A francba! A francba! A francba! Csak ez az egy szó jár a fejemben, miközben elkap, és kivonszol a Grill elé. Rettegve nézek vele farkasszemet. Tajtékzik a dühtől, én pedig annyira szeretnék most összezsugorodni, egyetlen ponttá válni. Bárcsak megnyílna a föld alattam, és elnyelne! Ha túlélem ezt a napot, örökké bánni fogom azt a percet, amikor magamra haragítottam Niklaus Mikaelsont.
- Én.. - Nincs esélyem mást kinyögni, mert a következő pillantban akkorát kapok, hogy a föld adja a másikat. Nem tudom, mit tegyek. Legszívesebben Klaus nyakának ugranék, de mit érek el vele? Elég szép ütést mért rám, de szerencsére kemény fából faragtak, mégis csak farkas vagyok. Kicsit szédelegve ugyan, de hamar talpra ugrok, aztán a lehető legtávolabb hátrálok. Menekülni nincs értelme, mert gyorsabb nálam. De a távolságnak hála hamarabb reagálhatok, ha újra támadna.
- Sajnálom. Ez a farkas énem volt. Nem tudom irányítani, ha bedühödök. Ha valaki, akkor te ezt tudhatnád - mondom határozottan. Még mindig nem akarok előtte remegő kisnyúlnak tűnni, pedig most belül tényleg rettegek.

Rettegve várom Klaus legújabb lépését, ehhez képest sikerül teljesen ledöbbentenie. Magamtól is talpra tudnék állni, de mégis segít, és a hangja is megenyhül. Ez azért kicsit megnyugtató.
- Hogy miért vagyok ilyen... ezt szerintem már magadtól is tudod... - jegyzem meg alig hallhatóan. Mivel ő kedvesebbre váltott, az adott helyzetben az a minimum, hogy én is visszafogom magam. Mi értelme lenne felsorolni most - a kérdésére válaszolva - hogy mennyi okot adott már nekem arra, hogy ne kedveljem? Kezdve a barátaim rabszolgákká alakításával, és nem beszélve arról, hogy legalább már negyed órája elég durván nyomul rám, meg gorombáskodik velem. Ez más nőknek talán bejön. De én nem vagyok "más nő". Én én vagyok.
- Másképpen... - ismétlem utána a szót, és az ajkamba harapva nézek fel az arcába. Lehet, hogy kemény dió vagyok, de ő sem panaszkodhat. Abban már biztos vagyok, hogy nem szeret veszíteni. Ha valami kitűz maga elé, akkor azt el is éri... ellenkező esetben valakinek nagyon csúnya vége lesz.
- Ezzel csak az a bökkenő - többek között - hogy én nem vagyok ilyen egy éjszakás nőcske. - Mondom ki kerek perec, csak hogy tiszta sor legyen. - Sajnálom, nem vagyok könnyű eset - vonok vállat. Csak tudnám, minek szabatkozok neki folyamatosan! Egyébként... Nem azt mondom, hogy soha nem volt még rövid kalandom, de ha meg is történik, annak megvan a maga varázsa. És semmiképpen nem azért fekszem le valakivel, hogy ne öljön meg.

Egyik döbbenetből a másikba esek, amikor a korábbi enyhébb stílus után még magyarázkodni is kezd. Az érzéseim vele kapcsolatban egyre kuszábbak. Eddig könnyű dolgom volt, amíg csak gyűlölnöm kellett őt. De most... egyszerre érzek meglepettségett, még egy kis félelmet és indulatot, talán némi megértést is, esetleg egy kis szánalmat...? Sokkal bonyolultabb személyiség, mint gondoltam, így pedig nehezebb kitalálnom, hogy mit is kezdjek vele.
- Mindenkinek vannak rossz és jobb napjai - jegyzem meg nagy bölcsen egyik lábamról a másikra billenve még mindig bizonytalanul.
- Na és mégis mi az, amitől most ilyen rossz idők járnak? - Halvány próbálkozás, hogy normális emberi kommunikációt kezdjek vele, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bármilyen formában válaszolni is fog. Én egyszerűen csak próbálom megérteni őt. Legalább egy kicsit. Ennyi.
További mondandóját még mindig tisztes távolságból hallgatom vegyes érzelmekkel, és csak picit húzom el a szám, amikor kiderül, mekkora mázlista vagyok, amiért még élek. Utolsó szavaira azonban felkapom a fejem. Nem muszáj egy éjszakás nőnek lennem? Mit akar ezzel? Csak szerintem irónikus ez? Alig fél perce csapott földhöz egy istenes pofonnal, most meg arra utal, hogy akár a csaja is lehetnék. Nem tudom ezt megállni mosolygás nélkül.
- Egyetlen csók? - lépkedek lassan, óvatosan közelebb. Egy csókba még nem halok bele, igaz? De nem tudom, mi értelme lenne, hisz... - Gondolod, hogy meg tudnál elégedni... - érek közvetlen elé, és a kérdést már az ajkai előtt fejezem be - ... egy csókkal? - picit oldalra döntöm a fejem, és a szemeibe nézek. Az alkohol tehet róla, vagy a rám mért ütés, hogy egyáltalán megfontolom, hogy eleget tegyek a kérésének. Mármint... persze, jó pasi, és mindig van valami természetellenesen vonzó a rosszfiúkban... de akárhogy is nézzük, ő még mindig Klaus, az őshibrid, aki nem egy barátom életét és álmait tette tönkre.

- Tényleg muszáj ezt? - fintorodom el én is, majd elnevetem magam a fejemet ingatva, és rosszalló pillantást küldök Klaus felé. - Csak kommunikálni próbáltam... emberek módjára - hangsúlyozom az utóbbiakat. - Korábban még az volt a bajod, hogy túl megközelíthetetlen vagyok, és most megint te akarod leharapni a fejem. Pedig az előbb már majdnem kedvesnek tűntél. Nem akarom megtudni a piszkos kis titkaidat, oké? Elég nekem a sajátom... - Nem tudom megállni, ismét egy rövidebb kuncogással zárom a mondandóm. Annyira abszurd ez a helyzet, hogy az már nevetséges. Egyáltalán miért pazarolom én Klausra az időmet? Mondjuk abból csak nem lehet bajom, ha jobban megismerem, de... ez a szituáció... itt mi ketten a parkolóban... egyszerűen szürreális.
- Egy csóktól nem... - adok neki igazat, amikor közelebb húz. Nem ellenkezek, már rájöttem, hogy nem igazán van értelme. Lehetne ez még ennél is furcsább? Még mindig menekülne tőle egy részem, még mindig erős bennem az ellenszenv iránta, de egy másik részemet, a vakmerőbbet, izgatja a helyzetemben rejlő veszély. És sajnos ez a kalandvágyóbb részem volt mindig is az erősebb.
- De én most mondom, hogy nem akarok többet. Nem akarok egy lenni a sok trófeád közül, akiket felteszel a polcra, aztán mutogathatsz a hibrid haverjaidnak, hogy... és az is megvolt - magyarázok kicsit felindultan gesztikulálva. Sosem szerettem egy lenni a sok közül, főleg nem a Klaus félék skalpjai között. Utálom, ha egy kalap alá vesznek másokkal.
- Csak egy csók - jelentem ki emlékeztetőül még egyszer, majd előre hajolok átszelve a távolságot, és... hagyok magamból idiótát csinálni. Ajkaink puhán összeérnek, majd lassan megmozdulnak, de most is a lehető legóvatosabb vagyok, ezért a következő pillanatban már el is húzódom. Megkapta amit akart: egy csók. Ennyi és nem több.

Folyton egyik végletből a másikba csap át. Teljesen összezavar. Egyszer utálatos és goromba, aztán hirtelen kedves, aztán megint bunkó. Most is... először szépen kioktat a maga módján, a végére megenyhül, a csókomtól meg mintha elhagyta volna az agyát. Majdnem felnevetek a kérésére, de visszafogom magam, mielőtt újra felbosszantanám. Engem azonban kezd bosszantani, amit csinál. Igaz, hogy farkasként nem tud megigézni, de úgy néz ki, megvannak a saját módszerei már a manipulálásomra így is. Én viszont nem akarom, hogy még ennél is nagyobb hülyét csináljon belőlem.
- Tényleg nincs más, akinek a szeretetét kierőszakolhatnád? Valaki, akinek még nem ártottál ennyit? Mondjuk egy halandó, aki még édes tudatlanságban él veled kapcsolatban... Tiszta lappal indítva nyilván több esélyed lenne. - Nem mellőzöm a gúnyt a szavaimból. Talán meggondolatlanság, amit most mondtam neki, de ismét némileg a bosszúság irányítja a nyelvem, és ilyenkor nehéz foglalkozni a kockázattal is.
- Egyébként félreértettél. Nem azon volt a hangsúly, hogy mutogatsz másoknak. Csak utálok egy lenni a sok közül... és nyilvánvaló, hogy van elég csaj körülötted így is, akiket ágyba rángathatsz. Miért nem éred be velük? - kérdezem a szemeimet forgatva.
- Hát tényleg nem tudod feladni? Magad is rábólintottál, hogy csak egy csók... - emlékeztetem, és próbálom lefejteni a karját a derekamról. És nem azért, mert nem élveztem volna, ahogy visszacsókolt... a vadságot, ami az öleléséből sem hiányzott. Ez egyszerűen elvi kérdés, és nem adom fel az elveimet.

Áucs! Klaus - most - tényleg - őszinte. Velem. Tagolom magamban a mondatot, hogy igazán felfoghassam. Nehezen megy. Ez az őszinte megnyilvánulás, mondhatni kitörés most váratlanabbul ér, mint a korábbi pofon, amivel a földre küldött. Most már igazán megmondhatná nekem valaki, hogy mi a francot kellene kezdenem vele? Ha nem akarom becsapni magamat, akkor be kell vallanom, hogy most először tényleg megsajnáltam. Mondjuk nem annyira, hogy képes legyek érte nagy áldozatokat is hozni, vagy mondjuk eleget tenni a sóhajának, de...
Elhúzom a szám, egyik rábamról a másikra billenek teljesen tehetetlenül, és az arcát fixírozom, melyekről valódi érzések köszönnek vissza. De nem mozdulok előle. Egyelőre nem tudok. És azt sem tudom, hogy ez a szeszélyes alak mit fog tenni a következő percben, annyira kiszámíthatatlan. Mégsem menekülök el... egyelőre.
Teljesen idiótának érzem magam, ahogy a kezem a levegőbe emelkedik azzal a céllal, hogy biztatásul megszorítsam az ő ujjait. És el is bizonytalanodom, mielőtt megérinthetném, így a karom végül leesik magam mellé.
- Ha őszinte akarok lenni... - szólalok meg halkan. - Erre egyáltalán nem számítottam tőled. Azt hittem, hogy egy kegyetlen szörny vagy, erre... - Erre kiderül, hogy szerelmi bánattal küzd. De ezt csak magamban fejezem be, annyira hülyén hangozna kimondva.
- Bár ettől még nem értelek jobban - szögezem le. Ha egyszerre két nőt szeret, az már magában komplikáció, és ha az egyik ilyen könnyen elsétál egy másik férfival, az megint csak bonyodalom. De ezeket a gondolatokat is megtartom magamnak.
- Nem gondolod, hogy ha még több nőt becipelsz az ágyadba, csak nehezebb lesz kibogozni, hogy mit is akarsz? Vagy hogy ez a két nő mit akar tőled... ? De az az igazság, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy ilyesmiben tanácsokat osztogassak. Én sem vagyok kevésbé elcs*szett nálad, hidd el - vonok vállat, mintha ez semmiség lenne. És még mindig itt állok. Miért is?

Még mindig nagyokat pislogva hallgatom. Szavaiből keserűség hallatszódik ki, és továbbra is őszinte. Felfoghatatlanul az. Nem ellenkezem, ahogy közelebb von ismét. Most nincs bennem a késztetés, hogy ellökjem magamtól. Jobban lefoglalnak a gondolataim, keresem a szavakat, hogy válaszolhassak neki.
- Tyler és én... - az ajkamba harapok. Hiszen még én sem tudom, hogy mi van. Az elutasítás igen, nyilván részben Ty miatt is van. De akad itt még jó pár tényező, ami bonyolítja a dolgokat.
- Volt köztünk valami... de... nem tudom. Aztán neki ott van Caroline is... Vele sem tudom, hogy ez mennyire komoly náluk... - vonogatom a vállamat. Magam is még csak ki akarom deríteni, hogy én mit érzek, illetve ők hogyan éreznek egymás iránt. Ha úgy állna a helyzet, nem akarok szerencsétlen harmadik lenni. Annyit nem ér az egész.
- Talán Tyler miatt, igen... viszont... alapból sem vagyok egy könnyű préda - kúszik pimasz mosoly az arcomra. - Nem adom be a derekam pár kedves szó hallatán. Ejtettek már pofára. Mondhatjuk úgy is, hogy óvatos vagyok - és ez még enyhe kifejezés esetemben. De hát hogy ne lennék elővigyázatos, amikor a gimis-majdnem-pasim megerőszakolt, aztán eldurrant az agyam, és megöltem. Ennek hála vagyok farkas is. Nem egy szép sztori, nem is vagyok rá büszke.
- Azt hiszem, mégsem vagyunk annyira különbözőek, mint elsőre gondoltam - jegyzem aztán meg halkan, kicsit még elveszve a gondolataimban.

Egy részemnek tetszenek Klaus szavai erről a felsőbbrendűségről. Hogy nem lehetek gyenge, amikor igenis megvan a magam ereje. Nem lehetek kiszolgáltatva másoknak, amikor nekem kéne másokat elnyomni. Igen, egy részem ilyen, és most szaporán bólogat. De ahogy Klaus ajkai találkoznak a nyakammal... az az érzésem támad, hogy ebből mégis csak én fogok kijönni vesztesként. Idegesen felnevetek.
- Nem is tartozunk egy fajhoz - emlékeztetem, de rögtön meg is bánom ezt. Nem hiszem, hogy okos ötlet lenne erre felhívni a figyelmét, hisz eszem ágában sincs csatlakozni a seregéhez. Mégis... ez a tény, ami felett nem lehet csak úgy átsiklani. Ő az erősebb, ő a halhatatlan, és őt idézve kettőnk közül én tartozom itt abba a csoportba, aminek ő felette áll, aminél jobbnak hiszi magát. Én vagyok az, akit ki lehet használni, nem ő.
- Ugye tudod, hogy ilyen értelemben... ez a helyzet nem túl hízelgő rám nézve? - Még mindig nem tudom elengedni magam. Talán még most kellene eltolnom őt, mielőtt késő lenne. Mielőbb. Két tenyerem a mellkasára simul, készen arra, hogy ellökjem, de az erő, amit kifejtek rá, nem túl meggyőző, azt hiszem.

Csak kinyitom a számat, aztán meg hápogok, mint egy kacsa, hangtalanul. Egyetlen szó - nem sok - annyi sem jön ki a torkomon. Eredetileg ellenkezni szerettem volna, valamit kitalálni, hogy miért is nem érek rá éppen. De hisz nagyon jól tudja, hogy most érkeztem a városba, és mivel Tyler jelenleg nincs Mystic Fallsban, így nem nagyon tudok mit kezdeni magammal. Őszintén? Még nincs is hol megszállnom, nem foglaltam szobát, és amíg Ty nem ér haza, a villájukba sem akarok bepofátlankodni.
- Hát én... nem is tudom... - ajkamba harapva nézek szét, mintha azt várnám, hogy valahol azt utcán meglátom a megoldást a kétségeimre. Végül az összekulcsolt kezeinkre pillantok. Fejben újra lejátszom, amit az imént mondott: "De veled nem is tenném meg azt, amit a többiekkel. Nem tudom miért, de... egyszerűen ez van". Bárcsak tudnám, hogy hihetek e neki. Akár ebben, akár a másik dologban. És még mindig ott a kíváncsiság is bennem, hogy minden őrültsége ellenére szeretném jobban megismerni.
- Oké, legyen. Egy kis bor... beszélgetés... - ismételgetem részben magamnak, részben neki. Ezzel igyekszem tisztázni, hogy tényleg csak azért megyek bele. Remélem, lassan felfogja, hogy én valóban nem vagyok olyan egyszeri kis nőcske, akiket ilyen módon fel szokott szedni. Nem és kész - makacsolom meg magam.

- Ott maradni...? - Megköszörülöm a torkom. Miért hiszem azt minden egyes szavánál, hogy ennél különösebb már nem lehet a helyzetünk? - Ez talán majd... eldől... a borod erőségének függvényében... - fogalmazok óvatosan, elég bizonytalanul. Őrültség lenne Klaus szobájában éjszakázni. De kezdek attól tartani, hogy engem már az őrület irányít. Szóval inkább erre nem mondok semmi biztosat.
- De azért... köszönöm az ajánlatot. Megfontolom - nézek a szemeibe, és ismét csak próbálom felfogni, hogy mennyire kedves lett velem. Vajon mivel érdemeltem ezt ki? Mert nyilván csak keveseknek adatik meg ez a megtiszteltetés.
- Rendben - bólintok végül a szavaira. Igen, adok neki egy esélyt, hogy megmutassa, hogy ő... ahogy ő fogalmazott: nem olyan rosszfiú, mint amilyennek ismerik.