- Nem, nem... szó sincs anya-lánya párosról. - ráztam a fejemet, amint meghallottam ezt a lehetőséget. Még csak az kellene! Nem vagyok híres az ilyesfajta érzésekről, nem is most fogom elkezdeni.
- Csak azt akarom, hogy kissé... Ő is szenvedjen annyira, amennyire én szenvedtem miatta. Néha az a legnagyobb büntetés, ha látod azt, akit szeretsz, de mégsem kaphatod meg tőle azt, amit várnál, vagy szeretnél. És hát nekem úgy tűnt, hogy Tatia szeret engem. - vontam egyet a vállamon.

- Szóval azért vagy itt, hogy szenvedni lásd, és fájdalmat okozz neki? - öntött el a méreg. - Tudod mit? Te rosszabb vagy, mint Tatia. Egy szánalmas, önző, manipulatív ribanc vagy, aki megérdemelné, hogy szál egyedül maradjon a világban! - pattantam fel hirtelen, megragadtam a karját, és mire felocsúdhatott volna, már vissza is ültem, és a térdemre fektetve három jókorát húztam a fenekére.
- Ezt érdemlik az engedetlen kölykök - sziszegtem, de belül rázott a hahota.

- És most rebbent a szemem? - kérdeztem mikor rosszabbnak titulált engem Tatiánál, de váratlanul ért az, amikor odarántott magához, és mintha egy 10 éves lennék, hát... elfenekelt.
Azon nyomban felegyenesedtem, és nem érdekelt, mit reagál rá, de behúztam neki egyet. - Nem vagyok a gyereked, hogy oktass engem! - ráztam a kezemet az ütés után.

- Ennyit akkor is megért - röhögtem, megfogva az állam, ahol az ütése ért. - De tudod mit? Van jobb ötletem. Gyere velem - ugrottam fel, és rángatni kezdtem a karjánál fogva. - Szépen hazaviszlek magamhoz. Úgy tartalak majd, ahogy az apád Tatiát. És talán ennek hatására át fogod majd értékelni a történteket. Na gyere szépen - ráncigáltam.

Megmasszírozta az állát, de aztán úgy pattant fel, mint valami kenguru, és egyből ráncigálni kezdett engem valamerre, de a fene akart velemenni! Olyan hülye nem vagyok.
- Erről most tegyél le, nem megyek veled sehová! - rántottam ki a karomat az ő karjai közül. - Nem vagy feljogosítva arra, hogy bármi ilyesmit megtégy velem!

- Akkor meg használd végre az eszed - sziszegtem az arcába alig tíz centiről, és megkopogtattam a homlokát. - Használd, még ha nincs is sok. Megmondjam, mi a legborzalmasabb az örökkévalóságban? - kérdeztem. - A magány. Még akkor is, ha századokon át el tudod hitetni magaddal, hogy mit számít, és az való neked. Belülről felőröl, és megöl. Kiirt benned mindent, de mindent. Hidd el, tudom mit beszélek - néztem a szemeibe komolyan. - Ha erre vágysz, hát gyűlölj mindenkit és mindent, szíved joga. A tiéd a döntés.

- Már elkéstél, hogy erről szónokolj nekem. Magam is tudom, mit beszélsz. De nem te fogod megváltoztatni a nézeteimet. - mondtam még mindig makacskodva. Ez a pasas ezer éve ismeri anyámat, és minden bizonnyal ha nem változnak át vámpírrá, nem ez lesz a kapcsolatuk sorsa. A kistestvérek gondolatától kirázott a hideg.
- De ha ennyire atyáskodni akarsz valaki felett, keríts valaki mást. Vagy menj az anyám után, biztos szívesen beenged a lepedő alá. - mondtam gunyorosan.

- Ami engem illet, veled is szívesen tennék egy próbát - rántottam magamhoz, és mire ellenkezhetett volna, máris megcsókoltam, lefogva közben mindkét karját, hogy ne tudjon kapálózni.
- Nos, mit mondasz? - emeltem meg a szemöldökömet mikor elváltam tőle. - Megjött hozzá a kedved?

Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy bárkivel kezdek, én vagyok az erősebb. Na, ebben az esetben ez nem így volt. Simán le tudott fogni, és még megerőltetnie se kellett magát hozzá. És ráadásul még le is smárolt!
- Az előbb még arról papoltál itt nekem, hogy te vagy az ősapucim. És az anyámba vagy szerelmes. Nem gondolod, hogy ez kissé... - köszörültem meg a torkomat, még mindig úgy bámulva, mint eddig. Kívánatos férfi volt, ezt felesleges lenne tagadni, de azért mégis...

- Édesem, akkor soha nem kezdjek vámpírral? - emeltem meg a szemöldökömet. - Mindnek az ősapja vagyok ugyanis - rántottam egyet a vállamon. - A tegnapi napon, a bálon történtek után meg nem tudom, anyád meg én valaha szóba állunk-e még egymással. És tudod... nekem is van felé némi törlesztenivalóm - tettem hozzá a vállát simogatva. - Hogy törhetnénk mindketten borsot az orra alá a legélvezetesebb módon, ha nem így? - hunyorogtam vidáman a lányra. - Amúgy bocsánat, de a jó modorom mostanában elúszott. A nevem Klaus - nyújtottam a kezem.

Éppen le akartam rázni a vállamról a kezeit, mikor meghallottam az ötletét, és erre csak sóhajtottam egy nagyot, de nem rosszallóan, éppen ellenkezőleg.
- Hmm.. kecsegtető, és meggondolandó ajánlat... - mosolyodtam el ravasz csillogással a tekintetemben, és a felém nyújtott kezére néztem. - Klaus? Azt hiszem, ezt tegnap este hallottam. De Te az én nevemet valószínűleg nem. Erin. -mutatkoztam be, és megfogtam a kezét, de aztán rögvest el is húztam. Gyűlöltem az udvarias formulákat.

-Akkor üdv, Erin - ráztam vele kezet egy-két pillanatig. - Nos... mit mondasz akkor a programajánlatomra? Cserébe ott lehetsz, mikor Tatia orra alá dörgölöm majd a dolgot - hajoltam közel, és egy apró csókot nyomtam a nyakára. - De ha nem akarod, én azt is megértem. Ma valahogy olyan hangulatban vagyok.

- Szóval ott lehetek.. - ismételtem a szavait, és komolyan fontolóra vettem az ajánlatát, de végül a szemeibe pillantottam az utolsó mondatának elhangzása után. - Egy megértő ősi vámpír? Ez nem mindennapi... de nem kedvelem a megértő férfiakat. - mondtam kissé pimaszkodva.

- nem vagyok az, csak ma ébredtem így - jegyeztem meg. - De ha neked jobban tetszik, akkor... - rántottam magamhoz újra, megfogtam az arcát, és a szemébe néztem.
- Most hazaviszlek, befektetlek az ágyamba, és nem szállok le rólad, amíg a fellegek fölé nem jutottunk mi ketten - súgtam halkan.

Így belegondolva... valószínűleg ha nem mondja azt, hogy ezt Tatia orra alá dörgöli, és bennem nincs akkora bosszúvágy, amekkora éppen, nyilván nem fogadom el az ajánlatát. De most bármit megtettem volna, hogy összetörjem kicsit az anyukám szívét. Ahogy Ő megtette velem.
- Ez határozottan jobb ajánlat, és jobban tetszik, mint a megértő férfi az imént.. - vigyorodtam el.

- Akkor gyere - húztam magamhoz, és megsimogattam a fenekét. - Nem fogod megbánni, megígérem.

(Ősök villája, Klaus hálója)

Éreztem, ahogy közelebb jött. Vagyis a testem érezte. Azt is éreztem, ahogy minden egyes szőrszál az égnek mered a kezeimen, a vérem vad száguldásba kezd, én meg nem tudom mi történik! Ellenem fordult a testem!?? Valami ilyesmit éreztem, mert tudtam, hogy rettegek, hogy félek, hogy valami van ott, benn, mégsem tudtam megfejteni.

- Nem tudom miről beszélsz.. - tört felszínre az ösztönös reakció, de én is tisztában voltam vele, hogy a hangom megremegett. Dimitri, te mi az istent csinálsz!? Megtudhatnám?? - kérdezte saját magamtól egy hang, de én egyszerűen képtelen voltam válaszolni neki. Csak álltam ott... mint egy faszent... és próbáltam rejtegetni, hogy félek. Főként azt, hogy fogalmam sincs mitől félek. - Egyáltalán nem félek tőled. Miért tán kellene? - vettem erőteljesebb hangot egy erőltetett torokköszörülés után, de így sem tudtam elrejteni a még mindig vágtázó szívemet. Még szerencse, hogy az nem látszik kívülről. A vállaimat, viszont próbáltam erőteljesen kihúzni. Még ha valahol mást is diktáltak az ösztönök...

Dimitri

Tetszett, hogy mást mondott Ő, és mást a teste. Hallottam remegő hangját, és ez éppen az ellenkezőjét igazolta annak, amit Ő mondott. Élvezetes helyzet, mit ne mondjak! Nagyon is az! A magamfajták általában megérzik az ilyesmit, de még mindig nem akaródzott az orrára kötni azt, hogy mi is vagyok, és honnan jöttem, meg bla-bla-bla. Amíg nem tudja, addig igazán élvezetes. Aztán már.. puff az egésznek.
- Nem tudom, ezt magadtól kellene kérdezned. Mert szemmel láthatóan.. a tested mindent elárul. - kacsintottam rá ragadozó módjára, de hagytam, hagy ítélje meg ezt a pillantást Ő maga. - Bár nem értem, soha nem bántottalak, és nem is tervezem elkezdeni. Vagy.. bántottalak? - kérdeztem tőle akaratlanul is elmosolyodva. Persze, hogy bántottam. De ő erre nem emlékszik. Csak érzi hogy volt köze hozzám. Vajon arra is emlékszik, hogy 'bántottam'?

Egy pillanat alatt feszült be mindenem. Ennyire átlátszó lennék? Bár nem lehet. Nem… lehet! – erőltettem meg magam és emeltem magasra az álléllemet.

- Nem félek tőled! – jelentettem ki pökhendien, mire az ösztönök azonnal jeleztek, balgaság… hisz minden egyes porcikámban reszketek és nem is tudok ellenállni az érzésnek. De… NEM! – vettem egy még nagyobb elhatározást, testem mellett ökölbe szorítva mindkét tenyeremet, és átvettem az irányítást. NEM… fogsz ki rajtam! – beszéltem a saját fejemmel, ami kívülről talán ijesztőnek tűnhetett, de én már egész megszoktam az ilyenb perceket.

- Nem bántottál. Soha! – beszéltek az ajkaim befeszülve, élesen a szemeibe nézve, és rajta keresztül próbáltam meggyőzni saját magam. Esztelenség félnem, és ez így is van. Ez csak egy lány… akit a bolond fejem, belekevert valami zagyva álomba. Biztos láttam őt, tegnap.. a bárban… biztosan, a többi meg… álom. Egy veszett és kikészítő… álom…

De a szeme…

- Ki vagy te...? - csúsztak össze enyhe fintorban a szemeim.

'Nem félek tőled!' - visszhangzott a fejemben a mondata. Istenem, nézz már tükörbe, Te szerencsétlen! Igen, jobb esetben ezt kellett volna mondanom. Túl hosszú ideje vakartak le a falvédőről ahhoz, hogy ne lássam valaki félelmét. Engem csak a nálamnál idősebb vámpírok tudtak megtéveszteni. Egy piti kis embernek még tanulnia kell az ilyesmihez.
- Na, ugye, hogy nem bántottalak? - kacsintottam rá ravasz pislogással, de ezt már magam is próbáltam leplezni. Nem tehetek róla, én szeretem a ravaszságomat, és a gonoszságomat is, ami a magam módján az enyém.
- Oh.. ilyen faragatlan lennék, hogy be sem mutatkoztam? Evelyn. - húzodott ismét mosolyra mindkét ajkam, és felényújtottam a kezemet elbűvölő pislogással. Hogy mire volt ez jó? Összezavarni. Méghozzá teljesen. A fejében mumusként éltem, most meg.. 'szerényen' pislogok rá. Hát mi ez, ha nem kész összezavaró-hadművelet?

A kezét néztem... majd a szemét. Megint a kezét és újból a szemeit. Nem tudtam mit tegyek. Hülye vagy? Már hogyne tudnád!?

- Dimitri! - vágtam ki hozzá a kezem hirtelen vágva rá, na nem mintha ne tudná már alapból is a nevem... - gondolkoztam el, de csak már miután rászorítottam a kezére. Kellemes volt a bőre. Olyan igazi... selymes. Talán ilyen lehetett azoknak a lányoknak is akik után én mindig csak vágyakoztam. Egy se szólított le. Csak egyszerűen... kinevetett. Most meg itt van egy... gyönyörű szép, én meg... félek?? A FENÉKET!

- De ezt már úgy is tudod. - nyeltem nagyot próbálván legyőzni az ösztöneimet. Lehet, tényleg kétségeim vannak afelől, hogy normális vagyok, de ez a lány... ez a lány... Még soha nem láttam ilyen szépet.

/Katie szobája/

Nem sokkal elindulásom után, amit ezuttal gyalog tettem meg, eljutottam egy parkba. A hely lélegzetelállitóan szép volt. Már messziről érződött a frissen vágott fű kellemes illata, de a parkot beboritó virágokról sem szabad megfeledkezni. Miközben sétáltam tekintetemmel végig az épületeket kémleltem. Próbáltam memorizálni a fonosabb helyeket, hogy legközelebb könnyebb dolgom lehessen. Egy idő után elfogytak a célpontok, én meg leültem pihenni az egyik padra. Nem messze tőlem pár gyerek labdázott. Lábaimat keresztbe téve figyeltem őket.

(Warren háza)

Nem volt rossz idő. Végre. Mostanában sokszor volt borult és esős az idő, de most kivételesen egyik se volt. Pár felhő kószált az égen, de nem volt vészes, szerintem kellemes volt az idő. Az már kevésbé volt kellemes hogy néhány járókelő rosszallón bámult a képembe, nyilván a szivárvány miatt amit az arcomon "viseltem", de mivel nem volt kedvem ezen problémázni, inkább csak felvettem egy olyan komor arckifejezést, hogy aki rám néz, inkább nézzen is máris tovább másfelé, és ne engem bámészkodjon.

Egy darabig remekül bevált a dolog, én sétáltam, az emberek meg békén hagytak. Jó módszernek tűnt. Épp azon gondolkodtam hogy betérek már valahova, veszek valami kaját későbbre, meg mellé egy kis itókát, hogy ne legyen megint hiányestére ha inni akarnék majd. A gondolataim olyan jól lefoglaltak, hogy először fel sem eszméltem rá, hogy kit látnak a szemeim. Majdnem el is sétáltam mellette, de az utolsó pillanatban, épp előtte torpantam meg, és néztem le rá csodálkozva...
- Katie...? - szólítottam meg döbbenten. Hihetetlen volt, már-már azt hittem képzelődöm...

Féloldalas mosoly jelent meg a számon, mikor megfogta a kezemet, és bemutatkozott. Nem lepett meg, mert már eleve tudtam a nevét. De mégis a szokásos formulák.. a régi etikett ezt követelte volna meg először. De a fenébe azokkal a hülye íratlan szabályokkal, nem arról vagyok híres, hogy betartom őket. Belegondolva: emberkoromban se követtem az etikettet.
Elengedtem a kezét, és távolabb léptem tőle. Most úgy éreztem, hogy ez kell.
- Nos, most már tudod, hogy én ki vagyok. És beláthatod azt is, hogy nem vagyok mumus. - nevettem fel őszintén. Ez ritkaságnak számított tőlem. Főleg egy "vacsorával". De nem akarok megint oda kilyukadni, hogy nem szoktam társalogni a vacsorafalatokkal.

- Nem... - böktem ki határozatlanul még mindig elvarázsolódva - Khm.. határozottan nem vagy az. - szedtem már végre én is össze magam teljes mértékben meggyőzve, hogy alaptalanok a félelmeim. Ugyan mit is képzeltem... Ki lehet ő? A vasorrú bába!? Ugyan ne legyek már gyerekes, egyrészről nem áll jól, másrészről már rég a hátam mögött hagytam azokat az éveket.

- De egy dolgot mondj meg nekem! - szedtem össze némi lazább bátorságot. - Találkoztunk már valahol? - húztam össze kíváncsi furcsállással a szemeimet. Ugye nem ártana tudni mi igazság, mi nem az, és mi az amit csak a bolond fejem képzelt az orrom elé, egyenesen előre. - Tegnap... találkoztunk? - próbálkoztam tovább, még mielőtt válaszolhatott.