam talpon. Persze az máskérdés, hogy idővel valaki még biztatott is azzal kapcsolatban, hogy legyek író.


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Jan. 24, 2017 7:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

A visszavágását csak nyelek egyet, mert nem éppen így értettem azt, amit, inkább csak arra akartam célozni, hogy azért ő is hajlamos kissé túlzásba vinni a törődést, és minél inkább próbáltam távol tartani, annál inkább nem hagyta.
Nem csoda, hogy mint fuldokló a mentőmellényért, úgy kapok azért a pár perc kis szünetért, ami megadatott nekünk, amíg Suzie elintézi azt a telefont, ami már esedékes egy ideje, a nem fogadott hívások számát tekintve... Legalább én is lefoglalom magam valami megnyugtatóval, mint mondjuk a tésztakevergetés, igaz, sajnos kevés ez ide – és nem is hat sokáig.
Amilyen lelkesedéssel dobtam fel a nyaralás ötletét, olyan hamar megy el a kedvem is tőle, de ha már megígértem, akkor majd nézek valamit – aztán ha nagyon nem javul a helyzet, maximm hagyjuk a francba, mert annyit tényleg nem ér meg, hogy elutazva is csak egymást marjuk meg tartsuk a két lépés távolságot egymástól nagy duzzogva.
Nagyjából ott fogy el a türelmem, amikor idáig eljutva, mindezek után Suzanne még mindig képtelen értelmesen kinyögni, hogy mit rambózik a hátam mögött titokban... hogy azért nem akar beavatni mindezek után, mert nem bízik bennem, vagy mert miért is tenné, úgy sem tudnám megvédeni attól, amivel szem kell néznie, mondhatni teljesen mindegy... az önbecsülésemnek egyik sem tesz különösebben jót, nem csoda hát, ha úgy döntök, inkább a szobámban töltöm a nap további részét.
Még Suzanne kiabálása sem tud meghatni, sőt... valahol nevetségesnek tartom, hogy azt hiszi, majd pont azzal fog hatni rám, hogy felemeli a hangját, nem is foglalkozok vele, csak megyek tovább még akkor is, amikor már az áfonyadarabok pattognak le a fejemről, vállamról, nyakamról... Csak akkor vagyok hajlandó végre megállni, és szótlanul felé fordulni ott ahol vagyok – igaz, egy tapodtat sem mozdulok felé – amikor úgy tűnik, hogy hajlandó kibökni, hogy mi ez az egész. Én pedig csak összefont karral, türelmesen várok, szótlanul, amíg hallgattam.
Nem sok kellett hozzá, hogy rám törjön a lelkiismeret-furdalás, ahogy ismét szembesített vele, hogy mennyire nehéz is volt az élete az édesanyja halála után, egyedül, minden segítség nélkül, és akármennyire is szeretném megdorgálni, hogy miért nem kereste inkább az én szüleimet, ha segítségre volt szüksége, de be kellett látnom... miután kórházba kerültem, valószínűleg nálunk sem volt egyszerű az élet otthon...
- Igen? – akárhogy is, eldöntöttem, hogy nem fogom harapófogóval kihúzni belőle a dolgokat, hagyom, hadd mondjon, amennyit gondol, vagy szeretne, nem fogok közbeszólni. Maximum ha érdemben megint nem jutunk előrébb, akkor... nem tudom. Feladom. Mást úgy sem nagyon tehetek, maximum eménykedek, hogy majd az idő ezt is megoldja.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 23, 2017 9:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egyre inkább szíven ütött az is, hogy nem hitte el azt, hogy tényleg tegnap tudtam meg, hogy mennem kell. Ahogyan az se túlzottan nyerte el a tetszésemet, hogy úgy gondolja én csinálok bolhából elefántot. Szerintem egyik nő se örülne ennek igazán, így talán nem volt meglepő, hogy a vérnyomásomat még inkább az egekbe szökött.
- Ohhh, én kérek bocsánatot, hogy próbáltam rájönni arra, hogy miért zártál ki az életedből és segíteni próbáltam! Igaz, elkövettem a világ legnagyobb bűnét, hogy törődni próbáltam azzal, aki fontos számomra, de ne félj többet nem fogok! – vágtam a fejéhez és az volt a szerencséje, hogy már félúton voltam a szobám felé és nem akadt semmi se a kezem közé. Persze, hogy fogok törődni vele. Akkor is, ha ő nem akarja, legfeljebb már csak a távolból fogom tenni. Nem gondoltam volna, hogy még azt is megkapom, hogy erőszakos voltam és nem figyeltem az érzéseire, mintha ő figyelt volna. Helyettem is inkább ő döntött és nézzük meg, hogy most hol is vagyunk. Nem fogom azt mondani, hogy csak miatta van ez a veszekedés, de részben miatta. Mintha képtelen lenne megérteni azt, hogy miért fájt az, hogy egyáltalán megfordult a fejében és helyettem is döntött részben egy-két dologgal kapcsolatban.
Az elutazás és a többi vidámság felé terelendő dolog inkább volt olyan számunkra jelenleg, mint halottnak a csók, vagyis szinte semmit se ért, hiszen érezni lehetett az ő válaszaiból, hogy egyre inkább oda a lelkesedése. Még az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt inkább azt mondom, hogy hagyja a francba, de helyette inkább csak bólintottam. Szerettem volna reménykedni abban, hogy van még remény számunkra és talán ha elkezdi nézegetni a lehetőségeket, akkor kicsit belelkesül tőle és eltereli a gondolatait erről a szar helyzetről és arról, ami kiderült róla is. Nem volt könnyű, de legalább most elharaptam a nyelvemet.
Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit kellene mondanom, mintha csak félnék kimondani azt, ami a nyilvánvaló, mintha akkor minden túlzottan életre kelne és nem menekülhetnék többé előle. Tudtam jól, hogy már így is szarban vagyok, de már nem csak Ő előtte, akit nem fogok meglátogatni, hanem Declan előtt is. Mintha csak éppen azt bizonyítottam volna be, hogy igen is minden helyzeten lehet még inkább rontani, nem is kicsit. Kezdtem úgy érezni, hogy mindent remekül el tudok cseszni. Amikor viszont határozottan előttem landol a palacsintás tál, amiben éppen a tészta készülne, akkor csak érthetetlenül pislogok párat, de elég hamar Declan a tudtomra adja azt, hogy mit gondol.
Csak pislogni tudtam arra, amit mondott, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam igaza van, de még se bírtam semmit se mondani. Egyszerűen nem ment. Csak ültem ott és lesütöttem a szememet. Hamarosan a konyharuha is előttem landolt, de ahhoz se nyúltam. Nem akartam, hogy elmenjen, de még se bírtam utána kapni. Figyeltem, ahogyan megtesz egy lépést, majd még egyet és így tovább, mire sikerült meglelnem a hangomat.
- Állj meg! – üvöltöttem el magam, de kötve hiszem, hogy erre megállt volna. – Declan Collins, azonnal állj meg! – és inkább hasonlított háborgó tengerre a hangom, mintsem békésnek tűnt volna. A következő pillanatban pedig már csak azt érezhette, ahogyan az áfonya darabok hol a fején, tarkóján vagy a hátán landolnak. Lehet, hogy gyerekes tett volt, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy álljon meg így vagy úgy. – Tudni akarod az igazat? Azt amitől óvni akartalak?! Hát legyen! – és azzal a lendülettel még egy szemet a fejéhez vágtam, az se érdekelt, ha időközben pont megfordult volna. -  Amikor anya meghalt… - a hangom megremeget, de ökölbe szorítottam magam mellett a kezemet, hiszen a nagy dobálózás közepette már én is álltam. – Akkor elszöktem, fogalmam sem volt, hogy hova megyek, vagy mi lesz, de azt tudtam, hogy nem akarok árvaházba keveredni, se családhoz rövid időre. Egyszerűen csak az utcaforgatagában találtam magam. Pár napig még nem volt vészes, de aztán elvesztem, olyan környékre tévedtem, ahova sose lett volna szabad. Bajba keveredtem, de ekkor megjelent ő és megmentett… - szavak hadarva hagyták el az ajkaimat, de megálltam ekkor, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy tényleg meg fog-e hallgatni vagy inkább ismét a szobája mellett dönt-e.


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 23, 2017 9:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Ha te mondod... – hagytam annyiban a témát, mert minek erősködjek? Úgy is jobban tudja, és ha nem az igazat mondja, később valószínűleg úgy is kiderül... és lesz ismét egy ok, hogy veszekedjünk. Hurrá!
- Az ég szeremére, te vagy az, aki a bolhából elefántot csinál! – vágtam vissza a felháborodását hallva, mert valami különös oknál fogva úgy éreztem, tök mindegy mit mondok, csak a falnak beszélek, mert mint ha szánt szándékkal nem azt, vagy úgy értené ki a mondandómból, ahogy azt szánom...
- Igen! Azért, mert nem tudtam, hogy mi a búbánatos francot kezdjek ezzel az egésszel! És nem akartam olyan tapló lenni hogy a tudtod nélkül mászok bele a fejedbe, naponta többször! Te meg? Ahelyett, hogy hagytál volna levegőhöz jutni, csak azért is folyton jöttél, hogy még nehezebb dolgom legyen. – vágtam a fejéhez, ha már olyan kíváncsi volt rá. Persze, honnan is tudhatta volna, hogy csak neki akartam jót? Csak az ő magánéletét, gondolatait próbáltam meg tisztelni, még ha nem is a legjobb módon sikerült megoldanom ezt az egészet... Lehet, sőt... biztos, hogy nem így kellett volna, de ha visszarepülhetnék az időben, az igazat megvallva akkor sem vagyok biztos, hogy másképp csináltam volna, mert egyszerűen még mindig tanácstalan vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban. Olyan ez, mint valami rossz átok, hiába próbálta Suzie az előnyeire felhívni a figyelmemet...
A konyhába vonulva úgy tűnik, csak pillanatnyi békét sikerül lelni, és a kísérlet, hogy javítsunk valamit a hangulaton, is csúfos kudarcba fullad – megint.
- Jó. Akkor majd rávetem magam a héten, aztán kitaláljuk. – feleltem nagyjából annyi lelkesedéssel, mint ha megint nekem jutott volna a bevásárlás, vagy ismét én lennék a soros, hogy elvigyem Tedet sétálni. Hiába, a veszekedés az amúgy pozitívnak induló utazásra is rányomta a bélyegét, de rajtam aztán ne múljon... Jelenleg inkább a palacsintának szenteltem a figyelmemet. Mint ha abban reménykednék, hogy legalább a reggeli idejére fegyverszünetet köthetünk. Vagy megújult energiával vethetjük bele magunk, megint... Hangulatromboló vagyok, tudom.
Inkább szentelem a figyelmemet Suzie vallomásának, részben, mert legalább addig sem én járatom a számat, részben, mert kíváncsi vagyok, mivel akar előrukkolni, hogy mentse – vagy rontsa a helyzetet, már úgy is minden mindegy alapon? Amikor azonban a visszakérdezésemre sem képes semmi konkrét dolgot mondani, csak jön a szokásos köntörfalazás, na, részemről ott telt be a pohár. Egy határozott mozdulattal toltam elé a palacsinta tésztás tálat, jelezve, fejezze be, ha kér belőle, nekem elment a maradék étvágyam is – vagy csak nincs türelmem ezt tovább hallgatni.
- Ha te titkolózol meg köntörfalazol, csak azért, mert úgy gondolod, hogy annál nagyobb biztonságban vagyok, minél kevesebbet tudok, az természetes. Ha te aggódsz értem, azt fogadjam el, ha én aggódnék érted, inkább nem mondasz semmit. Mint ha olyan nagy veszély fenyegetne itthon, amikor a lábam is alig rakom ki itthonról... És ezek után mégis én vagyok az, aki a legféltettebb titkát is rád bízta, lesz ami lesz, miközben te továbbra is csak titkolózol és a levegőbe beszélsz... Mert így biztonságos. Mert így nem eshet bajom. Tudod mit? – vontam fel a szemöldököm, kérdő tekintettel fordulva felé, majd miután megtöröltem a kezem a konyharuhába, csak dühös mozdulattal vágtam le azt is a pultra a tál mellé – Nekem ebből ennyi elég volt. Majd szólj, ha hajlandó vagy végre kinyögni, hogy mi ez az egész, én meg... visszamegyek a szobámba. Mert ott biztonságos. – nyomtam meg az utolsó szót, azzal, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordítottam ennek az egész veszekedésnek, és elindultam vissza a menedéket nyújtó négy fal közé, hogy folytassam az elmúlt hetek remeteéletét... abban már úgy is egész jó gyakorlatom volt.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 23, 2017 8:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Más ment volna, aztán mivel ő nem tudott elmenni, így én jöttem képbe! – pillantottam rá úgy, mint aki nem érti, hogy mi ebben annyira hihetetlen. Ha egy tanár is lebetegedd, akkor is lett helyettesítő legjobb esetben.
A szemeim elkerekednek és szerintem jobban hasonlítok hirtelen egy sárkányra, mint valami ártatlan báránykára. – Mit kell felfújni úgy az egészet?! – csak ennyit kérdeztem vissza, de inkább elharaptam a többit, mert nem hiszem, hogy túl jó lett volna, ha kieresztem magamból azt, ami hirtelenjében eszembe jutott. Egyszerűen nehéz volt féket tenni a nyelvemre és már idejét se tudtam, hogy mikor voltam hasonló állapotban. Igaz, azt se gondoltam volna, hogy pont ő fogja ezt az énemet ismét felszínre csalni. Tényleg nem értettem, hogy mit olyan nehéz megértenie azon, hogy miért esett szarul. De inkább választottam a némaságot és a szobámat, mintsem éppen a fejét elválasszam a nyakától, mert már így is a csöppnyi jókedv annyira könnyedén illant el megint és háborús övezetté változott a lakás. Kezdtem úgy érezni, hogy lehet lassan a szomszédok kedvenc délutáni szappanopera szereplői leszünk, csak kép nélkül.
- Valóban? Aknamezőn? Szerintem te voltál az, aki úgy döntött, hogy kizárja a másikat az életéből és inkább bezárkózik, így nem értem, hogy milyen aknamezőről beszélsz. – de alig hogy kimondtam ezt szinte már bántam is, de ezt hiszem eljutottam arra a pontra, hogy hamarabb mondtam ki a gondolataimat, mint igazán felfogtam volna én is őket vagy éppen finomított verzióval előadhattam volna. Fogalmam sincs, hogy honnan jön ez a sok feszültség, de talán most szakadt át mindenkinél a gát és telt be a pohár. Természetesen nem kizárt, hogy teljesen más okokból, de akkor már boruljon most teljesen a bili és utána hátha végre elül a vihar és kezdhetünk mindent szép lassan felépíteni.
Próbáltam én is erőt venni magamon és tenni azért, hogy ne legyen állandóan vitatkozás, de valahogy nem ment. Pedig muszáj lesz, mert nem akarom, hogy tényleg egyszer fogja magát és elmenjen. A semleges téma se úgy alakult, ahogyan kellett volna, de ez nem az ő hibája volt, hanem az enyém, mert a füllentésem nem dobott a hangulatomon és ennek köszönhetően nem is tudtam annyira örülni ennek az egész helyzetnek.
- Igen, ez jól hangzik aztán, ha találtál többet, akkor akár majd leülhetünk és átbeszélhetjük, hogy mihez lenne kedvünk és együtt eldöntjük, mit gondolsz? – kérdeztem vissza, hiszen tény, hogy neki több ideje lenne rá. Bár lehet, hogy most mivel nem léptem le Párizsba így nyertem én is egy-két napot, hiszen valószínűleg beteget jelentek, vagy valamire rá fogom és akkor legalább megpróbálhatjuk rendezni a dolgokat is.
Hamarosan pedig jön is részben tőlem a vallomás, miközben az áfonya könnyedén terít be, de miért is hittem azt, hogy ezt inkább átugorhatjuk és nem fog kérdezni? Abból kiindulva, hogy a teljes nevemen szólít nem gondolom azt, hogy túl sok esélyem lenne. Először csak megrántottam a vállamat. – Szerintem a jelenés dolgot nem lehet túl sok féleképpen érteni, de hogy biztosan értsd. Kötelező lett volna megjelennem. Sok mindenről nem tudsz Declan és ez így biztonságos rád nézve. Neked nem eshet bajod, de anya halála után túl sok minden változott meg. – feleltem röviden és idegesen a hajamba túrtam. Nem tudtam, hogy mit mondja el vagy éppen mit nem. Maximum hamarosan nem lesz fejem, mert még mindig nem nyögtem ki igazából semmi lényegeset se, de azt ő se gondolhatta komolyan, hogy anya halálát követően tényleg képes lettem volna egyedül talpon maradni és elkerülni a gyámságot.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 23, 2017 7:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Aznap...? – hitetlenkedek egy sort, hisz elég furcsa számomra, hogy egy ennyi szervezéssel járó ügyre csak így, last minute riasztották volna, hogy hé, menni kell! De ki vagyok én, hogy ilyenről álljak le vitázni vele? Az elmúlt 7 évben többet dolgozott, mint én egész életemben, honnan is tudhatnék ilyeneket?
- Jó, oké, hazajöttél volna. De én se mentem el, akkor meg mit kell úgy felfújni az egészet? Oké, nem vagyok rá büszke, de már az is bűn hogy megfordult egyáltalán a fejemben, amikor annyira szar volt a közhangulat közöttünk? – kérdezek vissza, amikor pedig meghallom a következő okfejtését, csak megadóan legyintek – Ennyi erővel akkor azért is megsértődhetnél vagy leszedhetnéd a fejem, hogy kutyasétáltatás közben rá merek nézni más nőre. – nagy különbség nincs a kettő között, szerintem, míg az első nem következett be, mert itthon maradtam végül, addig a másodiknál sem lett semmi több az egészből, ismerkedés, vagy bármi komolyabb, ami rosszul eshetne neki, vagy neheztelhetne miatta.
- Mindegy, hagyjuk. – legyintettem végül, s míg ő a szobájába, én a konyha felé vettem az irányt, hogy megpróbáljak lehiggadni egy kicsit, ha már olyan szuperül taccsra vágtuk a kicsit is jobbra forduló hangulatot.
- Jó, bocs! Az elmúlt pár hétben úgy éreztem, mint ha valami aknamezőn próbálnék átjutni, ez az előbbi sem sokat dobott rajta. – lehetne az ingerültségemet is a kóma számlájára írni, de szerintem inkább van köze ehhez az egészhez, hogy kiderült, tündér vagyok... az elmúlt hetek titkolózásai, felgyülemlett feszültsége, ami csak egyre gyűlt, és gyűlt... és mint valami megrepedt gát, most szakadt át.
Azt hittem, ha semlegesebb témákról beszélgetünk, vagy valami kellemesebb közös programról, aminek segítségével megfeledkezhetünk kicsit erről az egész katyvaszról, talán jobb lesz, de ahogy alakul ez az egész, az igazat megvallva, nem csak Suzie-nak csappant meg a kedve. Vajon lenne értelme? Mi a garancia, hogy nem csak végigvitáznánk azt is? Itt legalább mindenki vissza tud menekülni a saját szobájába, ott meg, összezárva egész nap...
- Nekem mindegy. Szerintem egy kezemen megszámolom, életem során hányszor jártam a városon kívül, meg azt sem tudom, a környéken egyáltalán mit érdemes megnézni. Mindegy, úgy is csak itthon lógatom a lábam egész nap, az időmbe belefér, majd keresek valamit. – aztán mást nem azt is a fejemhez vághatja, ha nem nyeri el a tetszését, úgy tűnik, mostanában úgy is olyan harapós kedvünkben vagyunk mindketten.
- Na? – emeltem rá a tekintetem, mert már a felvezetés se sok jót tartogatott, hát még a folytatás! Mire a végére ér, még a palacsintatészta-kavargatást is abbahagyom, csak a pultra támaszkodva nézek farkasszemet vele – vagy keresem a tekintetét, én mindenesetre nem zavartatom magam különösebben, sőt... ha eddig érezhető volt a feszültség körülöttem, akkor most egyenesen tapinthatóvá válik.
- Jelenésed. Kifejtenéd kérlek bővebben, ezt mégis hogyan értetted? Meg az olyan helyeket, ahová csak kétes alakok járnak, nem olyanok, mint te vagy én... és neked mégis ott lett volna jelenésed? Mégis, mi ez az egész, Suzanne? – szólítottam szánt szándékkal a teljes keresztnevén. Abból kiindulva, hogy milyen ritkán hívtam így, szerintem érzékelheti, hogy mennyire örülök ennek az egésznek. Nem, ezt most nem fogja megúszni, nem érdekel, mivel terel, vagy próbálkozik.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Jan. 22, 2017 9:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Talán igen, talán nem. – rántottam meg a vállaimat, hiszen ez is olyan talány volt, hogy semmit se mondtam biztosra. Senki se tudhatja, hogy mit tartogat a jövő és ezt most nem csak ránk értettem, hanem mindenfajta értelemben, ahogyan az teljesülhetne, amit szóba hozott.
A kirohanására és a reakciójára én kapok most egy kisebb sokkot, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy ennyire mellre szívja azt, amit mondok. Pár pillanat kellet is mire felfogtam, hogy mit is mond.
- Nem, képzeld aznap tudtam meg, hogy mennem kell! Tudod, nem mindig mindent közölnek előre az emberrel! Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy nemet mondok, de a kisebb vita után úgy éreztem, hogy egy kisebb tér jót fog tenni, de én nem mentem volna el végleg. Hazajöttem volna, lehet egy hét után, lehet egy nap után, mert szarul éreztem volna magam amiatt, hogy így váltunk el! – bukott ki belőlem minden szabadkozás nélkül, hiszen ez volt az igazság. Részben más ment volna, de lebetegedett a kolléga. Bent pedig azt mondtam, hogy megkérdezem itthon, mert nem akartam magára hagyni Declant, mert úgy éreztem, hogy eléggé szarul van és féltettem őt. Aztán mégis amiatt mentem volna el, hogy kicsit tudjon ő is gondolkozni az egész helyzeten.
A kezemet könnyedén emelem fel megadóan és pár pillanat erejéig habozok, mielőtt elindulnék a szobámba. – Nem az ígéretedben kételkedek, mert azt tudom, hogy nem szegnéd meg sose, vagy nagyon jó indokkal, de attól még rosszul eshet, hogy egyszer már megfordult a fejedben, nem? – a hangom nem volt csatározó, inkább halk és olyan, amire ha akar, akkor válaszol, ha nem, akkor meg nem. Nem akarok ismét vitatkozni, és pontosan emiatt döntöttem úgy végül, hogy inkább elindulok a szobámba, úgyis kezdett már az agyamra menni a sok hívás is, de legfőképpen az, ami miatt kerestek. – Sajnálom. – csak ennyit mondtam, mielőtt elnyelt volna a „folyosó”, majd végül a szobám. Tényleg sajnáltam, mert nem akartam veszekedni, se elüldözni őt.
Kellett kis idő, mire kicsit sikerült lehiggadnom és rendeznem a gondolataimat, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, hiszen a hívás se dobott sokat a hangulaton és szemmel láthatóan a viccelődésem se ért túl nagy sikert. Pedig annak szántam, de nem másnak, viszont inkább a látottak után nem is erőltettem.
- Csak vicceltem Declan! Próbáltam kicsit helyre billenteni a dolgokat, de nem fogom erőltetni, jelenleg nem. Bocsánat! – ez pár percen belül a második bocsánat kérésem volt, majd magam elé vettem az áfonyát és azt kezdtem el babrálni. A rosszakat az edény mellé pakolásztam, majd belelököm később a kukába, most még az se érdekelt, hogy összekeni a konyhapultot. Amikor viszont a kötekedésemből se lesz semmi nagy nevetgélés, akkor már meg se próbálom megállítani őt a „lopásban”. Nem akarok megint a semmin összekapni.
Csak nyeltem egy nagyot és mosolyt erőltettem a szavainak köszönhetően az arcomra, hiszen a fülemben az csengett, amit a szobámba vonulásom előtt motyogott „Ennyit arról, hogy mindig legyen őszinte az ember”.
- Gondoltam mehetnénk csak ketten és Tedet valakire rá bíznánk. Másrészt meg esetleg másik városba, de igazából rád bíznám a döntést, hiszen te régebb óta nem jártál sehol se, mint én. – érezhette, hogy a lelkesedésem picit megcsappant, viszont mielőtt bármit is mondhatott volna megköszörültem a torkomat. –
- Declan, mondanom kell valamit… - kezdtem bele, miközben egy áfonyát forgattam az ujjaim között. – Nem fodrászatra, kozmetikusra gondoltam vagy bármi hasonló dologra. Nem vicceltem azzal, amit mondtam. – érezhette, hogy nem könnyű beszélnem róla, de legalább még életben volt az áfonya, még ha rá nem is tudtam nézni, ha csak nem fordított maga felé. – Olyan helyekre, ahova kétes alakok járnak, ahova ha süt is a nap, akkor se ér el, mert az a sötétség vidéke. Nem ilyenek mennek oda, mint te vagy én, olyanok, akiknek sötét a lelke… Nekem ott kellett volna részben lennem ma, nem csak a konferencia miatt kellett volna elutaznom… jelenésem volt…- és ahogy ezt kimondtam az áfonyaszem szétdurrant az ujjaim között és így engem is beterített a leve. Ő mondta, hogy legyünk őszinték. Hát tessék, most megkapta részben és jöhet a második felvonás. Sok mindent nem tud rólam, arról, hogy mikbe keveredtem az elmúlt 7 év alatt és ez így van jól. Így legalább biztonságban van.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Jan. 22, 2017 8:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Most miért? Egyszer csak leszel az is, nem? – kérdeztem vissza, akár együtt leszünk, akár külön-külön, messze van az még. Meg azt hiszem, vannak per pillanat fontosabb megbeszélésre váró témáink is, mint hogy ki hány lurkóval képzelte el az életét a jövőben...
Nos, amikor elkezdtem kifejteni, hogyan is gondoltam én ezt a lelépős dolgot, még jó ötletnek tűnt... igaz, mire a végére értem, inkább kívántam, bár visszaszívhatnám az egészet!
- Miért lenne mindenre? Ezt úgy mondod, mint ha eddig is már egy csomó mindentől megfutamodtam volna. Nem tudom, Suzie, oké? Talán, talán nem. De amilyen szar volt a helyzet tegnap, sokkal nehezebb már nem igazán lehetett volna. Össze voltam zavarodva, és amúgy is... pont te beszélsz? Azért ennek az elutazok egy hétre Párizsba bejelentésednek is volt némi futás-szaga. Mert azt meg nem hiszem el, hogy akkor tudtad meg. – próbáltam menteni a menthetőt, rávéve arra, hogy próbálja már meg az én szemszögemből nézni a helyzetet, és nem mindig csak fennakadni egy részen.
- Nem, meg se fordult. Mert honnan kellett volna tudnom, hogy előző nap mindent összepakoltál? Soha nem utaztunk még együtt sehova! Meg nem tudom, mennyire emlékszel rá, de az elmúlt hetekben nem is láttuk egymást túl gyakran. – elvégre én éltem a kis szobalakó életemet, ő meg... nem tudom. Próbált rájönni, hogy mi a fene bajom lehet.
- De most komolyan, most meg ezen fogunk veszekedni? Nem léptem le, te is megtaláltad a levelet, miért kell azon vergődni, hogy mi lett volna, ha...? A fenébe is, pont most ígértem meg neked, hogy sosem teszek ilyet, aztán hozzád sem kell érnem, hogy lássam, hogy szíven ütött... vagy feldühített... vagy nem tudom. – kezdett lassan az én türelmem is fogyni, hogy miután már kezdett helyreállni minden, megint valami ilyen értelmetlen szarsággal csesszük szét az egészet.
- Menj csak... ennyit arról, hogy mindig legyen őszinte az ember. – sóhajtottam csendesen, miközben ő a szobája, én meg a konyha felé indultam, abban sem voltam biztos egyáltalán, hogy meghallotta, ahogy az orrom alatt dünnyögök. Eztán már minden így lesz? Minden apró hülyeségen összekapunk?
- Könyörgöm, ne mártírkodj már... öt perce még te jöttél azzal, hogy kész tragédia vagy a konyhában. Megkérlek, hogy mesélj valamit, erre meg egyből játszod a sértődöttet, hogy nem hagylak érvényesülni? -  nézek rá komolyan, hogy akkor döntse már el végre, hogy mit is szeretne... mert ha ezt, már tolom is oda elé a tálat, kevergesse csak a tésztát, aztán én játszok addig az áfonyával.
Viszont ha marad az áfonya-válogatásnál, a kötekedését akkor sem hagyom annyiban, ha már úgy tesz, mint ha tényleg nekem nyújtana egy-egy szemet, az utolsó pillanatban meggondolva magát, loptam én előle a tálból magamnak pár szemet. Basszus, tényleg megesszük, mire megsülnének a palacsinták...
- Képzelem, fodrász szalon, kozmetikus, parfümbolt? – soroltam a legcsajosabb helyeket komolytalanul, ahogy a divat fővárosára gondoltam, mielőtt végighallgattam volna, mit szól a kis nyaralós-csavargós ötletemhez.
- Igazából nekem az is jó, mehetünk valami közelebbi helyre is, támogatom az ötletet. Milyen közelire gondoltál? Amerikán belül, mint mondjuk New Orleans, vagy... városon belül, mondjuk kempingezni a közeli erdőbe? Teddel romantikus hármasban? – próbáltam kipuhatolni kicsit konkrétabban, hogyan is képzelte – Vagy van valami ötleted, hova szeretnél menni? – kérdeztem, mert hiába jövök én itt az ötleteimmel, ha közben neki teljesen más elképzelései vannak. Mert úgy is mindig az van végül, amit a nők akarnak...

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Jan. 22, 2017 6:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Nagymama? Ezek szerint lesz gyerek és még unoka is? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn és a mosoly ott bujkált az arcomon. Talán kicsit eléggé előrehaladt az időben, persze, én is mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd családot szeretnék, de a jelenlegi helyzetet tekintve azt hiszem, hogy ez a dolog még messzebb sodródott, mint eddig volt.
Amikor viszont az kerül szóba, hogy szó nélkül lelépett volna, akkor igyekszem elrejteni azt, hogy ez mennyire fáj, de amikor meg is erősíti, akkor a fal megrepedt és könnyedén leolvashatja arcomról, hogy mennyire szarul esik. Az ajkamba harapok, mint aki így akarná visszafogni a benne dúló háborút, érzéseket és a könnyeit, egyelőre pedig sikerül is. – Szóval te tényleg azt hitted volna, hogy a futás mindenre a válasz? Attól könnyebb lesz minden? – kérdeztem meg hitetlenkedve, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ezt fontolgatta. Szerettem volna neki lekeverni egyet cserébe, de egyelőre még megálltam. De aztán persze jött a folytatás is, hogy pontosan akkor tűnt volna el, amikor nem vagyok itt. A fejemet elfordítottam és a kezemet ökölbe szorítottam, de nem néztem rá. Nem akartam bántani, még ha ő meg is tette azzal, amire készült. – És az meg se fordult a fejedben, hogy talán meg se találom a levelet, mert mindent összekészítettem az induláshoz?! – nem volt békés a hangom, de annál inkább érezhető volt belőle a fájdalom és megráztam a fejemet is végül, hogy inkább ne mondjon semmit se. Nem akartam elhinni azt, hogy ő ennyire könnyedén képes lett volna kisétálni az ajtón. Lehet, hogy 7 éven át kómában feküdt, de kitartottam mellette. Veszekedtünk, elhidegültünk kicsit egymástól az elmúlt hetek alatt, viszont sose hittem volna azt, hogy tényleg ennyire sötét lett volna a helyzet.
Mielőtt pedig talán bármit is tehetett volna, vagy éppen mondhatott volna, azelőtt inkább azt mondtam, hogy megyek és elintézem a telefonomat, ő meg addig készülhet a reggelihez. Amikor viszont visszavonszoltam a seggemet a konyhába, akkor nehéz volt eltűntetni ennek a nyomait is és úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem hatolt mélyre a mondandója. Ezek után még csodálkozik azon, hogy az a legnagyobb félelmem, hogy egyszer nem lesz itt, mikor hazajövök és eltűnt mindenegyes cucca?
- Jóóó értettem. A konyha számomra még továbbra is tabu! – emeltem fel a kezemet is megadóan. Szerintem, ha megmondja pontosan mit csináljak, akkor talán a hasznomat venné, de én nem fogok ellenkezni. Legalább nem kell bepiszkítani a kezemet se.
- Meglátom, hogy mit tehetek az ügyben. – újabb angyali mosoly és még egy szemet bekaptam látványosan. Sőt, ha vevő volt rá, akkor kicsit cukkoltam is őt, mert úgy tettem, mintha neki akarnám adni, de közben meg én fogyasztottam el. Kellett a jókedv, nagyon is kellett. Most nagy szükségem volt, hogy abba tudjak kapaszkodni.
Haboztam és átkoztam magam kicsit, amiért nem tudtam óvatosabban fogalmazni. – Olyan helyeket, ahova sose hagynám, hogy betedd a lábadat és amit most se úsztam volna meg… - csúszott ki óvatlanul az ajkaim közül és ebből már sejthette, hogy korábban nem mondtam teljesen igazat, amikor viszont erre rájöttem, akkor inkább a bogyók válogatására szenteltem minden figyelmemet. – Én benne vagyok, de ha már itt tartunk, akkor mehetnénk először valami közelebbi helyre is, nem? Mármint azt hiszem ez a háborús övezet nem sokáig tartható fent és lehet egy kis levegőváltozás jót tenne nekünk, vagy badarság? – pillantottam rá óvatosan és reménykedtem, hogy a korábbi hadarásom és elszólásom nem tűnt fel neki és nem fog annál leragadni, mert ha igen, akkor ebből sehogy se fogok tudni kimászni.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Jan. 22, 2017 5:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Lehetséges. Bár ha elképzellek nyugdíjas öreglányként, inkább tudlak valami bolondozós tünemény nagymamaként, mint  egy karót nyelt boszorkának. – tettem hozzá vigyorogva, igaz, hol van az még! Meg kell azt élni előbb azt a kort, az unokákról már nem is beszélve, de úgy sem ezen volt most a lényeg, így nem is agyalok rajta feleslegesen többet.
- Igazából... meg. – vallottam be, mert tagadni úgy se nagyon lett volna értelme azok után, ahogy az előbb fogalmaztam – Tudod... csak ez az egész eddigi, ahogy alakult, mióta megtudtam, hogy nem... ember vagyok. Valahogy minden csak egyre rosszabb lett, aztán amikor tegnap a veszekedésünk végén bevágtad, hogy elutazol egy hétre... Elbizonytalanodtam... hogy ha már idáig fajult a helyzet, van-e esély rá, hogy jobb legyen? Vagy ez az a pont, ahol jobb, ha eltűnök az életedből, és nem nehezítem meg feleslegesen. – vontam vállat, kis szünetet tartva a vallomásom közepette – Végül csak a levél mellett döntöttem, aztán nem tudom... vártam, hogy hogyan fogadod az igazat. Aztán ha mégis elrepültél volna, valószínű, hogy engem se találtál volna már itt. – elvégre elég egyértelmű kijelentése lett volna annak, hogyan érez, vagy mi a véleménye a „másságom” kapcsán. De hála az égnek nem így történt, szívrohamot sem kapott, és talán még jobbra is fordulhatnak a dolgok, úgyhogy... azt hiszem, mondhatjuk, hogy jól alakult végül ez az egész. Nem mint ha Suzie-val lenne bajom, sőt...! A legkevésbé sem, csak a legrosszabbkor jött ez az egész tündér téma, mondhatni, én pedig nem akartam még tovább mélyíteni a szakadékot közöttünk...
- Sajnos a konyhában sem működik a számítógépes „utolsó lépés visszavonása” téma, tükörtojásból se fogsz már soha lágytojást csinálni. Meg elég sok hasonló hiba van még. – keverd össze a sót a cukorral, példának okáért.
- Hékás... azért nem mindet megenni! – szólok rá szigorúan, egy pár szem még belefér, azt mondom oké, úgy is bele van kalkulálva, de hogy az összeset megegye nekem? Na jó... valószínűleg a korábbiakat tekintve, most azt is elnézném neki. Inkább sietek a palacsintával, igaz, akkor is kell neki valamennyi idő, hogy elkészüljön, akármennyire is siettetném a dolgot.
Valahol azért megnyugtató, hogy nem üti meg a bokáját különösebben a hirtelen jött döntése miatt, hogy mégsem utazik, így pedig én is nyugodtabban engedem el a témát, hogy helyette inkább másról beszélgessünk. Úgy is van bőven mit bepótolnom még mindig az elmúlt éveiről.
- Aham, értem. Csak mert mindenkitől csak azt hallom, hogy milyen szép. Milyen sötét helyein kódorogtál te, hogy ennyire képben vagy? – sandítottam felé, miközben a tésztát kevertem, majd utána azt is elárultam, honnan jutott eszembe – Az jól hangzik. Igazából nekem is valami hasonló jutott eszembe. Én még sosem voltam korábban, és ha már ez a mostani út úgy is füstbe ment neked, egyszer elutazhatnánk, ha van kedved hozzá. Nem munka miatt, hanem kikapcsolódni. Csavarogni, világot látni... – gondolkoztam hangosan, aztán ha másképp gondolja, reméltem, hangot ad neki. Persze nyilván ahhoz az sem ártana, ha előbb valami munkát találnék, ne mindent csak Suzie fizessen, meg valószínűleg nyáron szebb a város, mint így, tél közepén.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 21, 2017 11:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csendesen hallgattam azt, amit mondott és néha egy aprót bólintottam, hogy figyelek rá. Pár pillanat erejéig viszont még el is gondolkoztam az egészen. Lehet, hogy igaza van, de talán annyira nem meglepő. Mégis csak árvaként nőttem fel valamilyen szinten és amúgy se voltam sose az a túl magabiztos és én megmondtam típus.
- Lehet, hogy igazad van. Nem tudom, de talán az elmúlt időszak tett ilyenné, hiszen az élet mindig formál minket és az se kizárt, hogy idővel talán nekem is benő a fejem lágya. – rántottam meg a vállaimat, hiszen erre nem nagyon tudtam mit felelni. Ha a munkámról volt szó, akkor talán felnőttem a feladathoz, de magánéletben. Fogalmam sincs, hiszen amíg fel nem ébredt, addig szinte nem is volt úgy igazán magánéletem, vagy éppen lakótársam, barátom és hasonló személyek az életemben.
Lehet, hogy bölcsebb lett volna hallgatni, de ha már korábban pont arról beszéltünk, hogy meg kell osztanunk a másikkal a dolgokat, közelebb kell tudnunk engedni ilyen téren is, akkor nem hallgathattam, ahogyan a kérdést se tudtam mivel kikerülni, így végül elmondtam, amitől eléggé féltem mostanában. Megannyi zűr és gondolat közül ez volt a legerősebb félelmem. Amikor viszont óvatosan kezdett bele a válaszába, akkor pár pillanat erejéig kicsit azért megijedtem, hogy most rontottam el mindent.
- Megfordult a fejedben? – kérdeztem meg csomóval a torkomban és érezhette, hogy ezzel eléggé meglepett. És hirtelen nem is értettem, hogy miért fordulhatott meg az e fejében. – Miért? Mikor? – tettem fel a következő kérdéseket, de nem bírtam ránézni. Fájt, hogy ez egyáltalán megfordult a fejében. Ahogyan az is átfutott a fejemben, hogy netán én rontottam volna el mindent ennyire? Ennyire nem lenne könnyű velem élni? Vagy mi miatt? Amiatt, mert tündér? Netán más miatt?
Hamarosan pedig már a konyhában is voltunk, miután végeztem a telefonálással, de aztán egyből kispadra is lettem ültetve. Még szép, hogy ennek hangot is adtam, hogy nem éppen tetszik, de persze ez is inkább csak viccelődés volt a részemről.
- De, viszont te majd kijavítottad volna a hibáimat. – feleltem neki csípőből a dolgot és hozzá még egy angyali mosolyt is villantottam. – Nem, teljesen jó lesz ezzel. Egy kis édesség nem árt most, viszont nem félsz, hogy hamarabb fognak eltűnni, mintsem a palacsinta készen lesz? – kérdeztem meg ártatlanul, majd magam elé vettem a dobozkát, hogy elkezdjem átnézni, de közben egy szem épet is bekaptam, hiszen eléggé csábító volt és hívogató.
Aztán pedig jöhetett tőlem egy hazugság. Elég szarul éreztem magam közben, de valahogy nem volt szívem mindent ismét elrontani, maximum majd később teljesen kiakad és jogosan kaphatok tőle nem éppen túl kedves szavakat. Talán máskor könnyen ment a füllentés, a hazugság, de most minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy végig tudjam mondani és rá se bírtam közben nézni. Mintha az bármit is segítene, pedig nem.
- Igen, jártam már ott. - feleltem neki sietve, hiszen ez legalább igaz volt. – Mint minden városnak annak is vannak sötétebb és nem túl szép helyei, de amúgy igazán gyönyörű. Könnyedén magával tudja ragadni az embert és van egy különleges varázsa is. Ha gondolod, akkor egyszer megnézhetjük. – vettem fel ötletnek, ha netán valamikor úgy érezné, hogy szívesen utazna el velem.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 21, 2017 8:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Csak halkan nevetve csóválom a fejét a nyelvnyújtásán, képzelem én, mennyire játszott szerepet az, hogy pirulni akart, vagy épp sem. Ami pedig a párnákat illeti, nos... nagy volt a kísértés, hogy viszonozzam a kedvességét és visszavágjam hozzá legalább az egyiket, de végül maradt mellettem mind a kettő, ha nincs több muníciója, legalább addig sem kakaskodik itt nekem.
- Nem, igazából szeretem, amikor ilyen bohókás vagy, valahogy egyből jobb kedvre derül tőle az ember, szóval miattam ne változz meg. Csak... inkább gondolkozásra értettem, néha, mint mondjuk ez az előbbi szürke kisegér téma is... - javítottam magam, mielőtt még nagyon félreértené a dolgot, magam sem voltam biztos abban, hogyan is lehetne jól leírni, vagy megmagyarázni. Talán nem is kellett...
Amikor kíváncsiságból rákérdeztem, koránt sem gondoltam volna, hogy ennyire szíven ütő példát hallok majd tőle válasz gyanánt. Egy pár pillanatra még el is szégyellem magam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben az, hogy hagyom elmenni Párizsba, és mire hazaér, elköltözök, eltűnök az életéből, csak hogy megkíméljem. Te jó ég, mivel érdemeltem ezt ki, hogy ennyire kitart mellettem még a legnagyobb pácban is, amikor más mindenki más lemondott rólam?
- Biztosat sajnos nem tudok ígérni, de... – kezdek bele óvatosan – Azt mindenképpen meg tudom, hogy többet meg se fordul a fejemben az, hogy szó nélkül eltűnjek az életedből. – azt nem ígérhetem, hogy örökké mellette leszek, hisz mint látjuk, a balesetet, meg a kómát sem én akartam, ahogy az sem biztos, hogy hosszú évek után még mindig egymást szeretnénk lakótársnak, még ha most úgy is tűnik, a világ végezetéig se engednénk el a másikat. Senki sem tudhatja, mit rejt a jövő. Sajnos, vagy szerencsére, idő kérdése.
Amíg Suzie a szobájában intézi a dolgát, én a konyhában látok neki a munkának, amikor pedig visszatérve egyből a hozzávalókkal kezd játszani, egyből arrébb is hessegetem, mielőtt még túl nagy rumlit csinál itt nekem.
- Nem te mondtad, hogy tragédia vagy a konyhában? – kérdezek vissza, de ha már annyira szívére vette a dolgot, akkor elé tolok két dobozka áfonyát, hogy azzal foglalja le magát – De ezeket addig átnézhetnéd, nincs-e benne olyan, ami megunta az életét, meg meg kéne mosni őket, mire megsütöm a palacsintákat. Vagy inkább tükörtojással és baconnel kéred? – bizonytalanodok el egy pillanatra, mert amilyen savanyú-keserű volt az elmúlt pár hét, szerintem némi édes jobban ránk fér, de ebből aztán végképp nem csinálok problémát. Ha a sós mellett döntene, juharszirup és áfonya helyett kerítek tojás és sült szalonnát neki.
- Akkor jó. – bólintottam, miután figyelmesen végighallgattam a mondandóját. Igaz, a dorgálás nem hangzott túl jól, de nem is tűnt annyira vészesnek a helyzet ezek után. Az pedig meg se fordlt a fejemben, még csak egy pillanatra se, hogy hazudna, miután pont ő magyarázott nem sokkal korábban a bizalomról.
- Amúgy szép város Párizs? Voltál már ott korábban is?

• • • [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 21, 2017 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Tudtam jól, hogy kimondani könnyebb, mintsem úgyis tenni, hogy nem rágódunk a múlton, de remélhetőleg idővel menni fog. Nem csak neki, hanem nekem is, hiszen én is szerettem a múlt rejtélyein elmélkedni.
- Valakinek jól, így nyugodtan pirulhat akkor, amikor csak kedve tartja. – nyújtottam ki rá gyerekesen a nyelvemet, hiszen nem kell emlékeztetnie rá. Én is jól emlékszem, hogy mennyiszer pirultam el mostanában és jöttem zavarba, mint valami kis tinédzser, de igazából az ő hibája. Miért kell mindig elérnie, hogy a pipacsok irigykedni kezdjenek rám.
Amikor nem érti, hogy a párnákat miért kapta, akkor csak széttárom a karomat, mintha ebből értenie kellene, vagy ha továbbra se teszi, akkor így járt. Most nem állt szándékomban megmondani neki a megoldást.
- És ez tényleg zavar téged? Jobban örülnél annak, ha állandóan komoly lennék és hasonló dolgok? – kérdeztem meg kissé meglepetten, hiszen voltam már életem során eleget komoly. Jól esett újra bolondozni, kicsit gyerekesnek lenni a közelében, de talán tévedtem és nem kellett volna. Pedig nagyrészt ez voltam én és emiatt még váratlanabbul ért, hogy esetleg ez zavarhatja őt velem kapcsolatban.
Csak bólintottam, de nem mondtam semmit se arra, amit a félelemről mondott, amikor viszont visszakérdezett, akkor egy aprót alsó ajkamba haraptam és haboztam. Túl sok mindentől féltem, de a legnagyobb félelem egy volt. – Az, hogy egyszer elveszítelek. Hazajövök és te már nem leszel itt, vagy éppen a múltam miatt esik bajod… - nem néztem rá, hiszen kimondani ezt is eléggé nehéz volt. Zavaromban pedig a felsőm ujját birizgáltam, de akkor se bírtam volna ránézni. Féltem attól, amit esetleg az íriszeiben pillantanék meg.
Amikor kezem arcára siklik, akkor a mosolyát viszonozom és a remény szikrái könnyedén csillannak meg az íriszeimben, de ahogy semmi se, úgy ez se tarthatott örökké. Majd egyszer talán örökké tarthatnak eme boldog pillanatok is, vagy legalábbis hosszabb időre. Szeretnék hinni abban, hogy hamarosan a világrendje elkezd még inkább helyrebillenni.
Hamarosan pedig rövid időre a szobám nyel el. Szerettem volna megúszni ezt a beszélgetést, de esélyem se volt rá és még mindig jobban jártam vele, mint más valakivel. Tudtam jól, hogy ott kellene lennem és nem lesz az az Isten se, amivel ki tudom magyarázni magam, de úgy éreztem, hogy vállalom a kockázatot. Egyszerűen csak úgy láttam helyesnek, ha maradok és nem hagyom magára Declant, a többivel meg ráérek akkor foglalkozni, amikor már tényleg nagy szarban leszek esetleg.
- Most komoly? Inkább kispadra ültetsz? – biggyesztettem le az ajkaimat szomorúan, majd abbahagytam a játszadozást a liszttel és csalódottan leültem a székre. Figyeltem Ted-et, aki kíváncsian követett minket és helyet is foglalt hamarosan a lábaimnál.
Kérdésére görcsbe rándult a gyomrom, de tudtam jól, hogy az igazat nem mondhatom el. Addig a jó, amíg ő nem tud semmit se, legalább nem eshet baja, vagyis remélem.
- Nem, egyáltalán nem lesz semmi baj. Ment még az egyik kolléganőm is, majd ő elviszi ezt az egész konferenciát egyedül is, meg telefonon is elér. – nem néztem ekkor még Declanra, hiszen képtelen lettem volna a szemébe hazudni. – Szóval emiatt ne aggódj. Nem leszek munkanélküli, maximum kicsit megdorgálnak, de semmi komolyabb. – próbáltam eléggé határozottnak tűnni és úgy, mintha tényleg semmiség lenne. Reméltem, hogy jól játszottam ezt a dolgot, mert nem akartam, hogy aggódni kezdjen miattam.


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Pént. Jan. 20, 2017 11:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Igen... azt hiszem, igazad van. A múlton változtatni úgy sem lehet, időutazni meg egyikünk sem tud. – vontam vállat, igaz, mennyivel könnyebb mondani, mint elhatározni magát az embernek, hogy tényleg nem fog a „mi lett volna, ha...” kezdető démonain gyötrődni. Vagy akár betartani.
- Az sem kizárt. – vallottam be végül, de tekintve, hogy egészen kicsi gyerek korától ismertem, mégis hogy ne lennék az, amikor sokkal jobban ismerem, mint talán bármelyik más ismerőse? Vagyis talán az ismertem korrektebb lenne, tekintve, hogy mennyi minden bepótolni valóm van még a kómám idejéről...
- Mondja ezt az, aki egy félreérthető mondattól egyből a lábujjától a feje búbjáig elvörösödik? – öltöttem rá nyelvet, bár szerintem elég lett volna emlékeztetnem a múltkori fürdőszobás alakításunkra, hogy ismét pipacsmezőket megszégyenítő árnyalatokat öltsön az arca. Igaz, talán nem ez volt a megfelelő pillanat ilyesmire, így annyiban is hagytam. Majd, ha nem bír magával meg a szemtelen megjegyzéseivel, talán akkor, bár... még mindig inkább ezerszer ez, mintsem a korábbi hallgatása.
- Hé! Hé-hé-héééé! – az első párnát még sikerült elkapnom, igaz, amint az ölemben landolt, már kaptam is a képembe a következőt, mire csak meglepetten értetlenkedtem egy sort, hogy ezt meg mégis miért?
- Tudom, hogy nem, ne haragudj, csak... te jó ég, néha annyira gyerekesen tudsz viselkedni felnőtt létedre. – feleltem némileg megenyhülve, nem újabb bántásnak szánva a szavaimat, inkább csak meglepett megállapításnak... mint mondjuk ez az előbbi kis beszélgetésünk is.
- Nincs ezzel semmi baj, Suzie. Csak az nem fél semmitől, akinek nincs mit veszítenie, nem igaz? Vagy bolond... – tettem hozzá némi hezitálás után, mint valami gyenge poént, hátha sikerült valamivel jobb kedvre derítenem, vagy legalább tompítani némelyest a beszélgetés komolyságának élén.
- Például? Mitől? – kíváncsiskodtam azért egy sort, aztán maximum nem árulja el őket... Vagy ha igen, és legalább néhányat sikerül eloszlatni közülük, akkor már megérte, nem? Amúgy is ő emlegette nem sokkal korábban, hogy néha az ilyen személyes kérdéseknek is elő kell bukkanniuk ahhoz, hogy két ember jobban bízhasson egymásban.
Ahogy megérzem az arcomon a kezét, egyből reménykedő, halovány mosolyra görbül a szám széle, miközben a korábbi szőnyegminta-fixírozásból óvatosan felpillantok, kár, hogy olyan hamar tovaszállt a pillanat... így azonban most rajtam a sor, hogy felsegítsem, és átvonuljunk a konyhába reggelizni, ha már szóba került.
- Azt hiszem, meggyőztél. – sóhajtottam végül beleegyezően, arra meg, hogy eltűnik a szobájában, hogy elintézzen pár dolgot, csak megértően bólintottam – Persze, menj csak. – Ha már a gépet, meg a koncerenciát miattam késte le, akkor azt hiszem, ez a legkevesebb, amit tehetek. Igaz, miközben a palacsintához valókat sorakoztattam fel a konyhapulton, akaratlanul is elkalandozott a gondolatom, hogy mi lett volna, ha nem hagyok semmilyen cetlit, csak hagyom, hadd menjen, és egy hét múlva látom viszont, de inkább gyorsan elhessegettem a gondolatot. Úgy is pont az előbb beszéltük meg, hogy mennyire felesleges ilyesmiken rágódni, nemdebár?
- Inkább ülj le, és tarts szóval. – vetettem egy pillantást arra, hogyan játszik a liszttel, és nekem elhiheti, hogy ha valamit, hát azt egy rémálom takarítani! Úgyhogy inkább csak némán jeleztem a tekintetemmel, hogy csüccs a pult melletti egyik székre, a többit meg bízza csak rám.
- Biztosan nem lesz baj belőle, hogy nem mentél? A repülőjegy, a szállás, a belépők, foglalások... a munkád... – szólaltam meg valamivel később, mert nem tudtam, mit is kérdezhetnék, és a munkáról beszélni talán még mindig semlegesebb terep volt, mint arról, hogy velünk mi van...

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Jan. 17, 2017 11:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Valószínűleg nem, de kár lenne ebbe a talányba belemenni, mert sok mindenről nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha éppen kicsit is másképpen történik. – mondtam kicsit halkabban, hiszen tudom, hogy milyen érzés ilyeneken gondolkodni, rágódni, hiszen sokszor megtettem. Ahogyan a bűntudatom se csökkent a felébredése óta, hiszen részben mindig is kicsit magamat hibáztattam a balesete miatt.
- Inkább csak túl elfogult vagy. – nem hiszem, hogy vagány lennék. Inkább talán csak önfejű és nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó arra, amit csinálok a munkám miatt. Arra szerintem nem lehet azt mondani, hogy vagány lennék, vagy éppen veszélykedvelő lennék. Ez többről szól, de néha magam sem értem, hogy miként csöppenhettem bele ebbe az egészbe.
- Azt hiszem, hogy a pipacsoknak vetélytársa akadt. – kuncogtam el magam kicsit jobbkedvűben, amikor megláttam azt, hogy miként vörösödött el. Lehet, hogy nem volt éppen szép dolog tőlem, de már így is túlzottan komoly volt a hangulat és szerintem egy kis hozzánk méltó csipkelődés nem árthat. Legalább addig se rágódunk az ezernyi „gondon”.
Amikor meghallom azt, hogy miként nagyzolja el a dolgot, amit mondtam, akkor csak kicsit összeszükül a szemem, majd lebiggyesztem az ajkaimat szomorúan. Végül aztán pedig kap még egy párnát és még egyet, mintha csak abban reménykedni, hogy a kettőt együtt nem tudja kivédeni. – Nem szép dolog mások félelmeiből viccet csinálni. Talán túl magabiztosnak tűnök, de azt hiszem, hogy nem vagyok az. Túl sok mindentől félek Declan. – pillantottam rá óvatosan, és a hangom is a kezdeti játékosságból egészen komollyá változott és halk is lett. Sok minden történt, amíg távol volt, ahogyan azóta is, hogy újra velem volt, viszont ennek ellenére valahogy sokszor voltam bizonytalan, féltem dolgoktól. Még attól is, amitől eléggé nagy eséllyel nem is kellett volna.
Csak egy aprót bólintottam, amikor azt mondta, hogy köszöni, de láthatta arcom vonásaiból, hogy nem kell megköszönnie. Ez természetes dolog, hogy nem fordítunk hátat azoknak, akik fontosak számunkra.
- Pontosan. – biztatóan mosolyodtam el és ha elég közel volt, akkor gyengéden érintettem meg az arcát, mintha csak ezzel is segíteni szeretnék neki. Aztán pedig jöhetett is a reggeli téma. Remélhetőleg szép lassan talán a hangulat is a helyére billen, én legalábbis nagyon reménykedtem. Amikor pedig jött volna a pasi hiszti, akkor csak sóhajtottam egyet.
- Mert amit te csinálsz az mesteri és ehető, míg az enyém… Szerintem még a legrosszabb étteremben se engednék árulni. – szórakoztam picit vele, majd aztán csak bólintottam egy aprót, hogy igen, arra gondoltam. – Rendben, akkor készülj elő hozzá, addig én visszaviszem a bőröndömet és telefonálok egy gyorsat. – hiszen a telefon hamarosan ismét rákezdte. Sietve kaptam fel, de amíg be nem értem a szobámba, addig semmi érdemleges nem hagyta el az ajkaimat.
- Jól vagyok ne aggódj, Dorothy. – mondtam szinte suttogva, hogy Declan ne hallja meg.
- Hol a francba vagy? Itt kéne lenned! – mondta csöppet se higgadtan, mire én csak sóhajtottam.
- Közbejöttek a dolgok, nem megyek. – erre csak egy kisebb morgás volt a válasz.
- Remélem tudod, hogy Ő nem fogja ezt szó nélkül hagyni… Mennem kell, keresnek. – azzal a lendülettel le is rakta. Tudtam, hogy nem a főnökünkre gondol, ahogyan nem is a konferenciára. Azt ő is el tudja vinni egyedül. Sokkal inkább arra a férfira, aki részben segített életben maradni és akivel egykoron, anyám halála után találkoztam. Tudtam jól, hogy mire képes, hiszen sose volt olyan tiszta, mint a frissen hullott hó, de ezzel ráérek később foglalkozni. Pár pillanat erejéig még haboztam, majd aztán, mintha semmi se történt volna úgy sétáltam a konyhába.
- Miben is tudok segíteni? – majd ha lehetőségem volt, akkor nem kizárt, hogy a liszttel kicsit havat is imitáltam, amiből bőven kaphatott, de persze ártatlan fejet vágtam, mintha nem is én lettem volna. Ahogyan az se kizárt, hogy kicsit ezzel akartam leplezni azt, hogy aggódom esetleg valami miatt.

••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Jan. 17, 2017 6:43 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Legalább. De ha te is most hallanál először természetfeletti lényekről, akkor valószínűleg nem így lett volna. - húzom el a számat, részben mert talán csak ez az egyetlen apró kis magyarázat arra, miért nem, részben, mert jó vagyok, hogy már magamra is lényként hivatkozok... igaz, még mindig jobb egy fokkal, mint az „izé”. Ami pedig a többi reakciót illeti, azt hiszem, valahol várható volt, sőt... fogadhatta volna sokkal rosszabbul is ezt az egészet. Legalább nem sikított amikor hozzáértem, már az is haladás, nem?
- Ne butáskodj már, akkor is az voltál, most is az vagy. – tettem hozzá, az már más kérdés, hogy a felnőttek szeretik mindenféle szabályokkal kordában tartani az emberek viselkedését, hogy ne lehessen teljesen önmaga, de hát ilyen az élet.
- Jó, hát azt nem mondom, hogy nem... – vallottam be hahsonlóan vöröslő fejjel, mint amikor annak idején vacsoraidő előtt csípett anya sütilopáson a konyhában, pedig valójában egyikben sincs semmi bűn. És nagyjából itt le is ragadok a gondolatmenettel, mert továbbra is úgy vagyok vele, hogy a külső nem minden. Persze, nyilván számít az is, de nem az a legfontosabb.
- Jóóó, és akkor most mit szeretnél, erre mit mondjak? Igen, igazad van, vannak csinosabbak, én meg úgy is csak egy felszínes pasi vagyok akinek ez az egy számít, megyek, keresek mást? – kérdeztem vissza nem kevés túlzással kiforgatva a szavait, de hátha veszi a lapot végre. Mellesleg... ha at is mondaná, menjek, akkor se fogok, pláne, hogy épp csak az előbb dícsért meg, milyen makacs is tudok lenni.
- Köszönöm. – azt, hogy nem érzi annak, hogy nem bánta meg, hogy soha, egy percig se éreztette, hogy kár volt... vagy hogy mennyi idő, milyen nagy kitartás, elhatározás kellett ahhoz,hogy minden nap belátogasson hozzám a kórházba, még akkor is, amikor már az orvosok, és talán a saját családom is lemondott rólam. Ezek után azt hiszem, nekem sem illene feladni, ilyen hamar, az első nagyobb, utamba gördülő akadály láttán. Még ha az az akadály egyelőre akkorának is tűnik, mint valami hegy.
- Majd... valamit. – értettem egyet vele, mert akármennyire is szerettem volna, pontosabbat úgy is képtelen lettem volna mondani, másrészt meg, ez ilyen szempontból úgy is két emberes feladat lesz, egyedül talán nem is menne... Na jó, talán menne, de valahogy nem vonz annak a gondolata, hogy 0-24 óráig kezeslábasban meg kesztyűben múlassam az időt, a lakásban is.
-De miért mindig nekem k... – kezdtem volna a látványos nyafogást, hisz oké, hogy kettőnk közül én voltam a szakács, de azért néha ő is besegíthetne, hogy mit enne, ne mindig csak én törjem raja a fejem.
- Ó... vagy úgy. – mosolyodtam el végül, ahogy megéreztem a kezét, és lassan a gondolataim közt is elkezdett alakot ölteni a reggeli-kívánsága – Nos, ha segítesz benne, lehet róla szó. – feleltem végül, felsegítve a kanapéról, ha hagyta, ha meg nem... hát, akkor kizárásos alapon egyedül vettem a konyha felé az irányt.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 07, 2017 11:31 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Láthatta rajtam, hogy ennyivel nem ússza meg a dolgot, így csak a pillantásommal tudtára adtam azt, hogy gyerünk erőltesse meg kicsit magát és mondja el, hogy fordított helyzetben milyen lenne ez az egész. Türelmesen vártam, hiszen az évek alatt egész jól belejöttem ebbe a dologba.
- Legalább ennyivel előnyben voltam, hogy nem kérdőjeleztem meg se az elméd állapotát, se azt, hogy igazat mondasz-e, vagy nem. – mondtam neki alig hallhatóan, hiszen én tudtam arról, hogy a világ nem csak olyan szürke, mint amilyennek mi hisszük. Annál sokkal több lappang ott. Bár bevallom férfiasan, hogy tündérekről nem túlzottan hallottam, de azért igyekeztem ezen a dolgon kicsit tovább lendülni. Másrészt meg a kíváncsiság szerintem a részemről is megvolt, csak hát nem mindig könnyű volt feltenni a kérdést, mert nem akartam se hülyeséget kérdezni, se rontani a helyzeten.
- Elhiszem, de akkor talán nem meglepő, hogy így reagáltam rá. – fürkésztem őt, mert akkor ezek szerint ő is hasonlóan reagált volna. Legalább ő nem kapta meg az első fázist tőlem, így még az se kizárt, hogy annyira rosszul nem is járt volna.
- Az az oviban volt, akkor még vagány voltam, nem úgy mint most. – viszonoztam a mosolyát, hiszen az akkor tényleg könnyedén lepattintottam, de most már nem lenne annyira lazán. Meg nem is akarom lepattintani, de azért eléggé messze állok, hogy meg akarjak házasodni. Eleve a kapcsolat is még tök fura számomra és szokatlan volt.
- Megpróbálhatod, de szerintem az alvó oroszlánt te se akarok felébreszteni. – tettem hozzá már picit jobbkedvűen, hiszen biztos lehetne abban, ha megpróbálna csomagolni, akkor nem lenne az olyan egyszerű. Főleg most már, hogy itthon maradtam. Másrészt meg reméltem azt, hogy ha nem maradok, akkor se szökött volna meg abban az egy hétben. Nem olyannak ismertem meg régen, így azt hiszem érthető volt az, hogy erre gondolni se akartam.
- Ohhh, ugyan már Declan. Férfi vagy, nehogy azt mond, hogy amikor kimentél a városba, akár csak sétálni vitted Tedet, akkor nem nézted meg az arra sétáló nőket. Főleg akkor, ha esetleg egy-egy szemrevalóbbat sodort az utadba az élet. – nehezen tudtam elhinni ezt, arra pedig, hogy a látszat nem minden arra csak megrántottam a vállamat. Lehet, hogy nem minden, de azért az is nyom a latba. És ezt szerintem ő is mondja, hiszen nem csak az számít, hogy a felszín alatt a rokonlelket megleljük. Persze ez a legfontosabb, de akkor is.
- Lehet, hogy te ezt úgy gondolod, hogy teher lehet számomra, de nem az. Tudod, így legalább láthatom sokszor azt az aprócska boldog szikrád a szemedben, amikor rájössz egy-egy dolog kulcsára, hogy miként is használd. Nem mondom azt, hogy mindig könnyű volt az elmúlt 7 év, de megérte kitartanom. – nem hiszem, hogy túl nagy újdonságot mondanék neki, meg hazudni se fogok, hogy volt olyan, amikor meginogtam, de attól még örülök, hogy mindig sikerült erős maradnom és kitartanom mellette. Ahogyan azt se bánom, hogy még mindig nem annyira egyszerű az életünk. Lehetne könnyebb is, de ha minden úgy menne, mint a karikacsapás, akkor nem tudnánk becsülni a jót se.
Csak bólintottam, hiszen jelenleg úgyse sok beleszólásom lenne abba, hogy miként csal, mert nem tudja irányítani, így mindegy is.
- Ohhh, érteemmm. Hát akkor majd kitalálunk valamit. – nem fogom teljesen kizárni a dolgot, de azért valahogy még én se vágyok arra, hogy minden egyes pillanatban valaki kutakodjon bennem. Idővel remélhetőleg ez is könnyebb lesz. Szeretném azt, ha ő se szenvedne emiatt.
Figyeltem, ahogyan feláll, de én nem mozdultam meg továbbra se. Csak óvatosan a keze után nyúltam. – Mi lenne, ha kitalálnád? – pillantottam fel rá kérdőn, miközben a gondolataim között egy kis amerikai palacsinta jelent meg. Az laktató és legalább sokat se kell csinálni belőle, hiszen se ő, se én nem vagyunk túlzottan éhesek.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Pént. Jan. 06, 2017 3:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Gőzöm sincs, Suzie. – vontam vállat, de sejtettem, hogy ettől azért bővebb magyarázatra vágyik, így hát megpróbáltam a helyébe képzelni magam, vagy legalább azt elképzelni, én hogyan fogadtam volna ilyen hírt. Bár nehéz úgy, hogy azt se tudom, ő hogyan viselkedett volna, ha egyáltalán ilyesmit tudott volna meg magáról.
- Szerintem nem akartam volna elhinni. Vagy aggódni kezdtem volna érted, hogy mi bajod, hogy egyik pillanatról a másikra ilyeneket hadoválsz össze? Ha meg tényleg bebizonyosodott volna, hogy igaz, akkor... passz. Szerintem kíváncsiskodtam volna, hogy mi is ez az egész? Vagy hogyan működik? – gondolkoztam hangosan, meg magunkat ismerve, akkor én próbáltam volna tartani a lelket benne, hogy milyen menő is valójában az egész, mint valami szuperhős. Kár, hogy a saját esetemben valahogy nem tudtam így beleélni magam... Mondjuk Suzie tuti több hasznát venné ennek az egésznek már csak a munkája miatt is, mint én.
- Az, azt meg kell hagyni. Még nekem is az ez az egész, elhiheted. – emeltem a tekintetem a plafon felé, azon gondolkozva, vajon mikor jutok el odáig, hogy már nem zavar? Hogy teljességgel elfogadtam és megtanultam használni, és olyan természetesnek fog tűnni, akár a levegővétel? Vagy a két lábon járás?
- Te hoztad pont azokat példának, szóval amelyiket szeretnéd. – mosolyodtam el, ahogy hallgatni kezdtem – Sokkot? Ugyan már, az oviban is milyen lazán lepattintottál. – emlékeztettem, arra meg, hogy mást vennék el... mit mondjak? Nem is igazán ismerek másokat, legalábbis az ismerőseim 99%-a jelenleg a kórházban dolgozik.
- Nos, ezt örömmel hallom. Te is nekem. Akkor nem állok neki csomagolni... – tettem hozzá egy hálás mosollyal, azt pedig csak gondolatban, hogy a világ másik feléről – mondjuk Párizsból – megnéztem volna, hogyan állít meg, ha történetesen a távolléte alatt döntök úgy, hogy jobb neki nélkülem. Vagy legalább nyugodtabb... Így azonban tárgytalanná válik a téma, csak szórakozottan paskoltam meg Ted hátát, kissé közelebb hajolva, ha már szóba került, meg történetesen kettőnk között terpeszkedik most is.
- És, mit láttál? Kik szaladgálnak? – kérdeztem vissza, még mindig Ted hátát simogatva, miközben Suzie-ra sandítottam – Hogy a vörösek kapósabbak? Vagy aki szemre valóbb, az már egyből okosabb és sikeresebb is? Hülyeség lenne ilyen külsőségek alapján következtetéseket levinni, amúgy meg... tudjuk, hogy a látszat milyen csalóka, nem igaz? – nem mint ha azt mondanám, hogy a külső egyáltalán nem számít, de hosszú távon mégis csak a belső tulajdonságok döntenek arról, hogy ki kivel találja meg a közös hangot, szerintem. Gondolom mi sem azért jövünk ki jól, mert Suzie szöszi, vagy én meg több mint egy fejjel magasabb vagyok tőle...
- Ugyan már, szerinted? Életbeli tapasztalatok terén nagyjából ott állok mint egy tizenéves, se munkám, se megtakarításom, szóval ha úgy nézzük, még mindig te tartasz el, és a házon kívül még mindig a kórházban töltöm a legtöbb időmet... Kész főnyeremény, mi? – biztos minden nő ilyen párról álmodik, aki meg akar állapodni valaki mellett.
- Jól van, akkor... majd csalok tovább vele, ha nem zavar. – jegyeztem meg, amikor pedig meghallom a következő kérdését, csak hezitálva vakargatom meg a tarkómat.
- Hát... igazából lehetne. De tekintve, hogy egy másik emberhez van szükség hozzá, és csak te laksz itt rajtam kívül... – hagytam függőben a mondatot, gondolom nem kell sok logika ahhoz, hogy rájöjjön, igazából csak vele... rajta tudnám gyakorolni ezt az egészet. Mert az igazat megvallva, mást nem szívesen hoznék ide, meg amúgy is... ismerőseim se nagyon vannak, akikben így megbíznék.
- Hmm... különösebben nem vagyok éhes, de tekintve, hogy tegnap vacsora óta nem ettem és lassan dél, lehet, hogy nem ártana összeütni valamit... – értettem egyet vele, azzal neki is láttam, hogy feltápászkodjak a helyemről – Te mit ennél?

• • • [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Pént. Jan. 06, 2017 8:29 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak egy aprót bólintottam arra, amit mondott, hiszen nem tudtam mit kéne mondani, vagy mikor jön el az a pillanat. Ahogyan abban se voltam biztos, hogy csak úgy képes leszek ennyire kényes témákról beszélgetni, de muszáj lesz majd akkor erőt venni magamon. Még a végén azt hinné, hogy ki akarom őt zárni ilyen értelemben, pedig szó se volt erről, de ezen ráérek majd akkor rágódni, amikor már benne leszek.
- Miért te miként viselkednél fordított helyzetben? – pillantottam rá kérdőn, mintha csak azt akarnám, hogy saját magának válaszolja meg a kérdést. Lehet, hogy távolságtartó vagyok jelenleg, de az ember nem mindennap tudja meg, hogy a barátja tündér, vagyis inkább itt az a lényeg, hogy természetfeletti. Lehet, hogy féltem picit, de nem Declantól, hanem sokkal inkább attól, hogy mi lesz ezek után, vagy miként fogok/fogunk tudni ezzel az új helyzettel megbirkózni.
- Sajnálom, ez egyszerűen csak…. – gondolkodtam el picit a helyes szót. – váratlan volt, fura? – mintha tőle akarnám tudni arra a választ, hogy ez a helyzet pontosan mi is. Nem akartam megbántani őt, de szerintem az átlaghoz képest még egész jól fogadtam a hírt.
- Mármint melyikkel? Házasodsz, vagy elköltözöl? – vontam fel picit kérdőn a szemöldökömet, mert hirtelen nem is tudtam, hogy melyikre gondol. – Házasodni akartál volna, akkor tuti szintén sokkot kaptam volna. – még akkor is, ha azt mondta volna, hogy mást akar elvenni. – Ha az utóbbira gondoltál, akkor arra nem is akarok gondolni. Nem szeretném, hogy elköltözz. Fontos vagy számomra és ez sose lesz másképpen. Biztosan megpróbáltalak volna megállítani benne, de azt is tudom, ha valamit a fejedbe veszel, akkor eléggé csökönyös tudsz lenni. – mosolyodtam el szelíden, hiszen ebben talán nagyon is hasonlítottunk. Nem könnyű minket eltántorítani attól, amit a fejünkbe veszünk, de én így szeretem őt. És ez sose fog változni.
- Ez a te otthonod is, itt mindig lesz helyed. – pillantottam rá biztatóan, hiszen ez volt az igazság. Itt mindig szívesen látjuk őt Teddel egyetembe, aki leült kicsit közöttünk, de még se egy vonalba velünk. Hol egyikünkre, hol a másikunkra pillantott, mintha meg akarná fejteni, hogy mi is folyik itt.
- Lehet, hogy én így vagyok összerakva és azért vak se vagyok. Látom azt, hogy kik szaladgálnak az utcán. – húztam el keserűen picit az ajkaimat, hiszen tényleg láttam. A legtöbb nő könnyedén meghódított volna bárkit, de én még ahhoz tök jól értettem, hogy az elmúlt 7 év alatt mindenkit elüldözzek mellőlem, mielőtt még esetleg bármi komolyabb dolog történhetett volna. – Tényleg? Miért? – pislogtam párat, hiszen ezt nem gondoltam volna, hogy ő fél hasonló dolgoktól, mint én csak kicsit fordítva. Sokszor tűnt magabiztosnak, meg miért kellene aggódnia? Ezen picit meg is lepődtem.
- Gondolom nem az. – nem hiszem, hogy az baj lenne, hogy picit csalt is, hiszen a figyelmessége egy-egy fárasztó nap után is baromi jól esett.
- Hmm, és esetleg itthon valahogy nem tudsz gyakorolni? Seraphina, ugye? Ő nem mondta, hogy miként gyakorolhatnád még inkább? – ha kell akkor megpróbálok benne segíteni, hiszen most is működött és tényleg nem is fájt. Így akár máskor is megtehetjük ezt, még akkor is, ha még mindig nem igazán tudom elhinni, hogy kutat olyankor a gondolataim és az érzéseim között. Kicsit ijesztő. – Gondolom mind a ketten éhesek vagyunk már, vagy tévednék? – kérdeztem meg kedvesen, hiszen lehet, hogy ha nem üres gyomorral folytatnánk ezt a témát, beszélgetést, akkor kicsit javulna is az állapot. Még akkor is, ha jelenleg úgy érzem, hogy nem is nagyon vagyok éhes.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 05, 2017 9:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Jó, ház nyilván nem úgy értettem, hogy kiszúrjuk a faliújságra, hogy holnap, pontban ötkor naggyűlést és lelki tanácsadást tartunk a nappali kanapéján... – feleltem sután, mert gondolom, majd fog még olyan szituáció adódni, amikor ilyen kényesebb témák felé lehet kanyarodni a beszélgetéssel, és nem csak két pirítós között dobja be az ember őket. Hány szeletet pirítsak? Ideadnád a vajat? Kérsz mellé teát? Hány pasival jártál az elmúlt hét évben? Ugye nem fulladsz itt meg nekem, csak azért mert félrenyeltél? Hát, váratlannak váratlan lenne, de legalább nem stresszelne rá előre, az is biztos. Akkor kapna szívrohamot, amikor meghallja.
Apró, félénk szóváltások, közben egyre inkább elnyúló szünetek, levegőt átszelő párnák, csak hogy valamivel zökkentsük már ki a hangulatot ebből a megrekedni látszó mélabúból és bizonytalanságból, több kevesebb sikerrel.
- Nem tudom, Suzie, eléggé olyan benyomást keltesz. – vetek felé egy sokatmondó pillantást, hogyan préselődik még mindig a kanapéba, tartva a biztos két lépés távolságot köztünk, mióta csak lehuppant oda.
- Hát, legalább visszakapom azt, ahogy az elmúlt napokban viselkedtem. – nevetek fel csendben, keserűen, elvileg eddig én voltam az, aki szándékosan kerülte, hogy még csak véletlenül se érjünk egymáshoz, lévén nem igazán vagyok még ura a képességeimnek.
- Remélem, hogy igazad lesz. Amúgy ha ilyennel állítottam volna be, az jobb lett volna? – már csak kíváncsiságból, mert reális esélye mondhatni semmi... bár az tény, megfordult a fejemben az esti sétám alkalmával, hogy ha nagyon rosszra fordulna a helyzet a kis vallomásom után, akkor lehet jobb lenne, ha elköltöznék... Nos, úgy tűnik, egyelőre még nem kell csomagolnom azt a keveset, ami van.
- Azért megnyugtató hallani. – mosolyodok el hálásan a szavait hallva, még ha a reakciói nem is feltétlenül erről árulkodnak, de betudom az újdonság okozta sokknak a dolgot. Aztán ha még hetek múltán is ez lesz... hát, akkor majd meglátom akkor, előre kár fárasztanom magam ilyenekkel, hogy mi lesz akkor, ha...
- Ugyan már, ne butáskodj! Miért lennél az? Ennyi erővel, ha te kisegér, akkor én meg mormota... – vontam vállat a kifogását hallva, igaz, ahogy folytatja végül, kénytelen vagyok egyetérteni vele.
- Úgy tényleg, valóban... De miért nem bízol magadban? Van valami oka? Történt valami? Vagy... – egyszerűen nem értem, hogy miért, amikor semmi oka rá - Hát... erre most mit mondjak? Hogy én is hasonlótól félek, néha még mindig? – mi lesz, ha egyszer úgy dönt, hogy elég volt? Így is túl sokat pazarolt el rám az életéből? Vagy hogy megbánja, hogy kitartott mellettem? Hisz valószínűleg még mindig sokkal több a baj velem, mint egy normális emberrel lenne, akár a kóma utóhatásait nézzük, akár ezt a természetfeletti dolgot.
- Hm, nos... izé... akarom mondani... az csak nem baj. Vagy az? – vallottam be úgy, mint valami óvodás, akit épp most kaptak süticsenésen vacsi előtt.
- Egyelőre valami ilyesmi, igen... néha ha akarom, akkor is képtelen vagyok elzárkózni tőlük, csak jönnek, akár akarom tudni, akár nem... máskor meg ha a fejem tetejére állnék, akkor sem tudnám megérezni. Pont azt igyekszem mielőbb megtanulni, hogy hogyan tudnám én magam eldönteni, hogy mikor akarom használni, vagy irányítani, csak hát elég döcögősen megy eddig. – próbáltam meg mesélni róla, akármilyen nehéz is pont az érzésekről beszélni, magyarázni úgy, hogy nem pszichológus az ember.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Vissza az elejére Go down
 

Suzie & Tekergő otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Palmwoods - a jövő hírességeinek otthona
» Shan és Wade otthona

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3