- Ne reménykedj, annyit azért te sem tudsz beszélni. – ráztam meg a fejem, mert hét évnyi beszélgetést alig egy hónapba sűríteni? Ugyan már... Azt tudom, hogy Suzie nem semmi dolgokra képes, de ez talán még neki is nagy falat. - Én ilyet egy szóval sem mondtam. – emeltem fel a kezem védekezően, mielőtt visszaejtettem volna magam mellé és újra a dereka köré fűztem őket – De talán hallottad már azt a viccet, amikor a szőke nő... – kezdek bele szemtelenül vigyorogva, nem mint ha régebben különösebben sokat ugrattam volna a hajszínével – tudom, a csoport értelmesebb képviselői mennyire a szívükre tudják venni – de hát ha már ő dobott fel ilyen magas labdát nekem... Magára vessen. - Hát, nem tudhatom, a tinédzserkor utolsó évei mit alakítottak nálad... – feleltem csendesen, elvégre valahogy akkoriban történt a balesetem is, így meg elég sok fontos dologról lemaradtam az életében... - Amiatt pedig ne aggódj, ha túlságosan megeredne, majd orvosolom a helyzetet. – vágok vissza szemtelenül, van egy pár ötletem talonban, úgyhogy csak hajrá! - Hmm... ezek szerint már régebben is eljátszottál a gondolattal, hogy mi lenne, ha...? – kérdeztem vissza némi meglepettséggel, mert én épp az imént vallottam be neki, hogy velem mi volt a helyzet ilyen téren, azonban arról még egy szó sem esett, hogy benne is felmerültek hasonló gondolatok. Csak jól titkolta ezek szerint, de ettől függetlenül sikerült felkeltenie a kíváncsiságomat, úgyhogy hallgattam, mit „vall”... egészen addig, amíg szóba nem kerülnek az elvesztegetett, és soha vissza nem kapható közös évek, meg ha nem szól közbe a sors, hol tarthatna már azóta a közös életünk... De hát ez van, ezt kell szeretni, vagy ha azt nem is, akkor elfogadni, mert mást úgy se nagyon lehet kezdeni vele. - Ugyan már, nem én éltem volna át, csak szemtanúja lettem volna, az elejéhez meg így is volt szerencsém. De majd fényképekről bepótljuk a többit. Vannak, ugye? – kérdeztem vissza, mert ha nem is kimondottan erről, de mondjuk a ballagásáról, vagy más fontosabb pillanatokról szívesen nézegetnék valamikor. - Most is ugyanolyan Tökmag vagy, úgyhogy ugyanúgy piszkálhat bárki ezért. – vontam vállat, miközben próbáltam elfojtani a vigyorgást, nem sok sikerrel... igaz, én a magasságára értettem, mert mostanra talán még nagyobb lett köztünk a magasságbeli különbség, mint anno a gimiben volt, ami meg a korkülönbséget illeti... hát, az mindig ilyen marad. - Hálás köszönet, legalább ebben legyen sikerélményem. – ha máshoz nem is nagyon értek a főzésen kívül. És erről jut eszembe, lehet, hogy lassan nem ártana az álláshirdetéseket is elkezdenem figyelni az újságokban... - Nem is tudom. Mondjuk a józan eszed, hogy hahó...?! Suzie, szerintem tudod azt te is nagyon jól... – elvégre csak tükörbe kéne néznie... fiatal, csinos, kedves, aranyos, a munkájában is jó, egyedül is megáll a lábán, szinte bárkit megkaphatna... én meg? Jó, ha árnyéka vagyok régi önmagamnak, miközben azon küzdök nap nap után, hogy ne gyűrjön maga alá a depresszió, amiért ilyen szinten darabjaira hullott az életem... hogy mondhatni, jelenleg Suzie az egyetlen biztos pont benne. Kész mázlistának érzem magam, hogy egyáltalán ő is hozzám hasonlóan érez, és nem kevert le egyet a csók után nemes egyszerűséggel, hogy mit képzelek... - Nem vagyok az különösebben, de legalább fürödni nyugodtan tudna tőle az ember. Vagy várjunk, csak nem te szoktattad rá Tedet, hogy így fürödjetek? – mert bevallom, nekem kissé még furi ez az egész egy kádban ülünk a kutyával, nem mint ha nőkkel olyan sokat fürödtem volna együtt, de velük legalább egy fajhoz tartozunk... Mégiscsak elfogadottabb, mint ha a saját kiskedvenceddel együtt pancsolsz. - Nézőpont kérdése... Előlem igen. Más elől nem. – pontosítok rajta, bár tekintve, hogy pusztán komolytalankodás az egész, annyira nem is erősködök a témával. - Hááát, ha neked inkább a portás jön be... – sóhajtok tettetett csalódottsággal, ám amikor visszakérdez, csak megrázom a fejemet – Dehogy adom senkinek! – s ezt nyomatékosítva, még egy apró csókot is nyomok a nyakhajlatába. - Tényleg? Miért, hány éves? Vagy mióta van nálad...? – pillantok én is a blöki felé, mert azt tudom, hogy örökbe fogadta, így pedig nehéz pontos kort megállapítani, de nagyjából azért csak tudja, gondolom... nekem elképzelésem sem volt, hogy ilyen fiatal. - Hééé! Ezzel azt akarod mondani, hogy növesszek hasonló szakállat? Hát rendben, sok úgy se hiányzik hozzá. – grimaszoltam egyet, ahogy kicsit arrébb fújkáltam a szám környékén lévő habot, annyira nem finom, amikor az ember szájába szökik beszéd közben. Másrészt meg... a mostani borostás ábrázatommal szerintem pár hét alatt nekem is hasonló lenne, csak nem ilyen ősz színben, és tekintve, hogy a borotválkozás még mindig nem tartozik a kedvenceim közé... Majd meglátjuk, Suzie hagyja-e egyáltalán, most viszont, mielőtt még válaszolnék a következő kérdésére, visszakapta a kis csínyt, csak ahelyett, hogy én is ilyen csinos szakállat készítettem volna neki habból, a rajtam lévőt dörgöltem az arcára. - Ugyan már, van két ágy, egy kanapé... tudod, hogy ki fog a földön aludni. – én biztos, hogy nem, mert akárhogy is osztok-szorzok, hárman vagyunk, és legalább három fekvőalkalmatosság is akad a házban, ha mindenki más helységben szeretne durmolni.
- Szerintem az elmúlt hetekben bepótoltam azt is. – szólaltam meg habozás nélkül, de azért rossz érzés volt szembesülni azzal, hogy az elmúlt évek alatt egyszer hallotta azt, amit mondtam neki. Pedig sokat meséltem, vagy csak olvastam, miközben vártam a csodára. S a csoda megtörtént, hogy utána szabadjára engedje a bennünk lakozó elrejtett, vagy talán magunk által se túlzottan ismert érzéseket. Mindennek eljön a maga ideje, ahogyan végül eljött ennek is, mármint a vallomásnak. - Ohh, szóval úgy gondolod, hogy eddig se volt? – kérdeztem vissza játékosan és finoman még a homlokánál fogva meg is böktem, miközben játékosan lepittyesztettem az ajkaimat. - Főleg, ha rólam van szó, mi? – pillantottam rá kérdőn, mintha csak rosszat mondana, akkor tuti belőle lesz a lakoma, pedig szó se volt erről. – Csak a végén meg ne bánd, ha egyszer túlzottan megeredne a nyelvem. – a mosoly meg könnyedén jelent meg arcomon. – Amúgy meg szerintem azt akartam mondani, hogy… - s egy pillanatra még el is gondolkoztam. – Declan, ez sokkal jobb, mint egykoron esetleg gondoltam volna. – jahh, valami ilyesmi lett volna, de hát eredeti formáját sokszor nehéz visszaadni a szövegnek, mert sok esetben a helyzet szüli és utána csak a mondandó lényege marad meg. Csak egy aprót sóhajtottam, mert rosszul esett, hogy kizárt abból, hogy mi bánthatja és a félelmeim nem hogy eltűntek volna, de inkább egyre inkább hatalmukba kerítettek. Amikor vállamnak döntötte a fejét, akkor először csak egy gyengéd puszit nyomtam a fejére. Én itt vagyok és mindig itt leszek, hogy meghallgassam őt. De szerintem nem is lennék nő, ha ennyiben tudnám hagyni, s mivel nem is ellenkezett a tettem ellen, így végül kicsit megemeltem a fejét, ahogyan álla alá csúszott az ujjam. Amikor viszont meghallom, hogy mi bántja, akkor lesütöm a szemeimet, mert hirtelen nem tudom mit kellene mondanom. Nem csak ő sajnálja, hanem én is. Nem is kicsit. Egyik nap se volt tökéletes, se túlzottan jó, hiszen ő nem volt velem. A szabadidőmet legtöbb esetben mellette töltöttem el. - Én is sajnálom, de nézd a jó oldalát, az egyik legrosszabb női korszakot nem kellett átélned, se látnod az esetleges pattanásaimat és hasonlók. – próbáltam megvilágítani kicsit másabb szemszögből. – Meg így senki se piszkálhatott téged se azzal, hogy egy Tökmaggal jársz. – s itt nem a magasságomra gondoltam, hanem a köztünk lévő évekre. Nem vagyok vak, ahogyan sose voltam az, így pontosan tudtam, hogy a lányok miként néztek rá egykoron és most is miként néznének. Szerintem anno is bármelyik lányt könnyedén megkaphatta volna, nem is értem, hogy miként ragadt mellettem és miért én voltam az a szerencsés, ahogyan talán most se, viszont csöppet se bánom. Örülök annak, hogy én lehetek az az egy az életében. - Tudod, csak nem akartam előled elvenni ezt a dolgot. – pislogok angyalian ártatlanul, mintha tényleg ez lenne az oka, de hát vélhetően mind a ketten tudjuk, hogy a munka és a többi dolog mellett nem sok energiám maradhatott arra, hogy megtanuljak főzni. Meg az se kizárt, hogy én nem kaptam ilyen géneket, amik segítenének benne. Feljebb szökik a szemöldököm, miközben hallgatom őt és kicsit még a torkomat is megköszörülöm. - Aha, és miért is csak annak a lehetősége áll fent, hogy én gondolom meg magam? Meg ki is figyelmeztetne? – kérdeztem meg roppantmód kíváncsian és kicsit még duzzogi fejet is vágtam hozzá, bár utóbbiból nem sokat érzékelhetett. Szerintem nem az én lábaim előtt hevernének a pasik. Főleg azok után nem, hogy mennyi szinte át se lépte a küszöböt, hanem sokkal inkább szerintem Declan tudna találni minden ujjára sokkal szebb és dögösebb nőket, mint amilyen én vagyok. Vélhetően és a szürke és törpe egerek sorába illenék be. - Persze, macskát… Mióta is lettél te olyan nagy Garfield barát? – kíváncsiskodtam tovább, majd újra Tedre pillantottam, aki úgy tűnt, mintha nagyon is értené azt, amiről folyik a csevegés és nem túlzottan nyerte volna el a tetszését, így csak újra kicsit elmerült a vízben, hogy utána megrázza magát. Én csak nevetésben törtem ki, miközben a kezemmel azért próbáltam védeni az arcomat a víztől, a fürdő meg így is úszott már, szóval tök mindegy… - Hanyagul őrizte volna, ez érdekes… – hümmögtem is egyet mellé, hiszen ha azt vesszük bele, hogy senki másnak sikerült ennyire közel férkőznie hozzám, csak Declannak, akkor szerintem az ő szemszögéből nézve inkább jól kellett őriznie, nem rosszul, de lehet én gondolom túl, vagy marhaság az egész gondolatmenet. - Hirtelen milyen önzetlen lettél. Akkor már miért nem inkább a portás? – vicceltem el a dolgot. – Meg amúgy is ilyen könnyedén adnád a mellettem lévő üres helyet bárkinek? – tudakolóztam tovább játékosan, mert nehezen tudom elhinni. Meg elég csak megnézni minket. Lehet, hogy még nem nyerte vissza az erejét, de szerintem már most simán össze tudna csomagolni, ha annyira szeretne. - Ő is a család része, meg igazából „gyerek” is, így talán nem lenne annyira meglepő. – pillantottam fel Tekergőre, majd játékosan habbal összemaszatoltam, vagyis, ha elég gyors voltam, akkor pillanatok alatt megpróbáltam belőle télapót varázsolni, ami ha összejött, akkor Ted is egy ugatással jutalmazott. – Vagy netán attól tartasz, hogy most ő túrna ki az ágyból és nem én? A föld is igazán puha… - húztam kicsit az agyát, mert miért ne?
- Ugyan, csak nyugodtan. Úgy sem hallottam a hangodat éveken keresztül, van mit bepótolni. – noszogattam tovább, ezzel elárulva azt is, a kómám ideje alatt nem igazán érzékeltem semmit a külvilágból... mert gondolom, ha már minden nap bejött meglátogatni, nem csak néma csendben ült minden alkalommal, hanem beszélt is hozzám. - Hogy ééén vettem el? Ugyan már... – forgatom a szemeimet tettetett duzzogással, de aztán csak nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el megint. - De, csak... nem azt mondják mindig, hogy milyen szeszélyesek tudnak lenni a nők? Másfelől meg... olyan jó hallani. Nem is lehet elégszer. – vallom be végül somolyogva, ami pedig az értelmes beszédet illeti, azt hiszem, nekem sem lehet okom panaszra, amit össze-vissza makogtam neki az elmúlt pár percben, miután elhagytuk a törölközőinket... - Hmm, semmi komoly, megleszek. – felelem csendesen, ahogy a vállának támasztom az állam, úgy sandítok fel rá, a tekintetét keresve, de úgy tűnik, csak nem sikerül meggyőznöm... így amikor megérzem az állam alatt az ujjait, csak engedem hadd irányítson, igaz, egy darabig még így is várok, mielőtt rendes válasszal szolgálnék. - Csak... Most még inkább sajnálom, hogy hét év egyszerűen kiesett az életemből. – igaz, nem én akartam így, sőt... mondhatni, csak áldozat voltam az események sűrűjében, de attől a számtalan rossz mellett még mindig ott van a tudat – hogy ha valamit, hát az elvesztegetett időmet sosem fogja tudni senki visszaadni. És hét év igenis hosszú idő, mondjon bárki bármit is. - Azt hinné az ember, hogy legalább egy kicsit megtanultál ennyi idő alatt. De sebaj, lehetsz a kis kuktám. – ajánlottam fel nagylelkűen, ha már választani kell a ház körüli munkákból, akkor úgy is, egyértelműen a főzés az, amit örömmel, bármikor! Miközben csendben beszélgetünk lassan csak megtelik a kád is vízzel, mi meg valamivel kényelmesebben elnyúlva a vízben folytatjuk a társalgást. - Nem is tudom... Én biztos nem, de lehet, hogy te reggelre meggondolod magad. Rájössz, hogy inkább mégsem... Vagy kiderül, hogy csak álmodtuk ezt az egészet. Vagy... álmodban figyelmeztet valami, hogy menekülj! Vagy... – gondolkoztam hangosan, elkomolytalankodva a dolgot, bár annyi igaz volt belőle, hogy volt bennem némi félsz a másnapot követően. Nem mint ha nem vártam volna, egyszerűen csak ismét egy nagyobb fordulatot vesz az életünk, és félek, nehogy csalódást okozzak neki... vagy bánjuk meg később ezt a mostani döntésünket. Túl sokat azonban nem nagyon tudok rágódni a dolgon, mert társaságunk akadt, nyakig sáros kutyánk vetődik be mellénk a vízbe, elárasztva ezzel az egész fürdőt... Én meg csak a fejemet csóválva próbálom a lábammal arrébb tolni finoman, mert... ha már belerondított a nagy romantikus hangulatba, bírjon már megülni a fenekén! - Mi a kész csoda benne? Az én helyében én is tudnék... amúgy... fogadtál volna örökbe inkább egy macskát, az biztos nem jönne a fürdő közelébe se! – igaz, akkor valószínűleg mi sem kötöttünk volna ki itt, ahol vagyunk, de hát az más téma. - Hogy ééén? Elraboltam? Magára vessen, ha ilyen hanyagul őrizte... – vonok vállat vigyorogva, elvégre házőrző kutya lenne, vagy miféle, nem igaz? - Miért ne? Megengedhetem én a szomszédnak is nyugodt szívvel, de végső soron úgy is a te döntésed lesz, vagy tévednék? – vonok vállat, miközben forgolódni kezd, hiába akarnánk dönteni helyette, azért nem ilyen egyszerű a képlet. - Nem is tudom... te jobban ismered. Bár, elnézve, hogy most is inkább bemászott harmadiknak mellénk, mintsem egyedül lubickoljon, van egy tippem, melyik ágyra pályázna... – sandítottam le Suzie-ra, mert kinézem a kis négylábúből, hogy az éjszaka közepén arra kelnénk, épp közénk fészkeli be magát, mint ha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Csak mosolyogva ráztam meg a fejet, hiszen nem csak emiatt vettem hasznát, de a mosolya könnyedén elárulta azt, hogy ő se gondolta ezt komolyan. Így én se kezdtem el boncolgatni azt, hogy ennél sokkal több dologban hasznát veszem és mennyire fontos. Szerintem úgyis tudja, érzi. – Hmm, vélhetően sok mindent, de lehet jobb, ha kivételesen hallgatok, mert szemmel láthatóan nehezen megy az értelmes és összefüggő beszéd, mert elevetted az eszemet. – pillantottam rá egy huncut mosoly keretében, hiszen az elmúlt percekben eléggé csak szavakat pakoltam egymás mellé dadogva. Az értelmet meg, aki megtalálta köztük. Na, annak talán Nobel-díj is járna, de tényleg! A mosolyát pedig könnyedén viszonozom a rövidke csók után, hiszen én is alig akarom elhinni, hogy így alakultak a dolgok, vagy éppenséggel azt, hogy ez tényleg a valóság. Erre szokták azt mondani, hogy csípj meg és a hasonó dolgokat… - Netán nem volt eléggé egyértelmű eddig a válasz? – kérdeztem meg játékosan, miközben tarkója vonalán simítottam végig. – Természetesen igen. – válaszoltam meg, ha nem is egyből a kérdését, hiszen szerintem már a csók és az, hogy még mindig tökre meztelenül itt ülök az ölében szerintem eléggé beszédes. Azt meg kár lenne tagadni, hogy még mindig kicsit zavarban vagyok, de a boldogság érzése és a felszabaduló érzés sokkal erősebb most a zavaromnál, így talán annyira nem is feltűnő. Amikor meglátom, hogy kicsit szomorúan hajtja le a fejét, akkor picit érthetetlenül pislogok rá, mert nem értem, hogy mi lelhette. – Mi a baj Declan? – kérdezem meg óvatosan és ha engedi, akkor óvatosan emelem fel az állánál fogva a fejét, hogy a szemeibe nézek. Aggódtam érte, kár lenne tagadni. Mi van akkor, ha már esetleg meg is bánta a dolgot? Mi más lehetne a gond? Tényleg nem értettem semmit se, és egy pillanatra kicsit meg is ijedtem eme gondolatnak köszönhetően. - Igyekszik az ember. – jegyeztem meg ártatlanul, majd széles mosollyal bólintottam még. – Igen, kifőzünk valamit, vagy inkább csak összetesszük, amink van, hiszen ha én főzök valami… - pillantottam rá egy sokat mondó pillantással, akkor ott tuti katasztrófa történik, mert én és a konyha ilyen téren nagyon nem vagyunk barátok, de kuktának szerintem egészen jó vagyok. Legalábbis eddig nem érte a szó a házat. Amikor ujjaink összefonódnak, akkor egy pillanatra mosolyogva pillantok le rá, mintha csak valami új, valami ismeretlennek a kezdetét jelentené, de közben azt is tudtam, hogy rá biztosan számíthatok. Lehet, hogy nem lesz könnyű, de nem hiszem, hogy az eddig dolgoknál nehezebb akadályokat még tud elénk görgetni az élet, de majd eldől. Amikor pedig a fürdés eldől, akkor könnyedén enged, én a vizet engedem meg, meg a habfürdőt intézem, amíg ő kényelmesen elhelyezkedik, én pedig hamarosan kicsit hozzásimulva hagyom, hogy a víz ismét körbeöleljen. - Miért pont alvás után? Netán tartasz attól, hogy valamelyikünk meggondolná magát, miután aludt rá egyet? – kérdeztem meg nem teljesen komolyan, de nagyon érdekelt. Biztos vagyok abban, hogy ezek után érdekesek, szokatlanok és kicsit talán furák lesznek a napjaink, de jók, legalábbis én szeretnék hinni ebben. Már egészen jól összeszoktunk, most pedig ismét kicsit változott a helyzet, így megint ideje lesz majd ilyen téren is összeszökni, kialakítani a ritmust, de ahogyan eddig, úgy talán most is adni fogják magukat a dolgok. Mielőtt viszont túlzottan elmerülhetnék a gondolataimban, vagy Declan közelségének köszönhetően életre kelt érzésekben, meg az elmúlt percek események áradatával Ted könnyedén csobban a vízbe. Sietve törlöm meg én is az arcomat, miközben egy kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat és a kád másik végében ülő kutyánkat nézem. Komolyan, szerintem ő valami ufó, vagy nem tudom. - Ez igaz, de lehet csak azért tette, hogy ne érezzük magányosnak magunkat. Kész csoda, hogy tudott dönteni a két ágy között… - szólalta meg játékosan, hiszen tény, hogy mindig kényelmesebbnek találta valamelyik ágyat, mint a saját kis vackát. - Miért ne? Betoppantál, majd elraboltad a szívem? – pillantottam fel kicsit Tekergőre mosolyogva, miközben a hangom továbbra is játékosan csendült és úgy, mint aki tényleg nem érti, hogy mire is lehetne Ted féltékeny. – Ohh, ilyen könnyedén hagynád, hogy vele aludjak? – fordultam kicsit oldalra, hogy jobban lássam a legjobb barátomat, vagyis most már azt hiszem a helyes kifejezés a pasim, barátom lenne rá. S kicsit talán kihívóan is pillantottam fel rá. – Meg szerintem ő kész örömmel foglalná be az üres ágyat, igaz? – majd a végére a tekintetemmel megkerestem a másik Tekergőt. Mind a kettőjüket nagyon szerettem, csak kicsit másképpen, de ez így volt jól.
Azt hiszem, összességében egész jól megúsztam... sikerült kijönnünk ebből az egész tragédiából, amibe az este torkollott kis híján. Sőt! Ahhoz képest, hogy nem sokkal ezelőtt még azon görcsöltünk, hogy hogyan meneküljünk a másik szeme elől, vagy takargassuk magunkat, most csak vigyorgunk itt nagy bőszen mint két vadalma, teljességgel megfeledkezve a korábbi hatalmas „problémáinkról”. Nem mint ha egy kicsit is bánnám, inkább csendben csatlakozok Suzanne nevetéséhez, ha már korábban is nagy volt a kísértés a helyzet komikussága okán. - Látod? Legalább ennyi hasznomat már veszed. – jegyeztem meg szórakozottan, mielőtt kissé felvontam volna a szemöldököm – Miért, te mit szerettél volna mondani? – kérdeztem vissza, hisz ő kezdte, akarom mondani szólított a nevemen, csak épp befejezni nem volt alkalma, mert elkomolytalankodtam a helyzetet. Az újabb, rövidke csók után már az én képemen is levakarhatatlanná válik a mosoly, de nem bánom a legkevésbé sem... te jó ég, mennyivel könnyebb a lelkem így, hogy ezt a sok éve őrizgetett titkot végre vele is megosztottam, és ráadásképp még viszonzásra is talált! - Szóval igen lett volna... és most is az lenne? – kérdeztem vissza egészen belelkesülve, mint valami kiskölyök. Mondjuk lehet, az előbbiek után hülyeség ilyesmiket kérdezni, de ha már eddig a múlt volt a téma... most meg a jelenben vagyunk. - Az biztos... Ennyire kalandos, ennyire sokat magára várató... – fűzöm hozzá csendesen, és ahogy Suzie gondolatai, majd az enyémek között is megjelennek a „mi lett volna, ha...” jellegű képek a családról, vagy arról, hogyan változott volna az életünk, csak némi szomorúsággal hajtom le a fejem. Igen, egyfelől rossz belegondolni, mennyi minden lehetett volna másképp, vagy akár mennyivel előrébb tarthatnánk, de... a mérleg másik oldalán meg ott van az a lehetőség, hogy ha nem is akkor, hanem néhány nappal később talál rám a banda, a legkevésbé sem akartam volna, hogy Suzie ilyen „kapcsolatban” aggódjon értem éveken át, miközben még abban sem lehetett biztos, hogy valaha is felébredek. Akkor már inkább örülök annak, hogy így alakult, ahogy... - Igazán jól hangzik. Le se tagadhatnád, hogy újságíró vagy, írhatjuk együtt... Majd kifőzünk valamit, nem igaz? – játszok egy kicsit a szavakkal, meg az én szakmámmal is, miközben hagytam összekulcsolódni az ujjainkat, csak miután végzett vele Suzie, szorítok rá finoman... nagyjából addig, amíg el nem dől a fürdés sorsa, mert akkor csak szó nélkül bólintok a felvetésére, és engedem el... hadd mozgósítsa magát a víz meg a habfürdő kapcsán, elvégre mégiscsak otthonosabban mozog itt. Lévén, nem úszómedence méretű a kád, én inkább szavazok arra, hogy dőljön nekem, jobban el is férünk, meg kényelmesebb, kellemesebb, megnyugtatóbb is így, hogy közben át is tudom ölelni, intek is neki, bár végső soron úgy is az ő döntése... Túlélem akkor is, ha a kád másik végének dől, maximum kap egy grátisz talpmasszázst. Úgy is tudom, milyen csiklandós. - Hát, pedig úgy tűnik, igaz... Vagy majd alvás után meglátjuk, mennyire? – kérdezek rá, mert igazából még magam sem vagyok biztos benne, hogy eztán hogy fognak zajlani a mindennapok, eddig is olyan elkenődött volt a határ a barátságunkban, most ezt még jobban elmaszatoltuk, átléptük... viszont a legtöbb „páros” aki hasonló cipőben jár, többnyire külön él, és nem látják egymást nap mint nap. Érdekes lesz kitapasztalni, hogyan változnak majd a napjaink ezek után, igaz, túl sokat filozofálni nincs időm rajta, lévén mire észbe kapok, már valami – khm, Ted – csobban is a vízben, s ha még nem úszott így is az egész helység, akkor most már tuti... - Hát... amiatt eddig se nagyon zavartatta magát, legalábbis minden szemrebbenés nélkül szokott bármelyikünk ágyába is bepofátlankodni... – töröltem ki a vizet az arcomból. - Féltékeny? Rám? Ugyan már... – legyintek, mert mégis... pont rám lenne? De aztán mégis komoly tekintettel sandítottam a gondtalanul lubickoló ebre – Vagy mégis? – majd Suzie-ra – Így gondolod? Akkor ezek szerint ma Ted fog veled aludni...?
Magam sem tudom, hogy ez mennyire helyes, vagy mennyire nem, hiszen sok esetben valaki barátnak is jobb, mint esetleg örökre elveszíteni egy tett miatt. Ohh, persze, hogy aggódtam mindig is amiatt, hogy egyszer majd elveszítem őt. Mondjuk azért, mert valaki elcsavarja a fejét és nem férnék bele az életébe, de most meg inkább csak amiatt aggodalmaskodtam, hogy az elmúlt percek kínos eseményei miatt veszíthetem el, ha nem is örökre, de akkor rövid időre talán, mert a kínos szituációnak köszönhetően rövid ideig kerüljük egymást, vagy nem lesz annyira felszabadult a beszélgetés, a viselkedésünk egymás közelében, de szerencsére nem így történik. Úgy tartják, hogy a csók legjobb módja annak, hogy egy nőbe belefojtsuk a szót, de ő inkább le is sokkol vele, s megannyi érzés és gondolat kell életre abban a pillanatban. Akadnak olyanok is, amik óva intenek, ugyanakkor olyanok is, akik szinte löknek afelé, hogy vesszek el az érzésben és ússzak az árral. Míg végül utóbbiak győznek, hiszen egy kisebb habozást követően, de végül a csókot viszonozom, hogy a sok éve elfojtott érzések most könnyedén kezdjenek utat törni maguknak. Mintha csak eme ajkak érintésére vágytam volna mindig is. Az egész testemmel beleborzongok és valami számomra ismeretlen érzés is kerít hatalmába, de természetesen jó érzés. A nevetés könnyen tör elő belőlem idővel, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem volt eléggé komikus a korábbi helyzet és szerintem egyikünk se sejtette azt, hogy idővel ez lesz a vége, vagyis a nap vége még eléggé messze van, de egyre inkább kezd tetszeni. Főleg a mámorító csókja után. Amikor meghallom a szavait, akkor csak megrázom a fejemet. – Ohh, ha nem is mondod, akkor még a végén nem jutott volna eszembe a neved, vagy a sajátom. – szólaltam meg végül játékosan és egy apró, rövid csókot nyomtam az ajkára. Az arcom pedig csak úgy sugárzott a boldogságtól. Szerintem a mosolyomat az arcomról. Amikor viszont arról beszél, hogy hasonlót tervezett aznap este is, akkor csak picit feljebb szalad a szemöldököm, hiszen vélhetően eléggé nehéz lett volna kivitelezni és amikor már éppen megszólalnék, akkor könnyedén pontosít a dolgon, mire egy aprót alsóajkamba harapok és a kisebb lányos zavaromban a szőke tincseimet kezdtem el babrálni. – Ha kisebb pirulás, zavar után is, de igen lett volna a válasz. – vallom be, de a folytatására csak egy aprót sóhajtok, majd a pillantásommal megkeresem őt és gyengéden simítok végig az arcán. – Egyáltalán nem okoztál fejfájást. Másrészt meg igen, kár, de szerinted mennyi pár mondhatja el magáról, hogy mennyire kalandos is volt az első nagy vallomás? – kérdeztem vissza mosolyogva, mintha csak ezzel is elszerettem volna űzni a rossz gondolatokat. Az se kizárt, ha egykoron történik meg a vallomás, akkor akár mostanra családunk lenne, vagy csak szimplán teljesen más szakterületen helyezkedem el. Sok kérdést fel lehetne tenni, hogy „Mi lett volna, ha…” De ezeket senki se tudja megválaszolni. – A múlton úgyse tudunk változtatni, de a jelent és a jövőt írhatjuk akár együtt. – s hogy az összetartozást is kicsit szimbolizáljam, a kezem kezére siklott és összekulcsoltam pár pillanatra az ujjainkat, már ha elérhető volt és nem kellett hozzá kifacsarodnom. Úgyis tudom, hogy minden rágódni a múlton, de mióta magához tért, azóta a jelen is sokkal jobb, most pedig egyszerűen hihetetlen és nagyon reménykedek abban, hogy ez nem csak álom. Következő kérdése kicsit meglep, és egy pillanatra habozok is, hiszen közös fürdőzés, akár ciki nem, akár nem, de újdonság, ahogyan nem is akarok semmit elrontani, de végül csak egy aprót bólintok, hogy rendben van. – Viszont akkor talán kicsit kényelmesebb pózba is vághatnánk magunkat. – a mosoly pedig továbbra is ott bujkált az arcomon, hogy ha elkezdtünk fészkelődni, akkor közben megnyissam már a vizet és habot is raktam bele. Amikor pedig megtelt, akkor csak könnyedén zártam el a csapot. Attól függ, hogy miként is helyezkedtünk, ha ő mögöttem maradt, akkor a hátam könnyedén simult a mellkasához, ahogyan kicsit neki dőltem és hagytam, hogy a víz körbeöleljen, ha pedig egymással szemben foglaltunk helyet, akkor pedig a kád falának dőlt a hátam. – El se hiszem, hogy ez lett abból a kalamajkából… - törtem meg végül a csendet, de mielőtt elmerülhettem volna a beszélgetésben, addigra csak azt lehetett látni, hogy valaki vetődik, hiszen Ted úgy gondolta, hogy neki is itt a helye és a magánszféra nem is létezik. Meg amúgy is. Ő is sáros, neki is jár a fürdés… Én pedig csak a csobbanásakor egy aprót sikítottam, hiszen váratlanul ért, de végül ismét nevetésben törtem ki. – Azt hiszem a magánszféra és a többi dolog Ted számára nem létezik, vagy csak féltékeny rád. – cukkoltam picit Tekergőt, de érezhette a hangomból, hogy nem gondolom komolyan.
Olyan gyorsan pergett le ez az elmúlt pár perc, hogy ha vissza kéne idézni, pontosan mi mi után is történt, vagy mikor, ki lökött meg kit, vagy borított, billentett, esett rá, nem vagyok benne biztos, hogy menne, és nem azért, mert annyira beütöttem volna a fejem. De belegondolva, hogy alig pár perce estünk haza a blökivel, és most meg Suzie-val egymásba gabalyodva szerencsétlenkedünk a kádban, vizesen, sárosan, a forró vízzel viaskodva, miközben Ted perverz kukkoló módjára ül a küszöbön és figyel minket... Hát, nem hittem volna. Mondanám, hogy ha tudom, hogy így fog alakulni, eleve el se vittem volna sétálni a kis sátánfajzatot, vagy hazaesve a sétáról inkább maradtam volna még egy jó öt percet a szobámban, és akkor ez az egész meg sem történik... Mint ahogy valószínűleg a balesetem sem, ha egy fél órával később indulok annak idején Suzanne-ék házához, de ahogy az is sok apróság véletlen egybeesésével sikeredett úgy, ahogy, úgy talán ez a mostani szerencsétlenkedésünk sem csupán a véletlen műve, lehet, hogy így jelez a sors, vagy akármicsoda, hogy ahol annak idején félbe szakadt kettőnk története, most itt egy esély, hogy valahogy onnan folytassuk, ahelyett, hogy ismét mindent előről kezdenénk. Legalábbis valami ilyesmi gondolatok kavarognak a fejemben, keveredve Suzanne kusza érzéseivel, amikor rám tör a késztetés, hogy ne engedjem még menni... Magam sem értem, hogy hogyan, vagy miért, de valamiért biztos vagyok benne, hogy Suzanne gondolatai azok, amik minduntalan a sajátjaim közé keverednek, hol még inkább bátorítva, hogy mire várok még, hol pedig elbizonytalanítva, hogy lehet, mégsem kéne, amit fontolgatok magamban, mert hülyeség, és csak még tovább rontanék a dolgokon úgy is, hogy már ettől lentebb tényleg nem nagyon van hová... De végül csak elszánom magam a nagy tettre, és ahelyett, hogy válaszolnék a kérdéseire, inkább belé fagyasztom a szót egy csókkal... ami amennyire tűnt jó ötletnek először, ahogy „meghallom” az első gondolatait, ismét egyből kételkedni kezdek benne, hogy most rontottam el mindent, hogy aztán egy pillanatra én lepődjek meg, amikor egyszer csak mégis viszonzásra talál, hogy aztán szinte madarat lehessen fogadni velem boldogságomban. Kész érzelmi hullámvasút, csoda, hogy a szívem nem mondta még fel a szolgálatot közben. - Declan, én... Suzanne, te... – mosolyodtam el, miután megéreztem a homlokát az enyémen, egész felszabadultan csatlakoztam a halk nevetéshez is. Miért ne tettem volna? Egészen felszabadító érzés volt, hogy ahhoz képest, milyen tragédiának indult az este, talán mégsem ért olyan tragikus véget. Tudom, tudom, hol van még a vége...! - Én... valami ilyesmit tervezgettem akkor is, amikor hozzád indultam aznap este. – vallottam be valamivel később, amikor rájöttem, hogy elég sokféle képpen lehetett értelmezni ezt az egészet, és nem, nem a fürdőkádas-kutyasétáltatós részre értettem, ezt pedig Suzie tudtára is adtam, mielőtt félreértené – Mármint, hogy lenne-e kedved elmenni valahová? Nem csavarogni, hanem mint randevúzni? – pillantottam fel rá, mielőtt némileg megereszkedtek volna a vállaim – Kár, hogy a sors közbe szólt, és nem, hogy esélyem se volt, de... még ennyi fejfájást is okoztam neked. – tudom, tudom, nem én akartam így, meg az ő döntése volt, hogy annyi időt szán rám még akkor is, ha semmit sem érzékeltem belőle, de na...! - Tudom, hogy te nemrég másztál ki a vízből, én meg eleve ide készültem, de... most, hogy Ted jóvoltából most már mindketten nyakig vizesek meg sárosak vagyunk, nem ártana fürödni... te mit szólsz hozzá? – váltottam hirtelen témát, hogyan tovább? Kövessük a korábbi egyikünk jobbra, másikunk balra stratégiát és támadjuk be a két külön fürdőt, vagy... a fenébe az egésszel, ha már úgy is kádban ülünk, csak keressük meg a dugót, jó sok habfürdő, aztán ki se kell szállni a kádból?
Nem értettem, hogy mit hümmögött vagy éppen morgott, hiszen elhiszem, hogy a feje fájt, meg lesz esetleg egy pupija, de attól én meg lassan matrica leszek, vagyis erős túlzással, de na. Meg amúgy is eléggé ciki volt a helyzet, ahogyan ruhátlanul egymáshoz simultunk, vagyis jelenlegi helyzetben. Bár lehet, ha ruhában kötünk ki hasonló helyzetben is, akkor is valami hasonló érzés kerített volna hatalmába. Az ő nevében nem tudok nyilatkozni, de naa.. Mintha csak a sors, meg a csillagok összefogtak volna ellenünk, ahogyan Ted is tett azért, hogy ne könnyítse meg a dolgunkat. Még mindig alig akartam elhinni, hogy pár hét elteltével ilyen helyzetbe kerültünk. A menekülés se jön könnyedén, hiszen ha eddig Declan rántott magával, majd Ted, akkor itt volt az „ideje” annak, hogy triplázzunk és végre a ház egyetlen női tagja is alkosson, ha már a fiúk megtették a saját dolgukat. És sikerül is, hiszen a lábam alól a talaj könnyedén csúszik ki, hogy utána essek és magammal rántsam a kád szélén ülő Tekergőt, a fürdőben lévő másikat pedig arrébb ijesszem. Hirtelen az se tűnt fel, hogy Ted kiugrott-e a kádból, vagy csak arrébb tolta a fenekét, hogy még ajándékba forró vizet is rám engedje, hiszen eszembe se jut, hogy esetleg mást is süthet. Én elhúzódom és próbálom megóvni a bőrömet a forró víztől, így közben egyre inkább hozzá préselődöm Declanhoz. Amikor pedig hirtelen ugrik egyet, akkor egy aprót sikítok és kicsit jobban köré fonom a karomat, mint esetleg illene. Mintha innen lenne hova ejteni, de komolyan. Azt hiszem, hogy az épeszű gondolkodás totálisan magamra hagyott ezekben a pillanatokban, meg a korábbiakban is, de szerencsére neki sikerül orvosolnia a helyzetet is, így nem fogunk megégni se. Próbálom én is megnyugodni, de a közelében nem éppen könnyű dolog. Amikor ő elmosolyodik, akkor igyekszem viszonozni, de könnyedén lerí, hogy még mindig zavarban vagyok és eléggé szokatlan a helyzet. Mondjuk azt, hogy túlzottan is, és talán legszívesebben nevetnék is, de ha már korábban én szóltam rá, akkor nem illik most nekem nevetni, pedig ez a helyzet már eléggé abszurd… komolyan… - Igen? – kérdezek vissza és közben tényleg neki állnék már lemászni róla, s eltűnni innen, hiszen ennél jobban szerintem be se éghetnék. Két ballábasoknak biztosan nevezhetőek vagyunk. Amikor viszont a karjával átölel, akkor egy pillanatra lefagyok és nem mozdulok meg. Eléggé váratlanul ért ez a cselekedete. - Öhmm, hát nem tudom, talán… - dadogok még mindig össze-vissza, mint egy kisgyerek, aki azt se tudja, hogy mit kellene mondani, vagy tennie. Az pedig, hogy a karjai között, rajta csücsülve megnyugodjak… Hát szerintem minden lehetséges lenne, de ez tuti nem, hiszen a közelsége olyan gondolatokat ébreszt, amiket nem kellene. Egykoron is lehet megfordultak a fejemben, de sose lett semmi se. Mi barátok vagyunk, vagyis olyasmi. Több, mint barát, de még se egy pár. Talán pontosan a kettő között, vagy az is lehet, hogy én gondolom totálisan rosszul. - Így alakult? Mi? Mit terveztél? – pillantok rá csodálkozva, miközben ő fészkelődni kezd alattam. – Mi fordult meg a fejedben De… - de ennél tovább nem jutok, miközben úgy pislogtam rá, mint aki semmit se ért, hiszen a szavakat könnyedén fojtja belém. Először meglep ajkainak az érintése, ahogyan abban se vagyok biztos, hogy ezt szabadna, de aztán valami megtörik belül és viszonozom a tettét. Könnyedén viszonozom a csókot, mintha csak erre vártam volna mindig is és talán titkon így volt, emiatt nem voltam képes soha senkit közel engedni, mert már valakit közel engedtem, még ha eddig a pillanatig vak is voltam, a környezetünk pedig sose. - Declan, én… - szólalok meg miután ajkaink elválnak egymástól, de végül csak a homlokomat homlokának döntöm és elnevetem, kuncogom magam az eddig abszurd helyzetnek köszönhetően. A kezeim pedig arcán pihennek. Azt hiszem, hogy a csillagok és Ted még se ellenünk volt, hanem sokkal inkább mellettünk, hogy végre ne legyünk totálisan vakok.
Amikor Suzie a nevemen szólított, csak újabb hümmögéssel-morgással reagáltam rá, mert a fenébe is...! Amilyen kínos volt pár pillanattal ezelőtt, most a hasogató fejfájáson kívül másra sem bírok figyelni, noszogasson, lökdössön akármennyire is a kezével. Sajnálom, de nem nőből vagyok, nem megy az egyszerre-több-dologra-koncentrálunk téma. Mondjuk ha menne is, sokra akkor se mennék vele, tekintve, hogy imádott kiskutyánk újra alkot – mily meglepő, tovább rontva az eddig sem túl fényes helyzeten. Nos, megközelíthetjük úgy is a dolgot, hogy eddig attól voltunk zavarban, amit láttunk, most azonban semmit, lévén a zuhanyfüggöny is lepelként borít be minket... helyette viszont már érezhetjük a másik minden moccanását, rezdülését... gondolatait, vágyait, mint valami levakarhatatlan, ragacsos massza, ha akarod, ha nem. Ennek az érzelemkavalkádnak a hatására pedig, pár pillanattal ezelőtt amennyire nem érdekelt semmi, mondván rosszabb már úgy se nagyon lehet, most annyira bizonytalanodok el, és próbálok újra menekülni ebből az egész helyzetből Suzie-val együtt, mielőtt még belefulladnék az érzésekbe. Már azzal se nagyon foglalkozok, hogy hol tapozom le véletlenségből, csak sűrűn mantrázom magamban a bocsánatkéréseket, mígnem végül a kád szélére támaszkodva sikerül felkelni a földről... És már épp néznék a félhomályban Suzie után, hogyan veszi menekülőre a figurát, amikor a nagy kapkodásban megcsúszik azon a fránya vizes kövön, függönyön, vagy tudja a halál, hogy pontosan min, nem is az a lényeg, hanem hogy ezúttal ő az, akinek sikerül levennie a lábamról, és a kádban kötünk ki. Őszintén? Megérdemelte volna Ted, hogy a kicsi-a-rakás játékban ő maradjon alul, pláne, mert amikor meglöki ugrás közben a csapot, nem csak Suzie lábát forrázza le, de a kád alján gyűlő forró víz az én fenekemet is égeti, meg is ugrok miatta ijedtemben, még a lakótársam rajtam pihenő kilói sem akadályoznak meg benne... De amíg Suzie egyre jobban hozzám préselődik, miközben a forró víz elől menekül, a csap felé nyúlva szerencsére sikerül egy mozdulattal elzárni a vizet, ezzel is elhárítva a veszélyt, én meg szusszanva dőlök hátra fejemet a hűvös csempének döntve. Ahogy találkozik a tekintetünk, csak fáradtan elmosolyodok, és bár nagy a késztetés, hogy ismét nevetni kezdjek a helyzet komikusságán, mert ilyen bénázás már tényleg nincs, mint amit az elmúlt pár percben műveltünk, de csak megállom valahogy. Az előbb is magára vette, és az hiányzik a legkevésbé, hogy megint félreértse. Bár, ezek után... - Suzie... – szólalok meg óvatosan, amikor ezúttal ő kezd dadogásba, ám amikor megpróbál lekászálódni rajtam, gondolok egy merészet, és valami botor ötlettől vezérelve nemes egyszerűséggel átölelem a derekát, és hacsak nem kezd látványosan kapálózni, vagy akad ki túlságosan miatta, akkor ott is hagyom a karom pihenni. - Várj még egy kicsit. Nem mindegy most már úgy is? – kérdezek vissza csendesen, röhejes, meg kínos így is, úgy is az egész, sokat nem valószínűleg változtat rajta, hogy most menekül vissza a szobájába, vagy pár perc múltán. Bár, az előbbi alakításunkat elnézve, ha el is engedném, amilyen zavarban van, kinézem, hogy most meg a küszöbön hasalna el... Vagy megint megcsúszik a nagy kapkodásban és visszaesik rám a kádba. Ha marad még annyit, hogy a szívverése visszaálljon valami normális tempóra, meg lenyugodjon annyira, hogy ne törje össze magát még jobban, akkor már megérte... mondjuk az is kérdéses, így egy szál semmiben az ölemben ücsörögve menne-e neki egyáltalán ilyesmi. - Igaz, már jó ideje várat magára, és nem is éppen így képzeltem el, de ha már így alakult... – akkor kár lenne elszalasztani a lehetőséget, pláne, ha a sors is ennyire nem enged minket szabadulni egymástól... Ezek után sokat már úgy se veszíthetek, nem igaz? Kicsit fentebb is tornáztam magam a kádban, már amennyire ez így fél kézzel kivitelezhető volt, hogy aztán magam is közelebb hajoljak, és hacsak Suzie nem húzódik el, vagy szaladt idő közben világgá, akkor leküzdve azt a köztünk lévő pár centi távolságot, annyi év után végre megcsókoljam.
Biztosan a hideg kőnek kellett volna észhez téríteni, amikor a hátam azzal találkozott, ahogyan az ajtó is megadta magát. Talán meg kellene néznem ezek után, hogy a csillagok miként is állnak az égen, mert ennyire balszerencsések csak nem lehetünk, vagy mégis. Bár szerintem nehéz lenne úgy észhez térni, amikor egy Dávid szoborral vetélkedő férfi nehezedik rád. Szemmel láthatóan semmit se érzékelt semmit se a még nagyobb zavaromból, ahogyan a kisebb megmozdulásaimmal szerintem inkább csak rontottam az egész kompozíción, mint esetleg javítottam volna. Viszont, amikor ő mocorog, akkor azért kár lenne tagadni, hogy a testem nem akarna reagálni a mozzanatokra, de bármennyire is nehéz próbálom nem teljesen átengedni a zavaromnak a teret, mert ha ostobaságot csinálnék, akkor biztosan még inkább cikibb lenne. - Declan, kérlek… - kezdenék bele, hogy megpróbáljam kicsit noszogatni őt, hogy majd a fejét ráérünk utána is ápolni, de talán itt lenne az ideje egymásból kigabalyodni, mielőtt esetleg már a rákok színét öntöm magamra zavaromban. Ahogyan megpróbálnám picit a kezemmel megemelni őt a vállainál fogva, mármint inkább noszogatni, addigra dönt úgy Ted, hogy ő már pedig ezt nem fogja hagyni és még inkább nekem nyomja, hogy utána még a világ szeme elől is eltakarjon minket, vagy csak tőlünk vágja el a fényt, hátha így annyira nem érezzük cikinek? Komolyan Ted, ez a hála, hogy befogadtalak, hogy inkább még inkább hozzám nyomod, hogy olyan gondolatok kerítsenek idővel a hatalmukba, aminek nem kellene. Igyekszem kizárni azt, hogy igazából ez lehetne jó és annyira nem is ciki a fejemből. Még kész szerencse, hogy nem tud olvasni a gondolataimban, mert akkor tuti most süllyednék Kínáig, hiszen ilyenre gondolnom se kellene, ahogyan arra se, hogy milyen érzés lenne, ha esetleg a kezével bebarangolna. „Nem! Nem!” kiáltom szinte magamnak legbelül és próbálom kizárni minden hasonló gondolatot, képet. Kell nekem vizuális típusnak lenni. Ő mégis csak a legjobb barátom és azokra nem gondolunk így, de ami előbb még csak gondolatnak tűnt, az úgy néz ki, hogy részben életre is kell, még ha nem is úgy, ahogyan korábban esetleg átfutott a fejemen. Igyekszem segíteni neki kijutni a fogva tartónktól, s ha nem is egyből, de idővel sikerrel járunk és én azt is hiszem, hogy végre mehetek Isten hírével. Lehet, hogy ma már nem is lesz közös vacsora. Sietve állnék fel és nyúlok is a törülközőért, de a következő pillanatban nem megcsúszom azon az ízén, ami a vizet fogja fel, ha az ember nagyon pancsolna… Én pedig pancsoltam és ideje nem volt még a zuhanyfüggönynek megszáradnia és mielőtt esetleg egy szaltót mutatnék be sietve nyúlok Declan keze után. Vélhetően túl nagy volt a lendület is és a kádhoz is túl közel álltunk, mert hamarosan meg odaborultunk be, de kicsit érdekesen, hiszen ő alul, én felülre keveredtem most. Fogalmam sincs, hogy miként sikerült ilyen bűvészmutatványt bemutatnom, mutatnunk, de sok időm nincs is gondolkodnom, mert ahogyan Ted arrébb menekült, hogy nehogy őt lapítsuk ki, úgy lökte meg a csapot a forró víz meg a lábamra folyt. - Ez süt, süt… - szólaltam meg úgy, mintha ez lenne a világ legnagyobb baja és ahogyan menekülni próbáltam a víz elől, úgy másztam egyre inkább Declan ölébe, majd pedig mikor újra lepillantottam rá, akkor már csak pár centire volt az arcunk. - Én… - vakargattam meg a fejemet.. – Azt hiszem …. jobb lenne… - nyöszörgöm, miközben az arcom ismét vörös színre vált. – menni… - fejezem be dadogva zavaromban, majd pedig hacsak nem tart vissza senki se, vagy semmi se, úgy megpróbálok minél hamarabb kimászni az öléből és a kádból is… Igen, lehet még cikibb is, most már tudom…
- Bocsánat. Én csak... – kezdenék magyarázkodni, hogy nem rajta nevettem, hanem, hogy hogy lehet olyan kis dinka, hogy így belemerül a magyarázkodásba, hogy elfelejti, hogy semmi sincs rajta, de... az igazat megvallva így is, úgy is rajta nevetek, szóval inkább csak lapítok csendben, ha már értelmesebbre úgy se futja. De mentségemre szóljon, hogy nehéz is úgy megmaradni a józan gondolkozásnál, hogy közben ilyen szinten elterelik az ember figyelmét. Élek is hát a lehetőséggel, amikor Suzie felveti az ötletet, hogy oszoljunk, csak kár, hogy éppenséggel az sem úgy sikeredik, ahogy azt elterveztük. Az első koccanásnál csak Tedet ejtem el, mielőtt még kilapíthatnánk szegényt, a második-harmadik után meg sikerül a bokám körül tekergőző törölközőmben megbotlanom, hogy Suzie-t is felkenem esés közben a fürdőszobaajtóra. És ha ez még mindig nem lenne elég, alig, hogy nyúlnék, hogy megtapogassam fájó buksimat az ajtóval való találkozást követően, hirtelen eltűnik a kezem alól az ajtó hűvös simasága, aminek eddig támaszkodtam, mire pedig észbe kapok, már a hideg csempén vágódok hasra... Vagyis csak várom a fájdalmas találkozást, de helyette valami puhább, kényelmesebb és sokkal emberibb hőmérsékletűbb valamin landolok... akarom mondani, valakin. - Ühhmmmmm. – nyöszörgöm, miközben megpróbálok összegömbölyödni, kevés sikerrel, lévén Suzie még mindig alattam lapul, így jobb híján csak a fejemet fájlalva kínlódok egy sort, és valahogy per pillanatban az sem igazán vonz, hogy a másik épp engem szólongat. Csak akkor rezzenek össze, mint aki tűbe ült, amikor Ted egyszer csak a hátamra ugrik, hogy aztán ugródeszkának használva rugaszkodjon el rólam, egyenesen a kád felé – és nem elég, hogy a hátamat is egy mozdulattal karmolja végig a kis karmaival, még ha nem is szándékosan, de mielőtt még túlzottan próblémázhatnék a dolgon, az a kevéske fény is megszűnik létezni, ami eddig a látást biztosította. Nos, igen... Ted alkotott, és ha nem gabalyodtunk volna már eddig is eléggé egymásba, így, hogy most már a zuhanyfüggöny is beterített minket... hát, mit mondhatnék? Csodás... Amolyan minden-mindegy alapon engedem el magam, mert ettől kínosabb és kényelmetlenebb már úgy sem igazán lehetne a helyzet, nem igaz? Én naiv... hogy ne lehetne! Mert egyrészt az eszembe sem jut, hogy a másiknak talán sokkal inkább kellemetlenebb az egész, és nem csak azért, mert ő van alul a hideg csempén... Nem kell azonban sokat várnom, és már megint jön az a fura érzés – nem, nem a gyomorban verdeső pillangók – hanem amikor akaratlanul is olyan gondolatok bukkannak fel az elmémben, amikre biztosan nem gondoltam volna magamtól. Egy pár pillanatig még abban is kételkedem, hogy Suzie hangját hallottam-e, vagy csak képzeltem mellé, de nem... ilyesmiket biztos nem mondana ki hangosan, így csak némi mocorgást követően megpróbálok lekászálódni róla... Minél előbb, újra menekülőre fogva a dolgot, csak hát elképzelni mindig mindent egyszerűbb, mint kivitelezni, így van ez most is, így inkább bele sem gondolok abba, hogy így sötétben pontosan hányszor, meg hol sikerült letapiznom, mire kiszabadultunk a zuhanyfüggöny alól.
Kár lenne tagadni, hogy nem fordult meg a fejemben az néha, hogy miként is lehetne átlépni a barátságunk határát, de valahogy sose számítottam ilyenre, meg szerintem nem is így kellett volna történnie. Eleinte csak én süllyedek el szégyenemben, majd pedig ő is követ ebben. Biztosan, ha ez valami idióta film lenne, akkor most kiabálnák a képernyő előtt ülve sokan, hogy mit szégyellitek magatok, nincs okotok panaszra, de attól még… Kínos volt ez a helyzet, nincs mit szépíteni. Persze, a filmekben ezen is sokkal könnyebben túl jutnak, de a valóság… mindig is nehezebb volt… Nem tudom, hogy Tednek hálásnak kellene lennem, vagy inkább nem, hogy megakadályozta azt, hogy megint valami „értelmeset” mondjak és hogy annyira ne érezzem magam beégve, ezért segített abban, hogy Declan velem együtt égjen, és vörösödjön el. Pipacsok, vagy a vörös rózsák már tuti sárgák lennének az irigységtől, ha látnák azt, hogy mi milyen szép pirosat is képesek vagyunk produkálni ebben a helyzetben. Mármint arcunk színére gondolok… Bár lehet az én testem már tényleg a lábujjamtól a fejem búbjáig vörös, nem merem megnézni. Miután Dávid szoborhoz méltóan megleshettem már őt is, még se bírok értelmesen gondolni se már és könnyedén kapom a szemeim elé a kezemet, mintha csak nem rémlene az, hogy amúgy görög szobrok hozzánk képest talán túl is vannak öltözve. Végül a nevetés szerű hangja képes észhez téríteni és sietve kapom magam elé a kezemet ismét, miközben a szememet megforgatom. – Nem ér kinevetni… - szólaltam meg kissé durcásan, hiszen már így is kínos volt. A nevetésnek köszönhetően már tényleg azt kívántam, hogy inkább nyíljon meg alattam a padló és zuhanjak a szomszédhoz. Talán még az is kevésbé lenne kínos, ciki, mint ez a helyzet. Hamarosan pedig már hadonászok is, mintha nem lenne mit takargatnom, és egy pillanatra még az se tűnik fel, hogy nem a kezem mozgását figyeli, hanem sokkal inkább mást. Én pedig inkább csak lépek, hogy végre kimásszunk ebből a slamasztikából, de persze ő neki totálisan máshol járt az esze, én meg inkább a padlót figyeltem, így hamarosan koccanunk. Ted pottyan, én Declan keze után kapok, aminek köszönhetően egy pillanatra mi is összeütközünk és a két test egymásnak simul. Ha kívülről nézném, akkor már sírva röhögnék, de így inkább csak tényleg el akartam onnan párologni. - Nem történt, semmi… - lendítem a kezem, a testem már totálisan megint láthatóvá válik, amikor meg a pillantását meglátom, akkor kapcsolok ismét. Mennyivel egyszerűbb neki. Neki legalább csak egy helyen kell takargatnia magát, nekem meg még két helyre is kellene figyelni, nem hogy még arra is, hogy merre lépjek. Nem túlzottan megy a koncentrálás, a gondolataim egészen máshol járnak, így esik meg, hogy többször is ugyanabba az irányba lépünk és újra karambolozunk is. Muszáj koncentrálni és össze is jönne, ha Tekergő lába nem akadna be, nem rántana magával, hogy hamarosan a fürdő ajtajának simuljon a hátam, ő meg nekem, de persze neki még a fejét is be kell vernie, viszont mielőtt gondolkozhatnék, azelőtt még sikerül valahogyan telibe kapnom a kezemmel a kilincset is, így az ajtó könnyedén nyílik, míg végül a földön kötök ki, ő pedig rajtam. - Declan… - szólalok meg óvatosan, hiszen kár lenne tagadni, hogy az istenek ne lettek volna olyan kegyesek vele az évek alatt… Az arcom pedig még pirosabb lesz, de ha ez nem lenne elég, akkor még Ted is úgy gondolja, hogy itt a helye. A következő pillanatban ugrik, részben Declan hátán, majd onnan tovább a kádba, hogy ő fürdeni akar, csak azzal nem számol, hogy azzal a lendülettel még ránk is borítja a felszerelt zuhanyfüggönyt… Lehetne még ennél is cikibb a helyzet?!
Nos, nem mint ha annyira unatkoztunk volna eddig, de... legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kerülünk hasonló szituba. Na jó, kamaszként még reménykedtem benne, hogy egyszer idáig is tovább lépünk a barátságunkból, de a fenébe is! Nem most! Meg nem így... hogy a legszívesebben mindketten a föld alá süllyednénk kínunkban. - Mi? Hogy... csak... mi... – hadoválok én is össze-vissza minden hülyeséget, csak az nem megy, hogy két értelmes szót kibökjek egymás után, de hé! Pasiból vagyok, nem róhatja fel senki, hogy képtelen vagyok értelmesen gondolkozni, ha egy nő ledobja előttem a ruháit. Vagy leejti a törölközőjét, ez esetben részletkérdés. Miután összekaptam magam, már épp fordultam volna, hogy menekülési útvonalat biztosítsak Suzie-nak, amíg menti a maradék menthető büszkeségét, amikor Ted is alakít, és míg eddig csak számomra akadt látnivaló, most már Suzie is kigyönyörködheti magát – én pedig csatlakozok a pipacsvörösen pirulók klubjához... Ciki vagy sem, hogy már az én törölközőm is a bokám körül tekereg ahelyett, hogy a derekamon lenne, a helyzet kínosságától függetlenül ahogy Suzie a szeme elé kapja a kezét, egyszerűen képtelen vagyok fegyelmezni magam, és ha nevetésnek túlzás is lenne hívni, azért némi kuncogásra telik tőlem. Jajj, egyem meg... de kis dinka tud lenni ha zavarban van. - Jó ötlet. Támogatom. – éltem sebesen az ajánlatával, miközben szerencsétlen Ted előttem lógott, hogy minél többet takarjon belőlem... hála az égnek, hogy nem valami padlócirkáló szobakutya, aki a tenyeremen is elfér, hanem pár számmal nagyobb. Nem csak az én érdekemben, az övében is. Legalább nem bírtam ész nélkül eldobni, csak hogy magamat takargassam. Az igazat megvallva nem is igazán figyeltem, hogy Suzie mit mutogat, kinek merre kéne mennie – valami „megmagyarázhatatlan” oknál fogva, amint elmozdította maga elől a kezeit, ahelyett, hogy azt néztem volna, merre mutogat, akaratlanul is inkább arra felé vándorolt a tekintetem, amerre nem kellett volna... Így történhetett az is, hogy amikor egyszerre megindultunk, naná, hogy én rossz irányba indulok, és lendületből össze is ütközünk – szegény Tedet meg lendületből ki is ejtem a kezemből, mire vizesen, sárosan, úgy, ahogy van, fogja menekülőre. - Uhh, bocs! – kapom magam elé a kezemet, ha már felszabadult, azzal már lépnék is oldalra, de naná, hogy megint Suzie-val egyszerre, egy irányba... Majd miután még 2-3-szor ugyanarra akarunk menekülni, és irányt változtatva menekülnék, hogy többet ne ütközzünk össze, naná, hogy valami megint történik. Hát nem beleakad a lábam abba a kurva törölközőbe? Én meg amikor ismét lépnék, a fizikai törvényeinek megadva magam veszítem el az egyensúlyomat, és úgy passzírozom neki szerencsétlen Suzie-t a fürdőszoba ajtajának, ahogy az a nagy könyvben meg van írva... vagy valami elcseszett romantikus vígjátékban, csak grátiszként még az ajtót is sikerül lefejelnem mellé.
Örültem annak, hogy ma Declan vitte le sétálni délután, este a kutyát. Lejártam a lábamat és persze ennyi év alatt azért már hozzászoktam a magassarkú cipőkhöz, de attól még nem lesznek kényelmesek. Főleg akkor nem, ha össze-vissza kell szaladgálnom, mint ma is meló miatt, hiszen szabadság előtt mindent el kellett intéznem, ahogyan elérhetőnek is kell lennem. Rossz hallani azt, ahogyan a világ megőrült és sorra robbangatnak mindenhol. Mintha az emberek élete már semmit se jelentene. Remélem, hogy ebbe a városba sose fog ilyen történni. Így se unalmas vagy álmos helynek mondható, de nem kell még több izgalom és aggódás, mint ami eddig is övezi a mindennapjainkat. Így nem is ellenkeztem az ellen, hogy le akarja vinni. Inkább csak elmentem lazítani egyet, de ekkor még eszembe se jutott az, hogy egy kisebb lazulásból és titokban lévő fürdőzésből ekkora kalamajka lehet, hiszen ha tudom, akkor biztosan nem teszek így. Nem volt meglepő, hogy ezt a fürdőt választottam a kettő közül, hiszen a másikban csak zuhanyozni lehetet, itt meg van kád is és ha már tényleg felfrissülésről van szó, akkor kicsit gondoltam áztatom magam mindenféle illóolaj közepette. Abban is biztos voltam, hogy nem lesz unalmas a szabadságom, de arról álmodni se mertem volna, hogy már első este ilyen fajta kalamajka keveredik. Sietve indultam el kifelé, amikor is megláttam őket. Először még a sötétben azt se láttam, hogy a kutya a karjai között van, de aztán, ahogyan a törölközöm eltűnt, ő meg közelebb ért, úgy akadt mind a kettőnk torkán a szó, hiszen az ablakon át beszűrődő fények pontosan premier plánba világították meg azt a helyet, ahol álltunk. Pillanatok alatt lefagytam, amikor megéreztem, hogy nincs alattam törölköző és kellett pár másodperc, mire sikerült kapcsolnom, hogy a kezemmel el kellene takarni. Láttam azt, ahogyan bámult, aminek köszönhetően még inkább zavarba jöttem. Ennél már kínosabb nem is lehet, vagyis én azt hittem balga módon. – Aha… - nyögök ki csak ennyit, miközben igyekszem nem rá nézni, mintha a lakás bármelyik pontja érdekesebb lenne, mint ők ketten, pedig nem így volt, de félő volt, ha a pillantásunk találkozik, akkor még inkább el akarok majd süllyedni. - Csak… te… én… azt hiszem… - hebegtem-habogtam össze-vissza, hiszen hirtelen azt se tudtam, hogy merre menjek, vagy mit kellene mondanom. Ahogyan azt se, ha összerakjuk eme párszót egymás mellé, akkor még kínosabb lehet ez a szitu... Persze, a törölközött ki kellene szabadítani, de akkor meg vagy hátsómat fogom megvillantani, vagy elölről valamit, ha inkább tolatok és úgy akarom kiszabadítani. Óvatosan pillantottam Declanra, amikor láttam, hogy Ted nagyon mocorog, de nekem is sikerült a legjobbkor, hiszen hamarosan az ő törölközője landolt a földön. A szemem pillanatok alatt elkerekedett, majd mint egy dedós, úgy kaptam egyik kezemet a szemem elé, aminek köszönhetően ismét az egyik kicsit érzékenyebb pontom szabaddá vált. Még se bámulhatom meg a legjobb barátomat… A torkomat megköszörültem, mire maga elé kaptam a kutyát, addigra sikerült nekem is kapcsolni, hogy nem éppen a szememet kellene takarni, hanem inkább sokkal inkább mást, így sietve kaptam vissza a kezemet magam elé és újra topogni kezdtem és a földet fixírózni. - Öhmm, talán… - talán mit? hirtelen nem tudtam, hogy mi is lenne ebből a helyzetből a menekülő, mert rohadt kínos volt és a lábaim se nagyon akartak mozdulni. – Te arra, én meg amarra? – hadonásztam ismét a kezemmel zavaromba, - de persze zavaromban sikerült pont rohadtul másképpen hadonásznom, mint ami esetleg lehetne a megoldás -, majd sietve kaptam vissza magam elé. Ez egyre rosszabb, már nem is tudom, hogy melyik dolog kínosabb, az hogy állandóan sikerül villantanom zavaromban, aminek köszönhetően még vörösebb leszek, vagy ez az egész helyzet…
Teltek múltak a hetek, és azok után, hogy milyen óvatosan közlekedtem eleinte a lakásban, akár csak valami idegen, mostanra egész jól sikerült megszoknom és magaménak érezni. Amíg Suzie dolgozott, én bevásároltam, főztem, ha nagyon ráfért a lakásra, akkor még takarítottam is... mint egy igazi papucsférj. Így, hogy már nem egy fogkrémzöld, fertőtlenítő szagú szobában kellett tengetnem a napjaimat valami kórházi hálóingben, az életkedvem is egész visszatért, és a kötelező kontrollok is sokkal elviselhetőbbnek tűntek, mint korábban. Igaz, az anyával való találkozástól tartottam, nem is kicsit, de Suzanne unszolására végül csak beadtam a derekamat és elmentünk... azóta pedig néhány naponta vissza is látogatok hozzá, többnyire amíg a lakótársam dolgozik, igaz, múltkor már megkaptam, hogy miért mindig Suzie nélkül megyek, úgyhogy azt hiszem, a következő látogatásra majd őt is megkérem, hogy kísérjen el, ha már anya őt is hiányolja. - Megyek, elviszem sétálni ezt a bajkeverőt, majd később jövünk! – búcsúztam Suzie-tól, miközben Tedre ügyeskedtem fel a pórázt, majd indultunk is, hogy felkeressük a közeli parkot. Furcsa, mert korábban sosem volt kutyánk, és különösebben nem is hiányzott, de így, hogy most eleve a házzal együtt azt is kaptam, rájöttem, egész jó dolog. Legalább visz némi rendszerességet az ember napirendjébe akkor is, amikor amúgy nem igazán lenne, lévén nem dolgozik és nem kell semmihez se alkalmazkodni. A parkba sikeresen eljutottunk, csak azzal nem számoltunk, hogy ősz lévén hiába a verőfényes napsütés, pár perc alatt beborult az ég, és már szakadt is az eső, mi pedig akármennyire is igyekeztünk haza, Ted is nyakig sáros lett, mire kiértünk a parkból, meg rám is legalább 2 autó csapta fel a vizet, úgy, hogy szerintem még a boxeralsómból is csavarni lehetne a vizet... Nem csoda hát, ha haza érve első dolgom volt ledobálni magamról a vizes göncöket, magam köré csavarni a széken lógó törölközőmet, felkapni a kutyát, majd nyíl egyenesen megindulni a fürdő felé. Az eszembe sem jutott, hogy Suzie is épp a csülkeit áztatta a kádban amíg mi szarrá ártunk, igaz, szerencsére végzett, mire visszaértünk, mert ezt a fürdőt jobban szeretem mint a másikat. - Szia! Szerintem elég ránk.......................... – kezdtem bele nagy lendülettel, ahogy a fürdő felé tartottam, ám amikor egyik pillanatról a másikra eltűnik a törölköző Suzie körül, azzal a lendülettel akad el a szavam is, nyomok satuféket ott ahol vagyok, és csak pislogok döbbenten... Pislogok? Finom kifejezés, bámulok. – Nézni. – bukik ki belőlem az utolsó szavacska, és kell pár pillanat, mire összekaparom a megmaradt agysejtjeimet ahhoz, hogy eljusson az agyamig, nem illik így bámulni másra, pláne nem amikor egy szál semmiben áll előttünk. És történetesen nem a párunk, hanem a legjobb barátunk. - Öhm, izé, én csak... Bocsi... én... – dadogok össze vissza, és fel sem tűnik, hogy akaratlanul is úgy szorítom magamhoz szerencsétlen kutyát, hogy csoda, hogy levegőt kap még... Ted pedig mit sem érzékelve a hirtelen beálló nagy zavarból, csak mentené magát, és heves kapálózásba kezd a kezem alatt – és mielőtt még hátat fordíthatnék Suzie-nak, hogy kiszabadítsa a saját törölközőjét, vagy visszameneküljön a fürdőbe, esetleg a szobájába, a blöki egy jól irányzott rúgással gondoskodik róla, hogy az én lazán megkötött törölközőm is megadja magát a gravitációnak. De lévén az én kezeim a kutya miatt foglaltak, mit tehetnék? Némi fáziskésést követően jobb híján a kutyát tartom magam elé, takarva amit kell, arcomon kínos mosollyal. - Izé... rossz kutya!
Jó pár hét eltelt, hogy már itt lakott Declan is, már az édesanyjával is találkozott, ami szerencsére jól sikerült, de kár lenne tagadni, hogy néha nem volt szokatlan a helyzet, hogy már nem egyedül lakom. Félreértés ne essen, mert örültem annak, hogy itt lakik. Sőt, szerintem lassan még többet is kellene futnom, mert lassan még a kilók is fel fognak rám szaladni ilyen finom főztök mellett, amiket ő szokott készíteni. Megbeszéltük, hogy pár napot itthon maradok és csinálunk valami közös programot, meg ha lesz bármilyen kezelése, akkor arra is elkísérem. Szerencsére az állapota is egyre inkább javult, még ha Flash nem is irigyelte volna a meg a gyorsaságát, de attól még szemmel látható volt a javulás, ez pedig azért kicsit megnyugtatott és szerintem őt is. Egyedül voltam itthon, vagyis csak pár perce, hiszen bevállalta Tekergő, hogy megsétáltatja ma ő a másik Tekergőt, így rövid időre csak kényelmesen helyezkedtem el a kanapén és váltogattam a tévé műsorokat, majd hirtelen az az ötletem támadt, hogy inkább veszek egy forró zuhanyt, hiszen nem ártana a város porát se lemosni magamról. Így meg annyira nem is kell kerülgetnünk egymást, ha esetleg valaki kint felejti a ruháját, pizsijét, hiszen attól még meztelenül látni egymást, vagy alul öltözve… Tudott néha érdekes végeredményhez vezetni, de legtöbb esetben ahhoz, hogy az arcom egyre pirosabb lett, de hát nem tehetek róla, még ennyi idő után is néha elfeledkeztem arról, hogy nem kellene a szobám- nappali-fürdő háromszög között rohangálnom egy szál fehérneműben. A víz könnyedén ölelt magához és egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam, hogy a gondolataimat száműzzem. Nem akartam gondolkozni, ruhát meg nemes egyszerűséggel nem hoztam, hiszen nem gondoltam volna, hogy mire kimászok a kád forró vízből, addigra már hazaérnek. Egyszerűen csak lazítottam és hagytam, hogy kicsit ellazuljak. A lámpa se égett, csak illatgyertyák, hiszen egy kis kényeztetést megérdemlek, nem? Így még kívülről se lehetett látni azt, hogy bárki bent lenne, vagy hallani a vízcsobogását, hiszen kivételesen nem a zuhanyzást választottam. Amikor végeztem, akkor sietve csavartam magam köré a törölközött, majd kihúztam a dugót, majd tök lazán léptem ki a fürdőszobából, s sietve csuktam be, de egy dologra nem figyeltem, hogy oda csuktam a törölközőmet. - Szia! Milye…. – kezdtem volna bele, amikor hirtelen láttam a közeledő Declan alakját, de először fel se tűnt, hogy esetleg ő meg éppen menne fürdeni, mert mondjuk azt hitte, hogy bealudtam. Nem először esne meg, hogy idő előtt kidőlök, viszont, ahogyan léptem, úgy tűnt el rólam a törölköző, így a szavak is bent akadtak. Mire hirtelen megtorpantam, majd pár másodperces csúszással sietve kaptam a kezemet a legérzékenyebb pontom elé, illetve a halmaim elé. Ez… Ciki? Szerintem most már nem csak az arcom lesz vérvörös, de a lábujjamtól a fejem búbjáig tuti elpirultam…
Kezdőlap
