Szavai megnyugtatóak, legalábbis az a része, hogy a farkasok nem tudnak hozzánk betörni. Bár ez talán attól is függ, hogy mennyire elszántak. Attól viszont nem vagyok elragadtatva, hogy egész éjjel itt kell kuksolnunk a hideg kriptában. Figyelem, ahogy Klaus leül, de nem megyek utána. A kukucskálónál maradok, és a holdat kémlelem. Még mindig borasztóan szokatlan érzés így látni. A tekintetem végül a farkasokra vándorol.
- Úgy érzem, hosszú éjszakánk lesz - sóhajtok hátat fordítva az ablaknak. Utóbbi megjegyzésére apró mosollyal felelek, de őszintén ebben a helyzetben nem hiszem, hogy könnyen el tudnék csábulni ilyesmire.

- Még mindig hihetetlen így látni, hogy nem fejti ki rám a megszokott hatását - utalok a holdra. Pár pillanatig nézem a felém nyújtott karját, aztán ellököm magam a faltól, és kezemet az övébe helyezve sétálok közelebb, majd ülök le mellé a takaróra. - Nem mondod, hogy ez a rideg, hűvös kripta be tudja indítani a fantáziádat - húzom fel az orrom egy kis gúnyos fintorra. Igazából kicsit fázom is, de nem akarok ennek hangot adni. Nem szeretek gyenge virágszálnak tűnni, mert nem is vagyok az.

- Igen, már észrevettem. Bárhol, bármikor. Nyilván mert férfiből vagy - ingatom a fejem mosolyogva. - De nem csak arról van szó, hogy egy kriptában vagyunk... - Hiszen itt vannak a ránk leső farkasok, meg ez a feszültség bennem, a zavarodottság, amiért nem változtam át, és ez az egész... És nem javít a helyzeten, hogy az öccse porladó csontjairól beszél. Az viszont jól esik, hogy rám teríti a kabátját, hamar összébb is húzom magamon, és nem tagadom, hatással van rám és a melegség, meg az illat, ami belőle árad. Szinte ösztönösen húzódok még közelebb Klaushoz. - Köszönöm - motyogom, aztán kicsit lehunyom a szemem.

Elszendergek Klaus karjaiban, de az álmom nem túl mély, nem igazán pihentető, csak olyan éber álom, melyből minden nesz kirángat egy kicsit. Már magában az is különös, hogy milyen régen aludtam utoljára telihold idején. Még gyerekkoromban, tizenhat éves korom előtt.
- Hmm... - érzem, ahogy Klaus a hasamra csúsztatja a kezét, de nem ébredek fel tőle egészen, csak annyira, hogy még közelebb fúrjam hozzá magam. Mintha érezném álmomban is, hogy ő jelenti számomra is, és a gyereknek is a teljes biztonságot most, amíg vigyáz ránk.

Álmosan pislogok rá, amikor eltol magától, ráadásul fel is kell mellőlem, és a telefonját kezdi babrálni. Nem is értem, de túl bóbiskolós vagyok még ahhoz, hogy a látványon kezdjek tűnődni. Talán üzenetet ír... Aztán felcsendül az a dal, ismerős dallamok. Ismerem a számot, kicsit a New Orleansban töltött első napokat juttatja eszembe, amikor egymásba gabalyodtunk ott a motelben, aztán együtt mentünk a bálra. Akaratlanul is elmosolyodom. Pár röpke másodpercig üres tekintettel nézem a felém nyújtott kezet. Táncolni akar? Nem is rössz ötlet, legalább kicsit észhez térek, és egy kis mozgás sem árt, amilyen hűvös van. Felállok, tenyerébe csúsztatom ujjaimat, és közelebb is lépek. - Érdekes, egyetlen dal milyen könnyen varázsolja szebbé ezt a hűvös éjszakát - jegyzem meg egy félmosollyal. Szeretem a zenét. Egy jó szám sokszor elég, hogy az embert kihúzza a kár a legnagyobb búskomorságból is.

- Sosem unsz rá magadat fényeztetni, igaz? - nevetek fel halkan. Persze az ő társasága sem mellékes, még ha nem is hangoztatom ezt, de a zene csak most csendült fel.
- Jobban... - javítom ki, aztán táncolgatás közben csak annyira húzom el az arcom, hogy a szemeibe nézhessek. - Nézd... szeretném elmondani, hogy... - kezdek bele valamibe, amihez még nagyon keresem a szavakat. - Látom, hogy milyen hosszú utat tettünk meg, nem csak szó szerint, New Orleans óta... az az este óta, amikor elárultam neked, hogy gyerekünk lesz. Látom, hogy mennyire igyekszel, hogy a gondunkat viseld, hogy megóvj minket, hogy biztonságban tudj... és tudom, hogy nem könnyű... szóval... csak azt akartam mondani, hogy köszönöm - mosolygok fel rá zavartan, de ez most kikívánkozott belőlem. Mint a vallommás lezárása, közelebb hajolok hozzá ismét, és egy puszit adok az arcára, aztán tovább táncolva visszahajolok a vállára...

Nem vártam tőle nagy szavakat, sőt, semmilyen választ. Igazából jobb lett volna, ha inkább nem mond semmit, mint hogy ismét az orrom alá dörgölje: boldogabb lenne, ha az elmúlt időszak meg sem történt volna. Persze, én is tele vagyok félelmekkel, és vannak helyzetek, pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak álom lenne ez az egész, de én már nem érzem úgy, hogy megbántam volna bármit is. És őszintén...? A félelmek ellenére néha egyenesen örülök is annak, hogy anya leszek. Ő az én kislányom lesz, és mindent meg fogok tenni azért, hogy jobb sorsa legyen, mint ami nekem jutott.
Maradjak itt. Megkaptam a parancsot, és mivel megígértem, hogy engedelmeskedem, főleg egy ilyen veszélyesnek tűnő helyzetben, ezért ezt is teszem. Kicsit hátrébb is vonulok, és csak összevont szemöldökkel nézek az ajtó felé.
- Nem tudnák esetleg még valamivel eltorla....? - a mondat végét elnyeli egy újabb, ezúttal nagyobb reccsenés, ami tényleg elég közelinek hangzik, azt pedig szapora lépések hangja követi. Oké, kezdek kicsit aggódni.

Elkerekedett szemekkel nézem, ahogy Klaus az ajtó elé tolja azt a kőtömböt. Egy superman veszett el benne, úgy tűnik. A kripta másik hátsó faláig hátrálok, úgy érzem, jobb biztos távolságban lenni. Bár ezt inkább nevezhetném csapdának, mert innen már nem lenne hová menekülnöm. A hangok pedig továbbra sem szűnnek meg. Oké, bevallom, kezdek tényleg félni. És ezt ritkán ismerem így be, még ha meg is történik velem. Gyakran csak fejjel megyek a falnak, lesz ami lesz alapon. De ez most más, mert van mit veszítenem. Kezem a hasamra simul, úgy nézek idegesen Klausra.
- Ezt most komolyan gondolod? El tudnád rendezni egyedül? Elég sokan vannak... - kezdem harapdálni az ajkamat. Nem látok ki rendesen, de már a hangok is elárulják, hogy nem csak egy-két farkas van kint. Mégis mi a fenét akarhatnak?!

- Egyszerűbb?! - vágok vissza ingerülten, bár a haragom nem neki szól, még ha úgy is tűnik, csak kezdek eléggé feszült lenni. Ha ő, a nagy ravasz hibrid, nem talál megoldást, hogy juthatunk ki innen, akkor tényleg nem áll jól a szénánk.
- Neked talán az egyszerűbb lenne, ha kötődnék hozzád, és lesném minden szavad. De ha hibrid lennék, akkor nyilván gyerek sem lenne - fújok rá, de hamar észbe is kapok, hogy nem rajta kellene levezetnem a feszültséget. - Sajnálom - mondom végül békítően. - Csak... azt hiszem, kezdek egy kicsit pánikba esni - pillantok el az ajtó felé, melyet a farkasok folyamatos ostrom alatt tartanak.

Képletesen bár, de inkább behúzom a nyakam. Elég csak egyetlen pillantása, hogy tudjam, ideje befognom a számat. Mint ahogy az ábra mutatja, nem én vagyok itt az egyetlen, aki kezd ideges lenni. A falnak dőlve igyekszem összehúzni magam, mintha itt sem lennék, amíg Klaus a kinti bagázst rendre inti egyetlen, kemény morgással. Csak mikor abból az irányból minden elhalkul, akkor hallom meg a motoszkálást a hátam mögül, a falon túrlól. Ijedten ugrok el onnan, és meredek az üres falra, mintha szellemet látnék. Pedig igazából nincs ott semmi látható, de a halk neszek alapján arra tippelnék, hogy elkezdték valahogy megbontani a falat, és beásni magukat a másik irányból. Atyaég, mit ártottunk nekik, hogy ennyire elszántak.
- Klaus? - suttogom, hogy felhívjam az ő figyelmét is a dologra, ha még nem vette volna észre.

- Oké, persze - ez egyszer eszemben sincs ellenkezni, csak bólintok, hogy értettem. Mi mást tehetnék? Nagyon úgy néz ki, hogy az életünk az ő kezében van, és csak remélhetem, hogy a farkasoknak nem sikerül kicseleznie őt. Félő, hogy egyetlen farkas is elég lenne ahhoz, hogy komoly károkat okozzon bennem, és még inkább a gyerekben. A kezeimet egy pillanatra sem húzom már el a hasamról, takarom, védem, mintha a saját életem múlna rajta. A zajok egy pár pillanatra megszűnnek, aztán egy éles reccsenés jelzi, hogy az ajtó lassan bizony kezdi megadni magát a nekifeszülő erőknek.

Nem kapcsoltam azonnal, mihez is kell a nagy előkészület, csak azt láttam, hogy Klaus tervez valamit, aztán meghallom az első csonttörést, és azonnal elhúzom a szám. Át akar változni. Illetve nem csak akar, véghez is viszi a fájdalmas műveletet, míg végül ott áll előttem négy lábon.
- Csak vigyázz magadra - suttogom megérintve a hátán a puha bundát. Aztán el lépek tőle, és fülelni kezdek. A hangok elhaltak. Nem értem. - Most megint nagy a csend... - Talán meghallották, hogy Klaus átváltozik, és visszavonultak?